Kezdőlap » Szerkesztő ajánlata » Egy légihíd, amely legyőzte Sztálint
A blokáddal elzárt nyugat-berliniek nézik, ahogy egy amerikai C-54-es szállítógép landol a Tempelhof repülőtéren, 1948-ban #moszkvater

Egy légihíd, amely legyőzte Sztálint

A szovjetek által blokád alá vont Nyugat-Berlinbe éppen hetven évvel ezelőtt szállt le az első szövetséges repülőgép

A blokáddal elzárt nyugat-berliniek nézik, ahogy egy amerikai C-54-es szállítógép landol a Tempelhof repülőtéren, 1948-ban #moszkvater
A blokáddal elzárt nyugat-berliniek nézik, ahogy egy amerikai C-54-es szállítógép landol a Tempelhof repülőtéren, 1948-ban
Forrás:Wikipédia/USAF

A berlini blokád 1948 júniusa és 1949 májusa között sújtotta a nyugati hatalmak által megszállt Nyugat-Berlin városát, válaszul a nyugati szövetségesek egy légihíddal kötötték össze az elzárt városrészt a nyugati világgal, és az első amerikai gép éppen hetven esztendeje, június 26-án ért földet Nyugat-Berlinben. Ez a blokád volt a hidegháború szuperhatalmainak egyik első nyílt és közvetlen szembekerülése Európában.

Amikor befejeződött a második világháború a győztes nagyhatalmak a jaltai egyezmény alapján négy megszállási övezetre osztották fel Németországot. A szovjet megszállási zóna szívében fekvő Berlin városát – az egész ország mintájára – elvileg közösen igazgatták, a négy hatalom mindegyike a város egy-egy szektoráért felelt. Mindenesetre igen hamar kiütköztek a Szovjetunió és a nyugati hatalmak – Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – a német főváros sorsát befolyásoló ellentétei. Sőt, ez tovább mélyült, amikor 1948 elején a londoni hathatalmi konferencián a nyugati országok a szovjetek kizárásával úgy határoztak, hogy Németországot szövetségi köztársaságként alapítják újra. A döntés elleni tiltakozásul a szovjet követ kivonult a Berlint igazgató négyhatalmi tanácsból, és 1948. március 31-től bevezették a szovjet szektoron áthaladó nyugati konvojok ellenőrzését. A nyugatiak már ekkor a forgalom részleges légi útra terelésével válaszoltak, míg a szovjetek egyre több útra terjesztették ki az ellenőrzést. 1948 májusában a nyugati hatalmak egy valutareform keretein belül új pénzt akartak bevezetni, melyet a szovjetek mindenképpen el akarták kerülni, így az új márka bevezetésének elhalasztását kérték. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy a szovjetek június 16-án már a berlini szövetséges parancsnokság munkájából is kivonultak. Június 20-án aztán a szovjet vezetés kérése ellenére a nyugati zónában bevezették az új német márkát, ami Nyugat-Berlinben is forgalomba került, és értékállósága miatt egyre népszerűbb lett a szovjet megszállási zónában is.

Hogy a fentiek miért okoztak akkora feszültséget a korábbi szövetségesek között, ráadásul akkorát, hogy három évvel a II. vh után tényleges fenyegetés volt egy újabb háború kitörése? A magyarázat roppant egyszerű.

A valódi tét itt az volt, hogy Németország újraegyesítése vajon melyik oldal irányítása alatt megy majd végbe.

Sztálin természetesen gyanakvással figyelte az eseményeket, mert egyrészt attól tartott, hogy elveszítheti a befolyását kelet-Európa felett, illetve nem a szovjetek irányítása alatt egyesül újra Németország. Ez volt az oka annak is, hogy a Szovjetunió elutasította azt az amerikai javaslatot, hogy a négy megszállási zóna egy új, közös valutával stabilizálja a gazdaságot. Amikor pedig ezt Sztálin hozzájárulása nélkül mégis bevezették, a szovjet diktátor azonnal lépett. Június 21-én a Szovjetunió bejelentette, hogy ezentúl vizsgálat alá veti a Nyugat-Berlinbe tartó amerikai, francia és brit konvojok rakományát, majd a nyugati szövetségesek elutasítására válaszul a Vörös Hadsereg június 24-én lezárta a fővárosba vezető összes vízi és szárazföldi útvonalat. A kétmilliós metropolis ezzel látszólag áttörhetetlen blokád alá került.

Moszkva szándéka egyébként az volt, hogy az éhező és fázó nyugat-berliniek heteken-hónapokon belül tömegesen átköltöznek a keleti zónába, ahol ha nem is árubőség, de az alapvető élelmiszerek és közszükségleti cikkek tekintetében egyenletes és viszonylag kiszámítható választék áll rendelkezésre. Nem véletlen, hogy a blokád teljes időtartama alatt a személyforgalom szabadon áramolhatott, míg a különböző termékek Nyugat-Berlinbe juttatását a szovjetek katonai erővel tették lehetetlenné. Mai füllel hallgatva Molotov kegyetlen pontossággal fogalmazott: ami Berlinnel történik, az történik Németországgal, ami Németországgal történik, az történik Európával is. A blokád kezdetén Nyugat-Berlinnek 36 napra elegendő élelmiszerkészletei és 45 napra elegendő széntartaléka volt.

