A szovjetek által blokád alá vont Nyugat-Berlinbe 1948. június 26-án szállt le az első szövetséges repülőgép

A berlini blokád 1948 júniusa és 1949 májusa között sújtotta a nyugati hatalmak által megszállt Nyugat-Berlin városát, válaszul a nyugati szövetségesek egy légihíddal kötötték össze az elzárt városrészt a nyugati világgal, és az első amerikai gép június 26-án ért földet Nyugat-Berlinben. Ez a blokád volt a hidegháború szuperhatalmainak egyik első nyílt és közvetlen szembekerülése Európában.

Amikor befejeződött a második világháború a győztes nagyhatalmak a jaltai egyezmény alapján négy megszállási övezetre osztották fel Németországot. A szovjet megszállási zóna szívében fekvő Berlin városát – az egész ország mintájára – elvileg közösen igazgatták, a négy hatalom mindegyike a város egy-egy szektoráért felelt. Mindenesetre igen hamar kiütköztek a Szovjetunió és a nyugati hatalmak – Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – a német főváros sorsát befolyásoló ellentétei. Sőt, ez tovább mélyült, amikor 1948 elején a londoni hathatalmi konferencián a nyugati országok a szovjetek kizárásával úgy határoztak, hogy Németországot szövetségi köztársaságként alapítják újra. A döntés elleni tiltakozásul a szovjet követ kivonult a Berlint igazgató négyhatalmi tanácsból, és 1948. március 31-től bevezették a szovjet szektoron áthaladó nyugati konvojok ellenőrzését. A nyugatiak már ekkor a forgalom részleges légi útra terelésével válaszoltak, míg a szovjetek egyre több útra terjesztették ki az ellenőrzést. 1948 májusában a nyugati hatalmak egy valutareform keretein belül új pénzt akartak bevezetni, melyet a szovjetek mindenképpen el akarták kerülni, így az új márka bevezetésének elhalasztását kérték. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy a szovjetek június 16-án már a berlini szövetséges parancsnokság munkájából is kivonultak. Június 20-án aztán a szovjet vezetés kérése ellenére a nyugati zónában bevezették az új német márkát, ami Nyugat-Berlinben is forgalomba került, és értékállósága miatt egyre népszerűbb lett a szovjet megszállási zónában is.

Hogy a fentiek miért okoztak akkora feszültséget a korábbi szövetségesek között, ráadásul akkorát, hogy három évvel a II. vh után tényleges fenyegetés volt egy újabb háború kitörése? A magyarázat roppant egyszerű.

„A valódi tét itt az volt, hogy Németország újraegyesítése vajon melyik oldal irányítása alatt megy majd végbe.

Sztálin természetesen gyanakvással figyelte az eseményeket, mert egyrészt attól tartott, hogy elveszítheti a befolyását kelet-Európa felett, illetve nem a szovjetek irányítása alatt egyesül újra Németország. Ez volt az oka annak is, hogy a Szovjetunió elutasította azt az amerikai javaslatot, hogy a négy megszállási zóna egy új, közös valutával stabilizálja a gazdaságot. Amikor pedig ezt Sztálin hozzájárulása nélkül mégis bevezették, a szovjet diktátor azonnal lépett. Június 21-én a Szovjetunió bejelentette, hogy ezentúl vizsgálat alá veti a Nyugat-Berlinbe tartó amerikai, francia és brit konvojok rakományát, majd a nyugati szövetségesek elutasítására válaszul a Vörös Hadsereg június 24-én lezárta a fővárosba vezető összes vízi és szárazföldi útvonalat. A kétmilliós metropolis ezzel látszólag áttörhetetlen blokád alá került.

„Moszkva szándéka egyébként az volt, hogy az éhező és fázó nyugat-berliniek heteken-hónapokon belül tömegesen átköltöznek a keleti zónába, ahol ha nem is árubőség, de az alapvető élelmiszerek és közszükségleti cikkek tekintetében egyenletes és viszonylag kiszámítható választék áll rendelkezésre”

Nem véletlen, hogy a blokád teljes időtartama alatt a személyforgalom szabadon áramolhatott, míg a különböző termékek Nyugat-Berlinbe juttatását a szovjetek katonai erővel tették lehetetlenné. Mai füllel hallgatva Molotov kegyetlen pontossággal fogalmazott: ami Berlinnel történik, az történik Németországgal, ami Németországgal történik, az történik Európával is. A blokád kezdetén Nyugat-Berlinnek 36 napra elegendő élelmiszerkészletei és 45 napra elegendő széntartaléka volt.

A szovjet blokád megdöbbentette a nyugati szövetségeseket, és az amerikai zóna parancsnoka, Lucius D. Clay tábornok a fegyveres ellenállás mellett kardoskodott, holott azt neki is pontosan tudnia kellett, hogy ennek semmilyen reális győzelmi esélye nem volt, hiszen a kis létszámú amerikai helyőrséget elképesztő túlerőben lévő szovjet hadsereg vette körül. Mindenesetre az amerikai elnök, Truman egy kevésbé erőszakos, de határozott választ talált ki: miután a légifolyosók érintetlenek maradtak, a repülőjáratok üzemeltetésével kell megkísérelni a lakosság és a városban állomásozó, százezres lélekszámú szövetséges katonaság folyamatos ellátását. A légihíd első gépei június 26-án landolnak a berlini Tempelhof repülőtéren, rakterükben gabonával, fagyasztott hússal és friss zöldségekkel.

