//Belaruszról — hollywoodi színek nélkül
„Ha lesz hatalomváltás, az nem hollywoodi forradalom lesz” #moszkvater

Belaruszról — hollywoodi színek nélkül

MEGOSZTÁS

Az amerikai filmek stílusában képzeli el a világ a belarusz „forradalmat”. Diktatúra, elcsalt választások, felkelő nép, brutális rendőrök, győz a jó, éljen a szabadság… A történet azonban ennél sötétebb és összetettebb, a jövőkép pedig még kevésbé hollywoodi, igencsak fekete-fehér.

„Ha lesz hatalomváltás, az nem hollywoodi forradalom lesz” #moszkvater
„Ha lesz hatalomváltás, az nem hollywoodi forradalom lesz”
Fotó:EUROPRESS/Sergei GAPON/AFP

A világ egyik pillanatról a másikra átképezte magát a koronavírus szakértőjéből a belarusz fejleményeket boncolgató elemzővé. A közösségi portálokon egyre másra jelennek meg a Belarusszal szolidaritást vállaló profilok. Nincs ezzel semmi baj. Ha az egész kampánynak annyi értelme volt, hogy immár többen tudják elhelyezni ezt a 9,5 milliós kis országot a térképen, már megérte a felhajtás. De valaki csak a Lukasenko-Orbán párhuzamig jut el, azt sem kell alábecsülni, hiszen legalább felismeri, hogy a világban semmi sem örök. De fel-felröppennek más párhuzamok is, így az események egy pillanatában hurrikánként söpört végig az Fb-n, hogy a belarusz elnök úgy járt, mint a „Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceausescu. Aztán Alekszandr Lukasenko egymás után lépett fel, és csak nem akarta elsöpörni a népharag. Persze, a világhálón kalandozva nem egyszerű megérteni, hogy miért nem bukott még meg Lukasenko rendszere. Már csak azért sem, mert elcsalták ugyan a választásokat és Lukasenko nem kapott 80 százalékot, nagy eséllyel nyert, ha nem is ennyivel. Ezt azonban innen nem nagyon tudhatjuk meg.

„De ha már a közösségi portáloknál tartunk, érdemes azt is megjegyezni, hogy ezek a felületek ma már az információs háború és a mozgósítás elengedhetetlen terepei. Ezért aztán nem árt óvatosnak lenni az Fb-vel, mint információs forrással”

A belarusz helyzet bonyolultabb annál, mint sokan gondolnák. Ennek megvilágítására próbáljuk összerakni a puzzle darabokat. A teljesség igénye nélkül, ám egyes összefüggések megmutatására. Kezdjük mindjárt azzal, hogy telefonon biztosította Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök a belarusz ellenzék arcát, Szvetlana Tyihanovszkaját arról, hogy Lengyelország „teljes mértékben támogatja” a belaruszokat egyrészt a hazájuk szabadságát célzó törekvésekben, másrészt „a lengyelországi hétköznapi életükben”. A mondat második felét érdemes kicsit részletezni, hiszen emögött az húzódik meg, hogy Litvánia mellett Lengyelország a belarusz ellenzék legfőbb bázisa. Lengyelországban vészelik át a nehéz időket az ellenzék politikusai, innen jön a legnagyobb anyagi támogatás, az információs és logisztikai háttérként pedig ott van régóta az innen több nyelven sugárzó Belsat tévécsatorna és immár a Nexta és Nexta Life Telegram csatorna.

„Tévedés tehát, hogy Belaruszban kizárólag az orosz befolyás érvényesülne. Az orosz kapcsolat hagyományosan mély, ám legalább ilyen történelmi a lengyel is, amely az úgynevezett puha erő tekintetében látványosabb is, mint az orosz. Már csak azért is, mert az elmúlt napokban alapvetően ezeken keresztül értesül a világ arról, hogy mi is történik Belaruszban”

Ebben a kontextusban érdemes értelmezni azt bejelentést is, hogy Magyarország Belarusz kérdésében a lengyel álláspontot támogatja. Amelynek lényege pragmatikusan az, hogy igazából nincs álláspontunk, pontosabban, ami lenne, arról inkább nem beszélünk, viszont a visegrádiak egységét Belarusz miatt nem veszélyeztetnénk. Nagyon helyesen, ám azért csendesen jegyezzük meg, hogy a harcias, és Lukasenko ellenzékét aktívan támogató lengyel álláspont szöges ellentétben áll azzal, hogy Orbán Viktor nemrégiben Minszkben még a Belarusszal szembeni szankciók eltörlését szorgalmazta. Ezért nem lehet kizárni egy másik olvasatot sem, miszerint a felsorakozás Lengyelország mögé nem taktikai lépés, hanem finom, de már érlelődő irányváltást jelez a magyar külpolitikában. Ez érintheti a keleti politikát és az Amerikához viszonyulást is.

