„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Gyimesi Zsuzsa írása a #moszkvater.com számára
A szerző felvétele
Emlékeznek A Nagy Könyv projektre? Angliából indulva a 2000-es évek elején végigsöpört Európán. Magyarországon 2005-ben zajlott le, amely során kiderült, hogy hazánk legnagyobb közös könyvélménye az Egri csillagok. Híres embereket kérdezgetni kedvenc olvasmányaikról mindig népszerű vállalkozás, és különösen izgalmas dolog, amikor jeles írók árulják el, milyen könyvek voltak rájuk nagy hatással. Ezen a héten három olyan kiemelkedő kortárs orosz író – Jevgenyij Vodolazkin, Pavel Baszinszkij és Samil Igyiatullin – tartózkodott Magyarországon, akiknek művei megjelentek magyar műfordításban is. Az új generációt Jekatyerina Barbanyaga képviselte a delegációban, aki amellett, hogy költő, műfordító és irodalmi tehetséggondozással foglalkozó pedagógus, már két úgynevezett dialógusregényt is írt Pavel Baszinszkijjal közösen. Az egyiket Lev Tolsztoj feleségéről, Szófja Tolsztajáról, a másodikat pedig II. Miklós cár feleségéről, Alekszandráról.
„A komoly dolgok is lehetnek rendkívül szórakoztatóak, a szórakozás pedig lehet váratlan elmélyülést hozó élmény. Ezt bizonyította a négy orosz író intellektuális stand up-ja november 11-én este, amire egy sűrű, telített irodalmi hét záróeseményeként került sor az Andrássy úton, az Orosz Kulturális Központban”
A program felépítése A Nagy Könyv projekteket idézte meg. Igyiatullin, Barbanyaga, Vodolazkin és Baszinszkij 7-7 percben mutathatták be életük legfontosabb könyvét, majd a közönség 4-4 kérdést tehetett fel, amelyek közül a legizgalmasabbakat dedikált könyvvel jutalmazták az írók.
Először Samil Igyiatullin beszélt, akinek Az ubir című regényét most adta ki a Kairosz Kiadó. Igyiatullint a thrillerek és az etno-fantasy műfaji világa vonzza íróként – Az ubir is ezt az irányt képviseli –, olvasóként azonban egy kémregény bizonyult sorsfordítónak az életében. Kiskamasz korában, egy unalmasan telő nyári vakáció során gyorsan a végére ért a magával vitt könyveknek, ezért ráfanyalodott a helyi könyvtárban valamire, amit magától nem választott volna.
„Ez Vlagyimir Bogomolov Az igazság pillanata című regénye volt (magyarul is megjelent az 1970-es években Negyvennégy augusztusában címmel). Az első 200 oldalon keservesen rágta át magát, utána viszont hirtelen összeállt a fejében a szerkezete annak a komplex, holisztikus világnak, ami minden jó regény esetében kirajzolódik. Ez a ráébredés szülte meg benne a vágyat, hogy író legyen”
A dedikált könyvet érő kérdés a közönség soraiból arra vonatkozott, hogy szokott-e félni abban a fantasy-világban, amit saját maga teremt. A válasz pedig az volt, hogy természetesen igen, hiszen csak akkor működik a fikciós tér, amit létrehoz, ha maga is hisz az érvényességében.
Másodikként Jekatyerina Barbanyaga szólalt fel, aki nem rejtette véka alá személyes érzelmi elköteleződését, és felvállalta, hogy élete legnagyobb és legfontosabb írója a jelenlévő Pavel Baszinszkij. Élete legfontosabb regényének viszont Borisz Paszternak Zsivago doktorát tartja, ami magyarul is már legalább hat kiadást megért, legutóbb 2020-ban. Barbanyaga először 16 éves korában olvasta el.
„Akkor leginkább az ragadta magával, hogy a könyvben szereplő verseken keresztül megértette, miként képes a próza és a líra – teljesen más formai szabályok mellett – egymást erősítve egy és ugyanazon létkérdésekről szólni”
Harmadikként a kortárs orosz próza klasszikusa, Jevgenyij Vodolazkin következett. Tőle két regény jelent meg magyarul, a már két kiadást megért Laurosz (2015 Európa, 2021 Helikon), és a Brisbane (2019 Helikon). Vodolazkin a hétköznapi életben csendes, visszahúzódó embernek tűnik, aki gondterhelten hallgat, és tekintetével mintha folyamatosan a téren és időn kívülit fürkészné. Amikor viszont megszólal, akkor kiderül, hogy nagyon is jelen van, és amit mond, az nagyot üt. Élete nagy regényeként egy angol művet, Murial Spack Jean Brodie kisasszony fénykora című 1961-es regényét nevezte meg, amely érdekes módon magyarul csak 2015-ben jelent meg (L’Harmattan). Ez egy nevelődési, illetve fejlődésregény, amelynek főszereplői egy, a negyvenes éveiben járó tanárnő és tanítványa, akik úgy táplálkoznak egymásból életük végéig, hogy közben folyamatosan tagadják a másik jelentőségét.