„Mindeközben a szovjetek fokozatosan csökkentették, majd megszüntették a városrész áramellátását, az éhínség által fenyegetett polgárokat pedig élelmiszerjegyekkel, illetve lakásokkal igyekeztek átcsábítani Kelet-Berlinbe”

A légihíd azonban működött, és az első gépek landolását követően a következő napokban egyre több ellátmány érkezett a nélkülöző berliniek számára. Truman elnök június 28-án kijelentette, hogy Berlint nem hagyják elpusztulni és nem hagyják, hogy az oroszok kezére jusson. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, azonnal B-29-es bombázókat telepítettek Angliába, hogy a szovjet hadvezetésnek esze ágában se legyen lezárni a légi utat a szövetséges gépek elől. A szovjet vezetés úgy gondolta, hogy légi blokáddal, vagy a légihíd akadályozásával nem is érdemes foglalkozni, mert csupán repülőgépekkel nem lehet életben tartani több mint kétmillió embert.

A gatowi légikikötő révén hamarosan a britek is csatlakoztak az amerikai akcióhoz, míg a franciák a Tegel-tónál egy új leszállópálya felépítését is vállalták a siker érdekében, így a légihíd kapacitása nem csak a szovjet, de a nyugati várakozásokat is felülmúlta. Július közepén már átlagosan napi 2500 tonna ellátmány érkezett légi úton Nyugat-Berlinbe, a Tempelhof repülőtéren például minden negyedik percben földet ért egy repülőgép. A szovjet légierő ugyanakkor mindent megtett annak érdekében, hogy megzavarja a légihidat: vadászok sturcolták a szállítógépeket, olykor lőttek is feléjük, kereső fényszórókkal vakították és ballonokkal zaklatták a teherszállítókat, zavarták az irányítás frekvenciáit. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, a szovjetek óvakodtak attól, hogy lelőjenek akár egy gépet is. Ennek ellenére egy év alatt 733 komoly incidens történt a légi folyosókon, ami nem akadályozta meg az angolokat és amerikaiakat, hogy folytassák a repülést, viszont elég pontosan jelezte a szovjetek frusztrációját, amikor látták, hogy a két szövetséges légierő mégis képes a levegőből táplálni egy egész várost, és Nyugat-Berlin nem hullik az ölükbe.

Mindezek tetejébe még az 1948-49-es év tele is aránylag enyhének bizonyult, a légihíd a hidegebb hónapokban is elégséges ellátást nyújtott a lakosság számára, az idő múlásával pedig lassan a szovjetek is revideálták korábbi álláspontjukat, hiszen egyrészt a légihíd teljesítette a feladatát, másrészt világosan kitűnt, hogy a különálló Nyugat-Berlin – és a nyugati márka – abszolút nem jelent veszélyt a szovjet pozíciókra.

Sztálin a további népszerűségvesztés elkerülése véget hajlandó volt az ésszerű kompromisszumra”

A végső változást Szokolovszkij marsallnak,  a németországi szovjet megszálló csapatok parancsnokának menesztése jelezte, majd 1949 tavaszán a tárgyalások is megkezdődtek Jakov Alekszandrovics Malik szovjet és Philip Jessup amerikai diplomaták között. A megállapodás megszületett – május 2-án írták alá a tárgyaló felek –, így a nyugati szövetségesek által felügyelt Trizónia és a Vörös Hadsereg is feloldotta a maga blokádját május 12-én, vagyis visszaállt a status quo, ami megalapozta Németország jövőbeni kettészakítottságát, ami néhány nappal később négy évtizedre intézményesült. 1949. május 23-án kihirdették a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényét, míg október 7-én kikiáltották a Német Demokratikus Köztársaságot.

A szövetségesek sikere azonban komoly anyagi és emberi áldozatokkal járt. 1948. június 26-a után több mint 278 000 légi küldetés indult, és összesen 2,3 millió tonna áru jutott el Nyugat-Berlinbe, ez az emberfeletti küzdelem azonban időközben 224 millió dollárt emésztett fel. A berlini blokád alatt a berepülések során 39 brit, 3 amerikai és 6 német pilóta vesztette életét. A Clay tábornok által vezetett, 324 napon keresztül zajló tevékenység csúcspontján naponta mintegy 13 ezer tonnányi áru került beszállításra, ami több ezer repülőgép le- és felszállását jelentette.

„A blokád kifejezetten negatív végső egyenleget mutat a Szovjetunió számára”

A teljes német lakosságban megerősödött a kommunistaellenesség, s ezzel párhuzamosan kialakult a nyugati nagyhatalmak iránti általános szimpátia. Ráadásul Moszkva viselkedése, fenyegetése miatt felgyorsult az amerikaiak által a háború vége óta kezdeményezett szovjetellenes védelmi szövetség genézise, és 1949. április negyedikén, alig öt héttel a blokád befejezése előtt megalakult a NATO, amivel a hidegháború új fokozatba kapcsolt.