„Sokakkal ellentétben Orbán minszki útját egyáltalán nem tartom ördögtől valónak, hiszen nagyon is pragmatikus, az üzleti lehetőségeket szem előtt tartó háttere volt. Más kérdés, hogy az események alakulása keresztülhúzta Budapest számításait. De rossz ütemben nyitott Lukasenko felé az Egyesült Államok is, és talán éppen ez Mike Pompeo februári látogatása lehet a magyarázat arra, hogy Belarusz kérdésében Washington most valahogy csendesebb a megszokottnál”

De nehéz helyzetben van az Európai Unió is, hiszen egyszerre kellene kiállnia a demokratikus értékek, az oly sokat hangoztatott emberi jogok mellett, és követni az érdekeit, amelyek óvatosságra intik. Az EU-nak ugyanis nem érdeke egy káosszal, a térség destabilizációjával járó belarusz összeomlás, mint ahogy az sem, hogy a túlságosan erőszakos fellépéssel végképp Moszkva karjába taszítsa az eddig a keleti és a nyugati szomszédság közötti hintapolitikát folytató Lukasenkót. Így aztán míg a baltiak és a lengyelek hangosan és harciasan radikális változásokat követelnek, addig az uniós országok többsége elítéli a történteket, ám megelégedne egy elnyújtott átmenettel. Alighanem így van ezzel valójában a lengyel álláspont mögé felsorakozott Magyarország is. S hogy ezt az ellentmondást Budapest hogyan oldja fel, az legyen a magyar diplomácia dolga.

„Az európai tanácstalanságot jelzi az is, hogy még mindig a hatalom erőszakos fellépését emlegetik, holott a tüntetések első napjai után már méltóságteljes és békés a tiltakozás, hiszen a belügyi csapatok is óvakodnak az erőszakos fellépéstől”

A zavarodottság mellett az európai fellépésben továbbra is ott van a kettős mérce is. Így például Emmanuel Macron Twitteren azt üzente, hogy az Európai Uniónak továbbra is aktívan támogatnia kell a belarusz békés megnyilvánulások résztvevőit. Folytatnia kell a mozgósítást, hiszen a belaruszok csak a jogaik, a szabadságuk és a szuverenitásuk mellett állnak ki”.

„Ez így van, ám nem emlékszem, hogy az Európai Unió aktívan támogatta volna például a sárgamellényesek szintén jogos tiltakozását”

De nemcsak az Európai Unió, hanem Oroszország is zavarban van. A Kreml elemi biztonságpolitikai érdekeit követve hallgat és segítséget ajánl Lukasenkónak, miközben a média leszedi a keresztvizet a belarusz elnökről. Felrója neki mindenek előtt a hintapolitikáját, nem kellő kiállását Oroszország mellett (Krím, Donbassz), az orosz befolyás növekedésével szembeni ellenállást. Az orosz média most elégedetten jegyzi meg, hogy nem lehet szembe menni a nép akaratával, és Lukasenko bukása csak idő kérdése. Egy ilyen vezetőt az elemzések szerint nem lehet támogatni, és Moszkvának nem is mellette, hanem a belarusz nép mellett kellene kiállni.

„Sok igazság van ebben, csak azt nem értem, hogy ugyanez a sajtó miért nem nyilvánult meg eképpen a máig tartó habarovszki tiltakozásokkal kapcsolatban?”

Két embernél csöng manapság a telefon a belarusz eseményekkel kapcsolatban. Az egyik Tyihanovszkaja, akit most nemcsak Vilniusban és Varsóban tartanak nagy becsben, hanem keresik őt az unió más vezetői is. A szükségből a politikába csöppent Tyihanovszkaja mellé bejelentkezett az elnökjelöltségének elutasítása után Moszkvába menekült, ám igencsak nyugati irányba tekingető és már Varsóban egyeztető Valerij Cepkalo is. Nem mellesleg, érdekes kijelentést tett a minap a rendszer nyugatos arca is. Vlagyimir Makej külügyminiszter telefonon beszélve David Hale-lel, az amerikai külügy politikai államtitkárával megköszönte Washingtonnak a belarusz szuverenitás megőrzésében nyújtott segítségét. De visszatérve a telefonokra, a másik politikus, akinél a legtöbbet csöng manapság a telefon, Vlagyimir Putyin orosz elnök. Akit Merkeltől Macronig mindenki arra figyelmeztet, hogy óvakodjon a beavatkozástól.

