Kezdőlap » Kultúra » Egy élet Közép-Európa jegyében
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész kapta a "közép-európai kis-Davosnak" is nevezett Krynicai Nemzetközi Gazdasági Fórum Stanislaw Vincenz lengyel íróról elnevezett Új Európa új kultúrája díját. #moszkvater

Egy élet Közép-Európa jegyében

Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész kapta az idén Krynicában a Stanislaw Vincenz lengyel íróról elnevezett Új Európa Új Kultúrája díjat

Magyar művelődéstörténész, az életét Közép-Európának, benne kiemelten Lengyelországnak szentelő Kiss Gy. Csaba kapta a „közép-európai Davosnak” is nevezett Krynicai Nemzetközi Gazdasági Fórumon az Új Európa Új Kultúrája Díjat. A magyar tudós olyan neves társaságban állhatott a fórum gálájának a színpadán, mint az Év Embere díjat átvevő lengyel kormányfő, Mateusz Morawiecki.  A díj értékét csak növeli, hogy olyan, a térség kultúrájában mély nyomokat hagyó művészek, tudósok részesültek már ebben az elismerésben, mint például tavaly a világhírű lengyel zeneszerző és karmester Krzysztof Penderecki. De a krynicai jól értesültek azt is elmondták, hogy a díjat odaítélő zsűri a végén Kiss Gy. Csaba és az olasz író és publicistával, az írói munkásságának középpontjába Közép-Európa kulturális összefonódása állító Claudio Magris között döntött a magyar művelődéstörténész javára.

Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész kapta a "közép-európai kis-Davosnak" is nevezett Krynicai Nemzetközi Gazdasági Fórum Stanislaw Vincenz lengyel íróról elnevezett Új Európa új kultúrája díját. #moszkvater
Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész kapta a „közép-európai kis Davosnak” is nevezett Krynicai Nemzetközi Gazdasági Fórum Stanislaw Vincenz lengyel íróról elnevezett Új Európa új kultúrája díját.
Fotó:Tóth Tibor

Krynica átlátszó #moszkvater

– Nagyon komoly elismerést vehetett át a napokban a krynicai fórumon. Ehhez gratulálunk! Ez már csak azért is értékes, mert egy közép-európai életművet díjaztak ezzel, és valljuk be, és azért még a baráti Lengyelországban sem kényeztették el honfitársainkat az ilyen elismerésekkel. Mikor került kapcsolatba Lengyelországgal? Emlékezik még az első ide vezető útjára?

– Ez bizony már nagyon régen volt, 55 éve. Autóstoppal érkeztem meg 1964-ben, a Magas-Tátrában lévő határállomáshoz, és onnan mentünk tovább Zakopanéba és Krakkóba. Magyar-német szakos egyetemista voltam, és még a lengyel betűket sem ismertem igazán.

– S mi vitt akkor egy egyetemistát Lengyelországba?

– Két dolog. Egyrészt arra volt lehetőségünk, hogy Lengyelországba, Csehszlovákiába vagy az NDK-ba utazzunk. Nem kellett meghívólevél, egy útlevél betétlappal mehettünk. De ez csak a dolog formai része. A tartalmi az, hogy akkor, a ’60-as évek elején divatja volt a lengyel kultúrának Magyarországon. Emlékezzünk csak az olyan, ebben az időben készült filmekre, mint a Hamu és gyémánt, Az éjszakai vonat, vagy a Kés a vízben. De említhetném az irodalomból Slawomir Mrozeket és még sokakat másokat. A kulturális életben, az egyetemen hatalmas volt akkor az érdeklődés Lengyelország, egy szabadabb ország iránt.

– A művészetek, az irodalom terén Lengyelország tényleg jóval Magyarország előtt járt. Miért lehetett a maga 1956-ját azért szintén megélt Lengyelország ennyivel szabadabb?

– Óriási volt a különbség. Ennek a politikai háttere, hogy a lengyel társadalom és a politika is kötött egyfajta kompromisszumot a szovjet rendszerrel. Ennek előnyei jelentkeztek a dzsesszben, a képzőművészeti avantgardban, vagy éppen a kísérletező modern irodalomban. Ilyenről nálunk szó sem lehetett. De különösen vonzóak voltak emellett az egyetemi diákklubok. Magyarországon ezek csak valamivel később nyílhattak meg. Hihetetlenül vonzó volt ez a légkör. A magyar egyetemisták körében erről sokat beszéltünk, és így elhatároztam én is, hogy elmegyek Lengyelországba.

