Détári: Mexikót máig nem beszéltük ki!

„Nem mi vagyunk az esélyesek az oroszok ellen, de mint azt a törökökkel vagy a szerbekkel szemben is láttuk, a fociban minden lehetséges” – nyilatkozta portálunknak az Oroszország elleni mérkőzés előtt Détári Lajos. A magyar futball utolsó világsztárjával, a Bp. Honvéd, az Eintracht Frankfurt, az Olimpiakosz, a Bologna és a Neuchâtel egykori játékosával, 61-szeres válogatott labdarúgóval a magyar foci helyzetéről, a szovjet és orosz stílusról, régi mérkőzésekről, köztük az 1986-os „irapuatói tragédiáról” beszélgettünk.

Détári Lajos
Fotó:Tóth Tibor

– Az Irapuatóban a szovjetektől kapott hatos beleégett a magyar társadalom lelkébe. Lassan már annyit beszélünk a magyar futball eme katasztrófájáról, mint az angolok elleni 6-3-as győzelemről. Világsztár ugyan valójában ezután lett, ma azonban már kijelenthetjük, hogy 1986-ban ért a csúcsra. Ha ekkor a mexikói világbajnokságon az a bizonyos magyar-szovjet meccs másképp alakul, akkor mennyiben vesz más irányt a pályafutása? Mennyire tekinthető mérföldkőnek a pályáján ez a meccs?

– Ha nincs ez az összeomlás, egészen másképp alakult volna a magyar labdarúgás, a magyar válogatott, és az akkor ott a címeres mezben játszók, köztük az én sorsom is. Már csak azért is, mert úgy 1985 körül egyre jobban jegyezték külföldön is a magyar futballistákat. Egyre több megfigyelő jött Magyarországra, és mind több csapat érdeklődött a magyar játékosok iránt. Ezért aztán volt egy olyan elképzelés, ha a világbajnokságon jól szerepelünk, akkor utána több játékost is kiengednek külföldre játszani. Ez a magyar foci és a mi szempontunkból is óriási dolog lett volna. Azt hiszem, teljesen más lenne ma a magyar labdarúgás, ha akkor tömegesen igazolhatnak a játékosok külföldre.

– Ezzel szemben Irapuatóban megtört nemcsak ennek az előtte sikeres, a hollandokat, a brazilokat verő csapatnak, hanem a magyar labdarúgásnak is a lendülete. Azon a tavaszon a válogatott még a világranglistát is vezette, és sokan már világbajnoki éremről álmodoztak. Nem gondolja, hogy azért  túlzottak voltak ezek a várakozások?

– Mi érmet azért nem vártunk. Továbbjutást azonban mindenképpen. Abból a csoportból tovább is lehetett volna jutni, aztán a továbbiak már a sorsoláson múltak volna. Ha például összekerülünk a későbbi világbajnok argentinokkal, akkor bizony nem lett volna sok esélyünk. De akkor a szurkolók sem lettek volna elégedetlenek.

– Ez azt jelenti, hogy nem szállt a fejükbe a siker? Tudták kezelni a helyzetet, a sok tekintetben túlságosan is nagy elvárásokat?

– Nem voltunk elbizakodottak. Az, hogy a csoportból továbbjussunk, reális elvárás volt. Annak ellenére, hogy tudtuk, a franciák nagyon jók. A szovjet csapat erejével ennyire nem voltunk tisztában, hiszen mielőtt Valerij Lobanovszkij az utolsó pillanatban átvette volna a válogatottat, azért nem voltak olyan acélosak. Amikor az edzőváltás után behozta a csapatba Kijevből a kilenc játékost, akkor már éreztük, hogy nem lesz egyszerű ellenük. Nagyon megerősödtek és egységes csapatot alkottak. Ezt láthattuk akkor is, amikor a Dinamo Kijev megnyerte a KEK döntőt.

– Tehát nem becsülték alá őket?

