Kezdőlap » Publicisztika » Befektetés vagy pótcselekvés?
Egy férfi sétál el egy, a falra festett szerb lobogó előtt Belgrádban, amelynek a közepén Koszovó térképének a körvonalai vannak felfestve #moszkvater

Befektetés vagy pótcselekvés?

Megijedt saját stratégiai bátorságától a Nyugat-Balkán integrációjának fölgyorsításával előremenekülni szándékozó Európai Unió

Egy férfi sétál el egy, a falra festett szerb lobogó előtt Belgrádban, amelynek a közepén Koszovó térképének a körvonalai vannak felfestve #moszkvater
Egy férfi sétál el egy, a falra festett szerb lobogó előtt Belgrádban, amelynek közepén Koszovó területének körvonalai látszanak
Fotó:EUROPRESS/AFP/ANDREJ ISAKOVIC

Az elmúlt évek tapasztalatából kiindulva váratlan lépésre szánta el magát az Európai Unió, amikor geostratégiai célként tűzte ki a Nyugat-Balkán integrálását. Úgy tűnt, a válságról válságra bukdácsoló, egyre inkább befelé forduló EU újra a jövőbe néz, amikor a hat ország, Szerbia, Montenegró, Albánia, Macedónia, Bosznia-Hercegovina és Koszovó felvételével befejezné Európa egyesítését. Nem egyszerű a feladat a régió országainak felkészültségét, etnonacionalizmusát és megosztottságát nézve. Az idő azonban sürget, hiszen ha az unió nem lép, akkor nemcsak a régióért megindult versenyt veszíti el, hanem annak esélyét is, hogy az átalakuló világ egyik geopolitikai pólusa legyen. De valóban ez-e a célja az esetleges bővítéssel az utóbbi időben ilyen ambíciókat nem nagyon mutató Európai Uniónak, vagy egyszerűen csak megijedt Oroszország és Törökország befolyásának látványos növekedésétől? Nem pótcselekvés-e ez az egész Juncker-terv? Rengeteg kérdést kell még megválaszolni, hogy a Nyugat-Balkán geopolitikai befektetésként megjelölt integrációja tényleg stabil, erős Európát eredményezzen. A bejelentés óta eltelt időszak lelohasztotta a lelkesedést. Felerősödtek az EU-n belül azok a hangok, amelyek irtóznak a további bővítéstől, s víziók híján előre menekülés helyett inkább csak túlélnének. Ennek egyik jele, hogy Macedóniával annak ellenére nem kezdték meg a tárgyalásokat, hogy az megegyezett Görögországgal az ország nevéről.

Az eurózóna megrendülése, az uniós intézményrendszer megmerevedése, a hagyományos elitek meggyengülése, az euroszkepticizmus erősödése, a brexit, a migránsok tömege által jelentett megpróbáltatások és általában véve az európai elitek tehetetlensége miatt az EU a története legmélyebb válságát éli át. Egyre több olyan elemzés jelenik meg, ami már a felbomlást vizionálja. A gazdaságot tekintve továbbra is befolyásos, közben „a nagy atlanti testvér” másfelé fordulásával új esélyt kapott Európát mégsem lehet leírni. Erre utal a reformokról szóló tárgyalások megkezdése, és az is, hogy felismerték, a védelmi képességeken javítani kell. De jól mutatja ezt az a kétségkívül merész elhatározás is, amellyel az eddig a további bővítésről hallani sem akaró, még az előző nyűgeit cipelő Európai Bizottság előremenekülve a Nyugat-Balkán integrálása mellett döntött. Erre kényszeríti a világ gyors átalakulása, a kiéleződött verseny, és a változó biztonságpolitikai helyzet is. Az integráció kétségkívül kiterjesztené erre a régióra is a stabilitást, egyben segítené a migránsválság kezelését.

Ha ránézünk a térképre, logikusnak látszik az uniós tagországok által körülvett régió integrálása. Európa versenyképességét ez a lépés annak ellenére erősíti, hogy felzárkóztatásuk még sok pénzbe és munkába kerül. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a térségben történelmi, kulturális közelsége és geostratégiai okok miatt az elmúlt években érezhetően megerősítette a befolyását Oroszország, Törökország, Kína, de még Szaúd-Arábia is. Az egyik vezetéket, a másik utat és vasutat, míg a harmadik mecseteket és hidakat épít. Eközben a térség legnagyobb tőkebefektetője és kereskedelmi partnere, az EU mintha elaludt volna. A csatlakozási dátum kissé kockázatos megjelölésével viszont most egyértelműen jelezte, hogy egyáltalán nem mondott le a Nyugat-Balkánról. Az egyértelmű akaratot az eddig évi egymilliárd eurós támogatás növelése mellett az is jelzi, hogy a bővítés felgyorsításának kinyilvánítása után uniós vezetők sora utazik a térségbe.

Szerbia és Montenegró, a két legelőbbre tartó ország után Albániával, majd később a többiekkel is megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A korrupciót, a bűnözést és a piacgazdaság állapotát nézve nyilvánvaló, hogy a tagságra 2025-ig még a két éllovas sem lesz kész. Ennél is fontosabb, hogy valahogy megoldódjanak az etnikai alapú konfliktusok. A köztük lévő hatalmas különbségek ellenére célszerű volna a hat országot egyszerre fölvenni, hogy később a már bejutottak ne vétózhassák meg szomszédjaik tagságát. De addig az EU-nak is meg kell teremtenie a feltételeket. Például olyan intézményrendszert kell kialakítania, amely 33 tagország kiszolgálására képes. Mégpedig úgy, hogy közben nem nyitja ki az alkotmány átírásával Pandóra szelencéjét. Emellett fejben is készen kell állni. A bővítés politikai döntés kérdése, és az Európai Unió geostratégiai érdekeinek mindent felül kell írniuk.

A Juncker által vázolt terv megvalósulása ennek járulékos átalakításaival együtt feltételezi, hogy a 2020-as évek közepére az Európai Unió bejelentkezik a világpolitikai pólus szerepére. Ehhez persze az érdekek alapján újra kell gondolni a transzatlanti viszonyt, normalizálni a kapcsolatokat Oroszországgal, közben megtalálni a bővítésből egyelőre mindenképp kimaradó Ukrajna és Törökország stabil helyét az eurázsiai geopolitikai térség e két pólusa között. Ebben segíthet, hogy a Nyugat-Balkán országai a nyugati tagoknál elkötelezettebbek a keleti szomszédság stabilizálása iránt, így az unión belül a kérdés pragmatikus megközelítésének táborát gyarapíthatják. De ez a bővítés csakis úgy erősítheti Európát, ha az képes lesz rugalmasan kezelni belső különbségeit, és nem szakad ketté végletesen. Egyelőre azonban ez az egész csupán szép álomnak tűnik, hiszen a Balkán elmaradottsága, belső problémái, a régióban megjelent geopolitikai versenytársak elszántsága jóval erősebbnek tűnik a stratégiai vízióktól ódzkodó Európai Unió akaratánál.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.