„Vodolazkin számára ennek a műnek az ereje abban rejlik, ahogyan képes az olvasó elé tárni azt a folyamatot, amikor nem valaminek hála, hanem valami dacára fejlődik a jellemünk”
Érdekes motívumként Vodolazkin kiemelte, hogy a címszereplő Jean Brodie életének hivatkozási pontja Anna Pavlova orosz príma balerina, aki Brodie kisasszony számára mindennek az alapvető mércéje. A beszélgetés során körvonalazódott, hogy a mindennapi életben milyen kifinomult, mégis könnyen befogadható humorérzéke van Vodolazkinnak, aminek állandó referenciapontjai a világirodalom jelentős alakjai.
„A hallgatói kérdésekre adott válaszokból megtudhattuk, hogy Vodolazkin szerint fiatal korban lírával érdemes foglalkozni, hiszen akkor még tele vagyunk érzelmekkel, és nincsenek felesleges tapasztalataink, amik elfednék ezeket. A prózaírás ideje akkor jön el, amikor már nincsenek túltengő érzelmeink, viszont már van számtalan tapasztalatunk”
Ő maga 40 évesen kezdett regényt írni, ami szerinte pont ideális életkor volt ehhez. A nála nagyobbak, mint például Umberto Eco, még később, már majdnem ötven évesen írta meg a világhírt hozó első regényét, A rózsa nevé-t. Regényírási gyakorlatáról Vodolazkin elárulta, hogy minden művéhez nagyon sok előtanulmányt folytat. A Szolovjov és Larionov című regény írása előtt például annyi korabeli visszaemlékezést olvasott el a XX. század elejéről, amennyit csak lehetett. A Laurosz-ba pedig szinte a teljes addigi irodalomtörténészi munkásságát integrálta, amit a régi orosz széppróza körében végzett, bár amikor a saját fikcióját írta, akkor igyekezett a prototípus-szövegektől a lehető legjobban eltávolodni. Éppen az sarkallta a regényírásra, hogy a kutatóként megfogalmazható mondanivalón kívül eső tapasztalatait is szavakba tudja önteni. Egy konkrét kérdésre válaszul azt is elárulta, hogy ő sem tudja kivonni magát a szöveg hatása alól, ahogy azt Samir Igyiadullin is említette. A Laurosz utolsó fejezetének írásakor például szinte végig sírt.
Negyedikként Pavel Baszinszkij beszélt élete nagy könyvéről. Talán nem meglepő, hogy a Tolsztoj életét és életművét több mint hat, regénynek is beillő nagymonográfiában tárgyaló író legfontosabb írója – maga Lev Tolsztoj. Legfontosabb könyve pedig az Anna Karenyina.
„Baszinszkij érdekes kísérletet végez. Évek óta minden nyáron végigolvassa az Anna Karenyinát, nagyjából egyforma körülmények között, és minden évben mást és mást érez benne fontosnak, újabb és újabb hangsúlyokat és részleteket fedez fel benne”
Az Anna Karenyina önálló életet élő szöveg, amely folyamatosan változik, attól függően, hogy az olvasó életének fénye éppen milyen szögből esik rá. Ettől remekmű. És bizonyos értelemben függőséget is okoz, mert Baszinszkij nem tudja elképzelni a nyarat az elolvasása nélkül. Ezzel pedig nincs egyedül, nem véletlenül jöttek létre világszerte különböző Anna Karenyina-fanklubok. Baszinszkij magyarul is megjelent munkája a Szökés a paradicsomból (2021 Európa), amiben Lev Tolsztoj életének utolsó néhány napja kerül a körültekintő és alapos kutatói górcső alá. A könyv egyik legizgalmasabb aspektusa az, hogy kiderül, miként tud egy hosszú és gazdag élet mintegy harmincezer (!) napja teljesen új fénytörést kapni az utolsó három nap prizmájában, és ebben a három napban mi minden tud feltárulni egy teljes korról.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