– Egyáltalán nem. Úgy számoltunk, hogy Kanadát mindenképpen megverjük, és jó gólkülönbség esetén még két ponttal is tovább lehetett jutni. Hiszen a négy legjobb harmadik is ment tovább a kieséses szakaszba. Ráadásul abban is bíztunk, hogy a franciák vagy a szovjetek ellen egy pontot még szerezhetünk. Három ponttal pedig biztos továbbjutók vagyunk.

– Szóval, azt kizárhatjuk, hogy túl nagy arccal mentek volna ki Mexikóba. Azon a bizonyos napon, 1986. június 2-án Irapuatóban tényleg nem duzzadtak sem az erőtől, sem pedig az önbizalomtól. Milyen érzésekkel ment ki akkor a pályára? Mit várt ettől a mérkőzéstől?

– Már az előző napon éreztük, hogy baj van. Az edzésen ugyanis a bemelegítés kezdetekor sem tudtunk futni. Megvolt a normális, mérkőzés előtti átmozgató edzés, egyáltalán nem volt erős. Aztán jött másnap a meccs, és már a bemelegítéskor néztünk egymásra, hiszen csak kóvályogtunk a pályán. Hát, nem duzzadtunk az erőtől, de próbáltuk összeszedni magunkat. De négy perc alatt azonban vége lett mindennek, hiszen 2-0-ra vezettek a szovjetek. Sokkoló volt.

– S látva mindezt, nem kellett volna visszaállni védekezni, és a gólarányra figyelni?

– Ez a csapat soha nem állt vissza. Soha nem védekezett, hanem támadott. Nem tudhatjuk, mire lettünk volna képesek, ha beállunk védekezni. Nem biztos, hogy jobb lett volna. De olyan nehéz ezt megmondani, hogy mi lett volna akkor a jobb. S ki láthatta mindezt akkor át? Mindenkit sokkolt az a négy perc.

Détári Lajos
Fotó:Tóth Tibor

– A szünetben sem mondta Mezey György, hogy játsszanak óvatosabban, vigyázzanak a gólarányra? Hiszen akkor már három gólos hátrányban voltak.

– Úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg megtolni, rúgjunk gólt, és próbáljuk megfordítani a meccset. De nem voltunk olyan állapotban. Ráadásul jött a negyedik gól, ami végképp tönkre tett mindent. Utólag persze lehetünk okosak, hogy vigyázni kellett volna a gólarányra. De a negyedik percben álljunk be védekezni?!

– Akkor az csak utólagos okoskodás, hogy a szövetségi kapitány miért nem nyúlt bele a meccsbe, és váltott taktikát?

– Igen. Ott, akkor más volt a hangulat. Az a szovjet csapat egyszerűen átszaladt rajtunk. Jó csapat volt és nagyon együtt voltak. De azt a miliőt is át kell élni. Délben, 45 fokos melegben játszottunk. Szinte gondolkodni sem tudtunk ilyen körülmények között. Utólag lehetünk okosak, hiszen még így is egy gólon múlt a továbbjutás. Ha ugyanis Francescoli 6-0-nál nem rúgja 11-esből azt a gólt, akkor mi jutunk tovább.

– Mondja, hogy jó csapat volt az a szovjet. Ám ha a világbajnokság után még egyszer találkoznak velük, aligha ez lett volna az eredmény. Mi lett volna az erőviszonyok alapján a reális eredmény?

– Olyan döntetlen körüli eredmény. Bármelyik csapat nyerhetett volna egy góllal. De kizárt, hogy 6-0-ra! S ha ezt a meccset Európában játsszuk, akkor sem így alakul ez az egész.

– Tudom, utólagos okoskodás, ám azért mindennek van oka. Az összeesküvés elméleteket hagyjuk is – tészta, elhibázott dopping, lefeküdtek a szovjeteknek… -, de azért semmi sem történik véletlenül.

