Kezdőlap » Fókuszban » Baltikum, az ütköző zóna
Molotov éppen aláír, Ribbentrop és Sztálin balról figyel. Az 1939. augusztus 23-án létrejött Molotov-Ribbentrop paktummal eldőlt a balti régió sorsa is. #moszkvater

Baltikum, az ütköző zóna

Litvánia, Észtország és Lettország története évszázadok óta összefonódott egymással: együtt térítették meg őket, együtt alkothattak 100 évvel ezelőtt önálló államot és együtt váltak ki a Szovjetunióból, majd lettek együtt az Európai Unió és a NATO tagjai. Mindössze egy nem változott, továbbra is a balti államok jelentik az összekötő kapcsot Nyugat-Európa és Oroszország között.

Molotov éppen aláír, Ribbentrop és Sztálin balról figyel. Az 1939. augusztus 23-án létrejött Molotov-Ribbentrop paktummal eldőlt a balti régió sorsa is. #moszkvater
Molotov éppen aláír, Ribbentrop és Sztálin balról figyel. Az 1939. augusztus 23-án létrejött Molotov-Ribbentrop paktummal eldőlt a balti régió sorsa is.
Fotó:EUROPRESS/AFP

Oldalunk külön-külön már foglalkozott a három balti állam, Litvánia, Lettország és Észtország önállóvá válásával, ezúttal a három ország közös történelme és közös, immár elválaszthatatlan útja alapján tekintünk vissza a rég-, és közelmúlt történéseibe. A három ország, vagy inkább akkoriban még inkább fejedelemség történelme a 13. században vett közös fordulatot, amikor az északi keresztes hadjárat a Szentföldről kiszorul Német Lovagrend, és a hozzá csatlakozó Livóniai Kardtestvérek rendje során az addig pogány, őshitű országokat erőszakkal megtérítették, és az itt élők felvették a kereszténységet. Mivel a Baltikum területe gabonában, halban, fában és más természeti kincsekben gazdag, stratégiai jelentőségű partvidéknek számított szinte a történelem kezdeteitől, nem véletlen, hogy az elkövetkezendő századokban a szomszédos hatalmak – a Német Lovagrend, Lengyelország, Dánia, Svédország, Orosz Birodalom – mindvégig harcot folytattak érte.

A középkorban a mai Lettország a Német Lovagrendhez tartozott, csakhogy annak csupán egy része került át az 1410-es Grünwaldi csata, illetve 1466-os háborúban a Jagellók által uralt Lengyel-Litván államhoz. A Német Lovagrend államának másik fele – melyen a mai Lettország és Észtország fekszik – megmaradt önálló, független államként, melyből később a Kurlandi hercegség lett. Utóbbiért a Livóniai háborúban IV. Iván orosz cár és Báthory István lengyel király vívtak háborút, melyet a lengyelek a svédek segítségével nyertek meg. Hálából a svédek megkapták a hercegség egy részét, míg a többi a lengyeleké, illetve a Lengyel-Litván Unióé lett, amely ekkoriban a kor legnagyobb területű állama. A XVI. század közepére a Baltikumban is megjelent a reformáció, ennek köszönhetően a mai Észtország és Lettország területén hosszú időre az evangélikus egyház lett a legerősebb felekezet. Lengyelország utolsó, 1795-ös felosztásakor a balti tartományok (Kurzeme, Livónia, Észtország és Ingria), majd a XIX. században Litvánia is, jóllehet a jelenlegitől eltérő határokkal és nevekkel, de a cári Oroszország részeivé váltak. Megindult egyfajta erőszakos oroszosítási törekvés, aminek köszönhetően a balti nyelvek kis híján eltűntek, de a cári uralom elleni tiltakozásul végül mégis fennmaradtak a latin betűs, titkos nyomtatások miatt.

A balti népek számára a függetlenséget a cári Oroszország felbomlása hozta el. Az első világháború utáni békerendezés független országokká nyilvánította Észtországot, Lettországot és Litvániát, melyet 1920-ra a nemzetközi közösség is elismert.

„A balti államok a ’20-as években Európa demokráciái közé tartoztak, ám 1939-re azonban messzire kerültek a demokratikus értékektől”

Litvániában – amelynek fővárosát 1920-ban lényegében megszállta Lengyelország, s 1939-ig hatalma alatt tartotta – 1926-ban egy puccs után Antanas Smetona autoriter kormányzata került hatalomra. 1939-ben, a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Litvánia német befolyási övezet alá került volna, ugyanakkor a szeptember 28-i német-szovjet megállapodás nyomán Litvánia végül Moszkvának jutott. Lettországban 1934. május 16-án Karlis Ulmanis miniszterelnök vezetésével katonai puccs történt. Feloszlatták a parlamentet, az ellenzéki politikusok egy részét bebörtönözték, a kellemetlenkedő újságokat betiltották, és a német kisebbségi szervezeteken kívül a nacionalista politika jegyében betiltották az összes más kisebbségi szervezeteket. Észtországban 1934. március 12-én történt államcsíny Konstantin Päts vezetésével. 1935-ben a kormányzó Isamaalit (Haza Szövetsége) párt kivételével az összes politikai szerveződést betiltották. 1934 és 1938 között egyszer sem ült össze a parlament, majd az 1938-ban tartott népszavazáson új alkotmányt fogadtak el, és Päts elnökké válhatott. Ugyanebben az évben munkatáborokat – lényegében börtönöket – állítottak fel a munkanélküliek és „munkakerülők” számára.