A szovjet blokád megdöbbentette a nyugati szövetségeseket, és az amerikai zóna parancsnoka, Lucius D. Clay tábornok a fegyveres ellenállás mellett kardoskodott, holott azt neki is pontosan tudnia kellett, hogy ennek semmilyen reális győzelmi esélye nem volt, hiszen a kis létszámú amerikai helyőrséget elképesztő túlerőben lévő szovjet hadsereg vette körül. Mindenesetre az amerikai elnök, Truman egy kevésbé erőszakos, de határozott választ talált ki: miután a légifolyosók érintetlenek maradtak, a repülőjáratok üzemeltetésével kell megkísérelni a lakosság és a városban állomásozó, százezres lélekszámú szövetséges katonaság folyamatos ellátását. A légihíd első gépei június 26-án landolnak a berlini Tempelhof repülőtéren, rakterükben gabonával, fagyasztott hússal és friss zöldségekkel.

Mindeközben a szovjetek fokozatosan csökkentették, majd megszüntették a városrész áramellátását, az éhínség által fenyegetett polgárokat pedig élelmiszerjegyekkel, illetve lakásokkal igyekeztek átcsábítani Kelet-Berlinbe. A légihíd azonban működött, és az első gépek landolását követően a következő napokban egyre több ellátmány érkezett a nélkülöző berliniek számára. Truman elnök június 28-án kijelentette, hogy Berlint nem hagyják elpusztulni és nem hagyják, hogy az oroszok kezére jusson. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, azonnal B-29-es bombázókat telepítettek Angliába, hogy a szovjet hadvezetésnek esze ágában se legyen lezárni a légi utat a szövetséges gépek elől. A szovjet vezetés úgy gondolta, hogy légi blokáddal, vagy a légihíd akadályozásával nem is érdemes foglalkozni, mert csupán repülőgépekkel nem lehet életben tartani több mint kétmillió embert.

A gatowi légikikötő révén hamarosan a britek is csatlakoztak az amerikai akcióhoz, míg a franciák a Tegel-tónál egy új leszállópálya felépítését is vállalták a siker érdekében, így a légihíd kapacitása nem csak a szovjet, de a nyugati várakozásokat is felülmúlta. Július közepén már átlagosan napi 2500 tonna ellátmány érkezett légi úton Nyugat-Berlinbe, a Tempelhof repülőtéren például minden negyedik percben földet ért egy repülőgép. A szovjet légierő ugyanakkor mindent megtett annak érdekében, hogy megzavarja a légihidat: vadászok sturcolták a szállítógépeket, olykor lőttek is feléjük, keresőfényszórókkal vakították és ballonokkal zaklatták a teherszállítókat, zavarták az irányítás frekvenciáit. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, a szovjetek óvakodtak attól, hogy lelőjenek akár egy gépet is. Ennek ellenére egy év alatt 733 komoly incidens történt a légifolyosókon, ami nem akadályozta meg az angolokat és amerikaiakat, hogy folytassák a repülést, viszont elég pontosan jelezte a szovjetek frusztrációját, amikor látták, hogy a két szövetséges légierő mégis képes a levegőből táplálni egy egész várost, és Nyugat-Berlin nem hullik az ölükbe.

Mindezek tetejébe még az 1948-49-es év tele is aránylag enyhének bizonyult, a légihíd a hidegebb hónapokban is elégséges ellátást nyújtott a lakosság számára, az idő múlásával pedig lassan a szovjetek is revideálták korábbi álláspontjukat, hiszen egyrészt a légihíd teljesítette a feladatát, másrészt világosan kitűnt, hogy a különálló Nyugat-Berlin – és a nyugati márka – abszolút nem jelent veszélyt a szovjet pozíciókra.

Sztálin a további népszerűségvesztés elkerülése véget hajlandó volt az ésszerű kompromisszumra.

A végső változást Szokolovszkij marsallnak,  a németországi szovjet megszálló csapatok parancsnokának menesztése jelezte, majd 1949 tavaszán a tárgyalások is megkezdődtek Jakov Alekszandrovics Malik szovjet és Philip Jessup amerikai diplomaták között. A megállapodás megszületett – május 2-án írták alá a tárgyaló felek –, így a nyugati szövetségesek által felügyelt Trizónia és a Vörös Hadsereg is feloldotta a maga blokádját május 12-én, vagyis visszaállt a status quo, ami megalapozta Németország jövőbeni kettészakítottságát, ami néhány nappal később négy évtizedre intézményesült. 1949. május 23-án kihirdették a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényét, míg október 7-én kikiáltották a Német Demokratikus Köztársaságot.

A szövetségesek sikere azonban komoly anyagi és emberi áldozatokkal járt. 1948. június 26-a után több mint 278 000 légi küldetés indult, és összesen 2,3 millió tonna áru jutott el Nyugat-Berlinbe, ez az emberfeletti küzdelem azonban időközben 224 millió dollárt emésztett fel. A berlini blokád alatt a berepülések során 39 brit, 3 amerikai és 6 német pilóta vesztette életét. A Clay tábornok által vezetett, 324 napon keresztül zajló tevékenység csúcspontján naponta mintegy 13 ezer tonnányi áru került beszállításra, ami több ezer repülőgép le- és felszállását jelentette.

A blokád kifejezetten negatív végső egyenleget mutat a Szovjetunió számára: a teljes német lakosságban megerősödött a kommunistaellenesség, s ezzel párhuzamosan kialakult a nyugati nagyhatalmak iránti általános szimpátia. Ráadásul Moszkva viselkedése, fenyegetése miatt felgyorsult az amerikaiak által a háború vége óta kezdeményezett szovjetellenes védelmi szövetség genézise, és 1949. április negyedikén, alig öt héttel a blokád befejezése előtt megalakult a NATO, amivel a hidegháború új fokozatba kapcsolt.