– Ezeket tényleg hagyjuk, hiszen zagyvaság. Egy orvos például könnyedén megcáfolhatja, hogy hiba lett volna tésztát enni. Reggel hatkor keltünk, hogy délre felpörögjön a bioritmusunk, s ha ettünk volna egy bélszínt, amelynek ilyen melegben 8-10 óra az emésztési ideje, hogy tudtunk volna játszani? Mindenki szénhidrátot evett. Meg mondják, hogy hiba volt magaslati edzőtáborba menni…

– … ezen azért érdemes elgondolkodni, nem?

– Nem hiszem. Az nem lehetett hiba.

– S a déli edzések?

– Igen, ez lehetett a legnagyobb hiba. Negyven nappal korábban mentünk ki, és hogy megszokjuk a meleget, minden nap 12 órakor edzettünk. Ezt a meleget azonban nem lehet megszokni.

– Azt inkább amennyire lehet, el kell kerülni…

– Így van. Minden csapat este 9-kor mozgott egy kicsit.

– S ez a magyar stábnak nem tűnt fel? Hiszen volt Önökkel orvosi stáb, nem?

– Volt ott minden. De mi játékosok voltunk, és azt csináltuk, amit nekünk előírtak. A negyven edzéssel viszont lényegében lejátszottunk negyven mérkőzést. Egy másfél órás déli edzés során veszítettünk 3-5 kilót. Ezt másnap reggelig a szervezet tudja egy ideig pótolni, aztán eljön az a pillanat, amikor kiürülnek a tartalékok. Mondjuk ki, mire jött a mérkőzés, addigra elfogytunk.

– Már elnézést, de a kor szintjén világszínvonalú edzővel és stábbal utazott ki az a csapat Mexikóba. S mégsem látta azt senki, hogy a csapat szép lassan elfogy?

– De, a németek például látták. S nemcsak látták, de minden segítséget megadtak volna. Ez aztán valami miatt mégis elmaradt. Mi pedig vakon hittünk a Mezey Gyuriban, és tettük, amit mond.

– Térjünk vissza egy pillanatra a német segítséghez. Hogy is volt ez?

– A mi csoportunkban a FIFA részéről Dettmar Cramer volt a megfigyelő, akinek a feladata volt többek között a csapatok, a mérkőzések elemzése. Mint utólag megtudtuk, ő látta, hogy baj van és a kiváló német kapcsolatokkal rendelkező Szepesi Györgyön keresztül a németek felajánlották a segítségüket. Hogy ebből miért nem lett semmi, nem tudom. Mi játékosok el voltunk zárva a külvilágtól. Edzettünk, visszamentünk a hotelba, beszélgettünk. Tettük a dolgunkat.

Détári Lajos
Fotó:Tóth Tibor

– De utólag azért már elmondhatjuk, hogy a déli edzések erőltetése tévedés, szakmai hiba volt?

–  Hát igen. Ezt lehetett volna másként kezelni.

– Főképp úgy, hogy a csapat az akkor rendkívül modern, támadásban 4-3-3, védekezésben pedig 5-4-1-es rendszerben játszott, ami rengeteg futást igényel. Méghozzá 45 fokban! Én ezt továbbra sem értem, hogy miért ragaszkodtak annyira az eredeti elképzelésekhez, miért nem alkalmazkodtak rugalmasabban a rendkívüli körülményekhez?

– Biztosan kellett volna, de amikor egy csapat elindul 1983-tól, és három év alatt begyakorol egy játékrendszert, ami nagyon jól működik, a szövetségi kapitánynak nehéz lett volna azt mondani, hogy akkor most megváltoztatjuk a keretet, védekező játékosokat hozok be, és megpróbáljuk kibekkelni a meccseket. Az nem volt reális, hogy 1986 márciusában 3-0-ra verjük a brazilokat, majd a fél keretet lecseréljük a meleg miatt.

– Arról beszéltünk, hogy a csapat mentálisan rendben volt, amikor kiment Mexikóba. De a csapatból sem hiányzott senki? Mondjuk a mégis csak itthon hagyott Nyilasi Tibor?