– Hát igen, megértem, hogy logikus volt egy fiatalnak Lengyelországba menni. De megtalálta Lengyelországot később a magyar ellenzék is. Mennyire volt megkerülhetetlen a lengyel tapasztalat és segítség a rendszerváltáshoz vezető úton.

– Rendkívül fontos volt. Kezdjük egy olyan mérföldkővel, mint a Szolidaritás megjelenése. A szocialista hatalom elismerte egy független szakszervezet létezését. Nagyon jól tudjuk, hogy a Szolidaritás szakszervezetnek álcázva, de egy többmilliós függetlenségi szabadságmozgalom volt. Aztán rá másfél évre 1981 decemberében bevezették ugyan a hadiállapotot, ám a lengyel hatalom nem tudta felszámolni az illegális ellenzéket. A ’80-as években aztán óriási tapasztalat volt számunkra, hogy működik egy illegális ellenzék Lengyelországban. Ez komoly inspiráló erő volt. Mi az irodalmi körökben civil társadalmi módon próbáltunk ehhez kapcsolódni. Így még 1985-ben félig legálisan meghívtuk Budapestre Waclaw Felczak Közép-Európával foglalkozó történész professzort és tanítványainak egy csoportját, majd egy év múlva a professzor 70. születésnapjára készítettünk egy emlékkönyvet. Megvolt tehát a kapcsolat, nekem elsősorban Krakkóban, a Tygodnik Powszechny nevű ottani katolikus napilaphoz, amely például 1987 november végén, talán két héttel Pozsgay Imre interjúja után először adott tudósítást – az álnéven írt cikkemet – a Magyar Demokrata Fórumról.

– A sok hasonlóság ellenére a magyar és a lengyel ellenzék, és a két társadalom is különbözött. Már a rendszerváltás után Antall József miniszterelnök ezt úgy fogalmazta meg, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni…

–  Ez igaz. A magyar társadalom jelentős része belülről elfogadta a Kádár-rendszert. A lengyeleknél – különösen a pápa megválasztása után – ez nem így volt. A lengyel társadalom forrongott, a Szolidaritásnak 10 millió tagja volt. Amikor mi elkezdtük szervezni az MDF-et, örültünk, hogy néhány hónap alatt 10 ezres lett a tagság.

– Ha a magyar ellenzéket nézzük, akkor az egyik vonulata a később az SZDSZ-be, míg a másik az MDF-be kifutó szárny. Mi volt e két irány között az fő különbség?

– Erről sokat lehetne beszélni, de a lényeg, hogy mi pragmatikusan abból indultunk ki, hogy a magyar társadalomban nem lehet fejjel a falnak rohanni. Nem lehet egy konspirációs ellenzéket felépíteni, hanem ezt az építkezést nagyon alaposan végig kell gondolni, lépésről lépésre el kell foglalni bizonyos létező intézményeket. Így az Írószövetséget, aztán megcsináltuk a Bethlen Gábor Alapítványt, amelyet végül hat év után engedélyezett a hatalom. Mi abban gondolkoztunk, hogy lassú víz partot mos.

– Amit a másik oldal aztán később az MDF fejéhez is vágott…

– Hát, igen. De mi, ismerve a magyar társadalom hangulatát és közösségi érzületét, egyfajta reálpolitikából indultunk ki.

– Ugorjunk egyet. A rendszerváltás után a beköszöntő szabadság lázában mindkét társadalom nyugat felé nézett. Mind a társadalom, mind pedig a politika szintjén lazultak a kapcsolatok.  Aztán szép lassan ismét egymásra talált a két társadalom. Az elmúlt években régen látott magas szintre kerültek a politikai kapcsolatok is. Ennek ellenére sok hasonlóság mellett a lengyel politika és a társadalom ma is más, mint a magyar. Miben látja az alapvető különbséget?