„Nem véletlen, hogy ezek után az Európai Tanács őt felhívó elnökét, Charles Michelt már az orosz államfő szólította fel arra, hogy az EU ne avatkozzon a belarusz belügyekbe”

De hadd hívjam fel a figyelmet még néhány apróságra. Így arra, hogy tiszteletre méltó az elégedetlen és változásokat akaró belaruszok méltóságteljes tiltakozása, ám a rendszert igazi vezető nélkül nehéz megdönteni. Tyihanovszkaja pedig legfeljebb arca, ám nem vezetője a tiltakozásoknak. De arról sem nagyon hallunk, hogy az ellenzéken belül is vannak törésvonalak. Az évekkel ezelőtt főképp Varsóba kiszorult nacionalista ellenzék egyáltalán nem lelkesedett az új, Tyihanovszkaja mögötti összefogásért. Ez az ellentét a későbbiekben még fontos lehet, mint ahogy az is, hogy Lukasenko távozásának követelésén túl nem véletlenül nincs programja az ellenzéknek. Igen, mert a jövőt illetően már koránt sem lenne ekkora az egység.

„S még egy, Lukasenko rendszere messze nem csak az elnyomáson, hanem a szociális biztonságon is alapult. Azért azt sokan érzik még e háló szakadozása ellenére is, hogy míg Belaruszban az egy főre jutó GDP nagyjából 6600, addig Ukrajnában 3200 dollár”

A rendszerrel kapcsolatban emlegetett „Európa utolsó diktatúrája” kifejezés is idejétmúlt leegyszerűsítés. Sokkal közelebb áll a valósághoz, ha periferiális autoriter berendezkedésként, egyfajta ideológia nélküli államszocializmusként határozzuk meg, amely a diktatúrák közül legfeljebb a késő kádári időkre hajaz. Persze, hallhatunk még a médiában is mindent ezzel kapcsolatban. Így például valaki posztsztálini diktatúraként emlegette, és ennek alátámasztására azt hozta fel, hogy az ellenzék tiltakozásait időről időre erőszakkal szétverik.

„Ez igaz, de szétverik a sárgamellényesek vagy az Occupy tüntetéseit is. Mégsem diktatúra sem Franciaország, sem pedig az Egyesült Államok”

S ha már a közösségi portálokkal indítottuk ezt a cikket, akkor az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy ott nagyon sok jó meglátást is találunk. Így például bizonyos Fotelkalandor néven posztoló profil Belarusz kapcsán a következőkre hívta fel a figyelmet. Mint fogalmaz, amellett, hogy ez a történet valóságos alapokra épül – láthatóan elcsalták a választást, láthatóan a városokban tényleg rém népszerűtlen Lukasenko, a rendőrök értelmetlenül brutálisak – a történet ennél bonyolultabb. És kevésbé hollywoodi. Mert nem biztos, hogy a forradalom győzedelmeskedik.

„Ha lesz hatalomváltás, az nem hollywoodi forradalom lesz”

Persze látni fogjuk majd a lélekemelő zászlólengető képeket, a síró lányokat, amint az átállt katonákat ölelgetik, és biztos ki fog állni valaki a palota erkélyére is. De Lukasenkót csak a saját szilovikjainak az átállása bírhatja rá a távozásra. Nem lesz jobb. Lukasenko alternatívája nem egy svéd típusú jóléti állam, hanem valami ukrán-moldáv-grúz típusú oligarchikus kvázi demokrácia, ahol talán nem egy párt van, hanem minden oligarchának van saját, és a sajtót nem az állam kézivezérli, hanem a pénzemberek. Az újonnan hatalomba kerülőkről ki fog derülni, hogy ők is Moszkva emberei, vagy súlyos nacionalisták.

„A gazdasági bajok pedig nem egykönnyen fognak megoldódni”

Akármi is lesz, az elmúlt 26 évet pár év múlva vissza fogják sírni. Lukasenko most a nyugati médiában az őrült diktátor archetípusa, de a rendszere arra épült, hogy megőrizte mindazt, ami a Szovjetunióból jó volt. Létbiztonság volt, működő közszolgáltatások, tisztaság, rend, nyugalom. Ez már biztosan nem tér vissza – a feszültség megmarad, bizonytalanság lesz.

Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a helyzetértékelés pontos. Egyetértünk.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.