– Nézze, egy olyan játékos, aki hónapokig sérült volt, mit tudott volna segíteni? Főleg a mexikói hőségben! Utólag lehet keresni a bukás okait, de ennél is fontosabb az, hogy ezt a tragédiát nem beszéltük ki. A világbajnokság után sem volt egy szakmai megbeszélés, ahol az okokat boncolgattuk volna. A felkészüléstől a vb végéig mindent át kellett volna beszélni, de ez máig nem történt meg.

– Már csak azért is fontos lett volna ez, mert nemcsak a játékosokban, hanem az egész társadalomban benne maradt ez a tüske…

– Így van, az egész társadalomban. Ez mindenkit súlyosan érintett. A szurkolók máig keserűen emlegetik, hogy mennyire várták ezt a világbajnokságot, és hogyan szerették azt a csapatot. Gondolják el, hogy akkor mi mit éreztünk ezek után. Súlyosan sérült a büszkeségünk, a nemzeti önérzetünk.

– Amikor a szovjetekkel játszott a csapat, volt-e rajta a politika miatt bármilyen plusz teher?

– Nem. Egyáltalán nem. A Szovjetunió számunkra ugyanolyan ellenfél volt, mint a többi. Ők voltak az első ellenfelünk a világbajnokságon, és őket akartuk megverni.

– Lépjünk tovább, hiszen nem csak ezen az 1986-os meccsen játszott a szovjetek, illetve később az oroszok ellen. Igaz, a többi meccs sem volt sokkal sikeresebb. Európa-bajnoki selejtezőn 1991-ben itthon 1-0-ra kaptak ki a Szovjetuniótól, majd a Luzsnyikiban 2-2 lett a vége. Két évvel később világbajnoki selejtezőn az Üllői úton 3-1-re, míg Moszkvában 3-0-ra kaptak ki. Ennyire nem feküdt a szovjet-orosz stílus? Miért nem ment nekünk a szovjetek, majd az oroszok ellen?

– Mert jobb csapatuk volt. Kivéve éppen ezt az 1986-ost, amelyik nagyjából hasonló játékerőt képviselt. A következő években a szovjet, majd orosz csapat mindig jobb volt.

– Miben voltak mások? Miért nem feküdt a magyar válogatottnak ez a stílus?

– Ők fizikailag sokkal erősebbek voltak. Az atletikus foci legyűrte a játékosságot. És persze jobb játékosaik is voltak. Több volt közöttük a sztár, és a ’90-es évek elején nem véletlenül fociztak közülük erős külföldi bajnokságokban, és nem is akármilyen csapatokban.

– Kiket emelne ki azok közül, akik ellen játszott?

– Sokat. Belanovot mindenek előtt, aztán Zavarovot, Mihajlicsenkót vagy éppen Kolivanovot. Nagyon jó támadóik voltak.

– Így van, de mondjuk Rinat Daszajev sem volt kapusként akárki…

– Így van, játszottam is vele. Nagyszerű kapus volt. De annyi jó játékosuk volt, hogy még sokakat fel lehetne sorolni. Litovcsenkót, Protaszovot. Mindig volt sztár játékosuk, és mindig több mint nálunk. De hát volt is honnan meríteni.

– No és ne feledkezzünk el a Lobanovszkij-iskoláról sem. Ha Mezey Györgyről azt mondtuk – joggal -, hogy a kor szintjén világszínvonalú edző volt, akkor Valerij Lobanovszkijra ez hatványozottan érvényes. Mi volt a titka?

– Az, hogy a Lobanovszkij-iskola egy volt az orosz iskolával. Az egész szovjet futball ebben a rendszerben dolgozott. Míg nálunk mindössze egy sziget volt, amit Mezey a válogatottban csinált. Kirítt a futball közegéből. Teljesen más munka folyt a válogatottban és a klubokban. Magyarországon soha nem működött egységes rendszer. Kivéve talán akkor, mikor 1974 és 1978 között Kutas István volt az MLSZ elnöke. Ez jó dolog volt, azzal a finomítással, hogy mondjuk az idősebbekkel szemben nem kellett volna ugyanazokat a követelményeket támasztani. Magyarországon azonban soha nem tudtunk egy programot végigvinni.