– Két dologban látom a fő különbséget. Egyrészt Lengyelország egyértelműen sikeres ország, és ezt a társadalom többsége is így érzi. Magyarország sokkal frusztráltabb. A másik lényeges különbséget abban látom, hogy Lengyelországban létezik egy ütőképes ellenzék. Lehet ezt vagy azt az oldalt szeretni, de az tény, hogy Lengyelországban a komoly és határozott kormányerő mellett számottevő az ellenzék is. Magyarországon nincs igazán komolyan vehető ellenzék.

– Emellett fontosnak látom a két ország nagysága közötti különbséget is. Ha belegondolunk, maga krynicai fórum is megmutatja, hogy Lengyelország jóval nagyobb léptékekben gondolkozik, mint Magyarország. Egyetért ezzel?

– Igen. Hozzátenném azért, hogy a mi geopolitikai látószögünkben erősebben benne van a balkáni szomszédság, míg Lengyelország elsősorban Ukrajnára, Belaruszra és a Baltikumra figyel. Megjegyzem ugyanakkor, hogy geopolitikai értelemben ugyanabban az alaphelyzetben vagyunk. Még akkor is, ha Magyarországon némelyek úgy gondolják, hogy a két országnak más a geopolitikai helyzete. Ez szerintem illúzió.

– Pontosítaná, mire gondol?

– Például az Oroszországhoz fűződő viszonyra. Az egy magyar illúzió, hogy e tekintetben mi más helyzetben vagyunk, mint a lengyelek.

– Azért van némi különbség. A lengyel történelem azért Oroszország tekintetében terheltebb…

– Nézze, már Kazinczy Ferenc pontosan látta például több mint kétszáz éve, hogy Lengyelország felosztásának milyen következményei vannak Magyarországra nézve. Ma ugyanúgy illúziónak tartom, hogy a mi geopolitikai helyzetünk más lenne.

– Mint az eddigi beszélgetésben is felvillantottuk néhány mozzanatát, az élete Közép-Európa, ezen belül is jelentős részben Lengyelország jegyében zajlott. Gondolom, elégtételt jelenthet ez a mostani kitüntetés?

– Igen, az életem Közép-Európa jegyében telt, és ehhez a régióhoz nekem Krakkó nyitotta ki a kaput. Így aztán különösen megható, hogy 74 évesen éppen ez a város ismerte el a tevékenységemet. Mert a Stanislaw Vincenz lengyel íróról elnevezett Új Európa Új Kultúrája díjat lényegében Krakkó városa adományozza.

Stanislaw Vincenz (1888–1971) nyelvész, író, a lengyel esszéisztika kiemelkedő alakja. Huculföldön született, a bécsi egyetemen tanult biológiát, jogot, szlavisztikát és szanszkritot, majd filozófiát. Életművének jelentős része szűkebb hazájáról, a Keleti-Kárpátokról, a Huculföld multikulturális örökségéről szól. A kulturális sokszínűség Vincenz számára magasrendű érték. Ismeretlen volt előtte az idegen fogalma. A zsidókban a jámborság, a bölcsesség és a megbékélés szimbólumát látja: ők (is) szakralizálják a teremtett világot. Olyan közel állt hozzájuk, hogy zsidó barátai szerint ő volt az »egyetlen haszid a gójok között«. Vincenz 1919-től 1922-ig önkéntesként harcolt a lengyel hadseregben. 1927-ben olajvállalatot alapított. A szovjet megszállás elől 1940-ben Magyarországra szökött, irodalmi lapot szerkesztett és részt vett a lengyel művek kiadásában. Ezekről az évekről Dialogi z Sowietami (magyarul: Beszélgetések a szovjet megszállókkal) című művében számolt be részletesen. A háborút Magyarországon vészelte át, majd kalandos körülmények között Ausztriába szökött. Utolsó évtizedeit Svájcban és Franciaországban töltötte. A háború után Németországban telepedett le, ahol a Salamander című lap munkatársa lett. 1947-től Dél-Franciaországban, majd 1949 után Grenoble-ban és La Combe-ban, 1964-től haláláig pedig Lausanne-ban élt, a párizsi Kultura munkatársa volt. Fő műve a Na wysokiej poloninie című, négykötetes, munumentális, de befejezetlen regény, amelyben megörökíti a hucul nép történetét, szokásait, hiedelemvilágát, életszemléletét.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.