– A szovjet rendszer központosított jellege ebben segített…

– Igen. De nálunk mindig voltak olyan kiváltságos helyzetben lévő emberek, akik elmentek az illetékes elvtárshoz, akkor mindent el tudtak intézni, még edzőt is tudtak váltani. A szovjeteknél ilyen kivételezés nem volt. Ezért tudták aztán megállni később a helyüket külföldön is. Mert abból az iskolából jöttek, amelyikben ha azt mondták, hogy fél 9-kor edzés, akkor mindenkinek ott kellett lenni. Fizikailag és mentálisan erősebbek voltak.

– Az, hogy a szovjetek a kort megelőzve inkább a fizikai felkészülésre tették a hangsúlyt, abból is fakadt, hogy nem voltak annyira játékosak, mint a magyar futballisták. Igaz, egyre kevesebbre mentünk ezzel a játékossággal…

– Az átlag kevésbé volt technikailag virtuóz. Ez persze már nem érvényes a válogatottakra.

– A szükségből tehát erényt kovácsoltak, és már akkor a fizikai felkészültségre helyezték a hangsúlyt, amikor ez még nem volt annyira trend…

– Így van. A legfontosabb, hogy egy játékos gyors legyen. Minden a kiválasztásnál dől el. Egy hat éves gyereket mindenek előtt elviszek egy vizsgálatra, ahol felmérik, és elmondják nekem, hogy nagyjából 180 centi magas 78 kilós lesz a gyerek, az izomzata milyen rostokból áll. Hogyan kell fejleszteni, mire képes. Ilyen egyszerű az egész. De nálunk ez máig nem így működik. Még mindig azt mondogatjuk, hogy az a kicsi milyen ügyes. De ez még semmit nem jelent. Beszélünk a Bozsik-programról. De mi van ott is? Beteszünk egy kétméteres gyereket a 11 évesek közé, megnyerjük az adott tornát, a gyerek meg két év múlva abbahagyja a futballt. Akkor minek költöttünk rá ennyit? Miért nem azokra költjük, akikből a megfelelő kiválasztás alapján lehet valami.

– Említette, hogy 1986-ban is más volt a futball közege, mint a válogatott. Vegyük például az akkor sokszoros bajnok Honvéd bundabotrányait. Ma mondjuk, van egy Fradi, de ettől még az egész futball olyan, amilyen…

– Igen, a közeg mindig elmaradt attól az egy-két műhelytől, ahol komoly és más jellegű munka folyt. Így pedig nem lehet egyről a kettőre lépni. De az egész rendszer ilyen volt. Az akkori rendszer meghatározta a sporton belül is a közeget. Mint ahogy most is.

Détári Lajos
Fotó:Tóth Tibor

– Nincs új a nap alatt…

– Nincs. Nálunk lehet halasztani, bármit elintézni. Persze, csak egyes csapatoknak. Amikor 1987-ben Németországba kimentem, egy évre előre kész volt a program, és azon nem lehetett össze-vissza változtatgatni. Ne felejtsük el, hogy a Bundesliga is csak 1963-ban indult. Tehát viszonylag hamar lehet elérni eredményeket. Ha akarjuk.

– Beszéltünk a szovjet stílusról. Mennyire változott meg ez mára?

– Sok minden változott ott is. Fizikailag például az oroszok már nem olyan jók. No, meg a Szovjetunió felbomlása után kisebb a merítési lehetőség is. Nem véletlen, hogy az utolsó tíz évben igazán nagy sztárt nem is termeltek ki.

– Kit emelne ki mégis a maiak közül?

– Egyértelműen Artyjom Dzjubát.

– De ő azért már túl van a csúcson…

– Igen. Voltak azért kisebb fellángolások, de azok a játékosok már nem állták meg úgy a helyüket külföldön, mint az elődeik. Gondolok itt korábban Roman Pavljucsenkóra a Tottenhamnél, vagy legutóbb Alekszandr Golovinra a Monacónál. Még mindig előbbre tartanak, de a nagy szabadságban, lazaságban kicsit olyanok lettek, mint mi.

– Ettől függetlenül a törökök elleni meglepően szép játék ellenére sem mi vagyunk most az esélyesek. Hogy látja?

– Nagyon örülnék, ha győznénk, de azért továbbra sem mi vagyunk az esélyesek.

– S mit szól a törökök elleni teljesítményhez?

– Látja, ezért szép játék a futball! Minden a pályán dől el. Olyan harminc percet produkált a csapat, amilyet régen láttunk tőle.

– A beszélgetést 1986-tal kezdtük, és egyetértettünk abban, hogy másképp alakulhatott volna a magyar futball és az Ön sorsa is, ha Irapuatóban másképp alakul az eredmény. Óriási csalódás volt, azt azonban az igazság kedvéért tegyük mindehhez hozzá, hogy három évtizednek kellett eltelnie, hogy ezután a magyar válogatott bármilyen világversenyre kijusson. Ilyen mélyrepülést a magyar futball soha nem élt át. Van-e még innen kiút? Kijut például a csapat az Európa-bajnokságra?

– Hála Michel Platininek, Eb-re még csak-csak kijuthatunk, világbajnokságra azonban egyhamar aligha. Az már jóval nehezebb dolog.

– Hova tenné a magyar futballt a világban?

– A középmezőny aljára. Lehet szépíteni a dolgokat, de el kell ismerni, hogy Ciprussal vagy Máltával is meg kell már küzdenünk. S amíg nem lesz olyan bajnokságunk, ahol a magyar fiatalok szerepet kapnak, addig ne is várjunk nagy előrelépést. Hogyan válogasson így a szövetségi kapitány itthonról? Nincs tehát egyszerű helyzetben Marco Rossi. S menjünk lejjebb. Hogyan válogasson az U-21-es csapatba Gera Zoltán? Ameddig nem tesszük rendbe a magyar futballt, addig oly mindegy, hogy ki a kapitány.

– Nagyjából egyidősek vagyunk. Akkor a mi generációnk nagy magyar futballsikerről már ne is álmodozzon?

– Azt hiszem, mindenkinek példát kellene venni most a Fradiról.

– Játszassanak tehát csupa külföldit?

– Nem erről van szó. De nemzetközi színtérre már csak így lehet kijutni.

– Mint például a Győr a női kézilabdában.

– Vagy a Veszprém és a Szeged a férfiben. Lássuk be, ahhoz, hogy nemzetközi szinten eredményt érjünk el, itthon nincsenek meg a megfelelő szintű játékosok. Külföldi játékosokat kell tehát hozni. S ha a Ferencváros öt éven keresztül ott lesz az Európa Liga csoportkörében, és netán egyszer bejut a Bajnokok Ligája ezen szakaszába, az már komoly siker. De ehhez kellene a Vidi is, meg egy Honvéd vagy egy MTK, amely a fiatalok játszatása szempontjából a legszimpatikusabb magyar csapat, és nagyobb erőbedobásra késztetnék itthon is a Fradit.

– Nem hagyhatom ki a kérdést. Milyennek látja kedvenc csapatom, a szebb napokat is látott Vasas helyzetét?

– Ott nincs építkezés. Van már pénz, mivel oda került egy lelkes tulajdonos. De csapatot nem lehet úgy építeni, hogy mindenhonnan megveszem a legjobb játékosokat.

– Ráadásul csupa középcsatárt…

– Így van. Minek öt-hat ilyen csatár, amely az első osztályban is megállná a helyét. Felesleges. Csapatot kell építeni. Előbb a védelmet kell megerősíteni.

– Ebből is látszik, hogy Détári Lajos ugyan manapság keveset jár meccsekre, a magyar labdarúgást tekintve azonban képben van.

– Hát persze. Követem én a futballt. Még ha a lelátókon nem is mutogatom magam.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com