Az 1939. augusztus 23-án létrejött Molotov-Ribbentrop paktummal eldőlt a balti régió sorsa is. A megállapodásnak köszönhetően a Szovjetunió „kölcsönös segélynyújtási” megállapodásokat erőltetett Észtország, Lettország és Litvánia kormányaira, ami azt jelentette, hogy a szovjetek 20-25 ezres katonai csapatkontingenseket állomásoztassanak a balti országok területén. Sztálin 1940. június 15-én és 16-án a moszkvai lett, észt és litván nagyköveteknek példa nélkül álló 8-10 órás lejáratú ultimátumot adatott át, melyben kommunista kormányok felállítását, valamint nagy létszámú – Litvániába pl. 200 ezer fős – szovjet haderő beengedését követelték. A három balti ország kénytelen volt meghajolni a kommunista erőszak előtt, és nem sokkal ezután már meg is érkeztek a kommunista helytartók: Észtországba Zsdanov, Lettországba Visinszkij, Litvániába pedig Gyekonozov, akik azonnal parlamenti választásokat írtak ki. A szavazás a fegyverek árnyékában és az ellenálló politikai és civil szervezetek tagjainak elhurcolásának tükrében meghozta a szovjetek által remélt eredményt, a megfelelő jelöltek 98-99 százalékos elsöprő győzelmét. A választások nyomán létrejött „népi parlamentek” első ténykedése volt, hogy kérték a Szovjetunióhoz való csatlakozást. A kérés Moszkvában elfogadták, így 1940. augusztus 3-án Litvánia, 5-én Lettország, 6-án pedig Észtország is csatlakozhatott a „szovjet népek nagy családjához”. Az önálló balti államok megszűntek létezni.

A második világháború idején 1941-ben német hadsereg foglalta el a Baltikumot, ahol a népesség döntő többsége felszabadítóként ünnepelte a nácikat, igaz, a függetlenségüket nem kapták vissza. Amikor 1944-re a szovjet csapatok kiszorították a területről a németeket, ismét a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek, és Észt SZSZK, Lett SZSZK és Litván SZSZK néven ismételten a kommunista állam részévé váltak. A hidegháború alatt a balti államokat Kelet-Európa részének tekintették, de történelmileg és kulturálisan Észtországot és Lettország északi részét Észak-Európa részének, míg Litvániát és Lettország déli részét Közép-Európához tekintették sokan.

„A szovjet rendszerváltásban, sőt, a Szovjetunió széthullásában is jelentős részt játszott a balti államok önállósága, önállósodásra való törekvése”

1988-ban az akkori Észt Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa deklarálta az Észt SZSZK szuverenitását, természetesen még a Szovjetunió határain belül. Noha a szovjet vezetés utasította az észtországi Tartuban állomásozó, nukleáris fegyverekkel is felszerelt, 326. nehézbombázó légiezredet, hogy foglalják el az észt televízió és parlament épületét, az ezred csecsen származású tábornoka, Dzsohar Dudajev megtagadta annak végrehajtását. Az észt kommunista elit a többi balti államhoz hasonlóan, a függetlenségi törekvések élére állt, és az 1990-ben kinyilvánított függetlenség elismeréséhez az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet adott végső lökést és a nemzetközi közösség végül 1991 őszére mindhárom balti államot függetlennek ismerte el. 1991. szeptember 6-án a Szovjetunió is elismerte különválásukat. A három ország a második világháború előtti független köztársaságok folytatásának tekintik magukat, ezzel is erősítve azt a nézetüket, hogy a Szovjetunió illegálisan csatolta őket a birodalomhoz és tartotta őket megszállva. 2002-ben kérvényezték az Európai Unióba és a NATO-ba való felvételüket. 2004. március 29-én felvételt nyertek az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetébe, míg az EU-hoz Magyarországgal együtt, ugyanabban az évben, május 1-jén csatlakoztak.

„Összegzésként elmondható, hogy a három balti állam – Magyarországhoz hasonlóan – igazi ütköző zónát képez Nyugat és Kelet között”

A függetlenségüket az első világháború után alig húsz évre elnyert országok különleges státuszt élveztek a Szovjetunión belül, és függetlené válásukat követően az elit egyértelmű nyugati orientációja diadalmaskodott mindhárom államban, ahol teljesen figyelmen kívül hagyták a NATO-csatlakozásuk miatti erőteljes orosz tiltakozást. A gazdasági fellendülés időszakában a meglehetősen alacsony szintről induló országok jelentős eredményeket értek el, ám jelentős károkat okozott a balti országok gazdaságában is a 2008-as válság. A balti államok függetlensége ráadásul Oroszország gazdaságára egyértelmű katasztrófát jelentett, ugyanis az ország legfőbb nyugati gazdasági kapuja került a határokon kívülre, illetve a kikötők elvesztése a legfontosabb orosz exporttermékek – kőolaj és az ércek – szállítását tette jelentősen nehezebbé. A balti országok teljes mértékben kihasználták helyzeti előnyüket, így a kilencvenes évekre évi 100-150 millió dollár tranzitdíjat követeltek és kaptak Oroszországtól a kikötők használatáért. Igaz, ezen a helyzeten az oroszok számára kedvezően változtatott az Északi Áramlat 2011-es megnyitása.

Ám a fő gondot leginkább az okozza, hogy a három ország lakosságának jelentős részét az évszázadok óta betelepült orosz ajkúak teszik ki, és az ő jogaik hátráltatása, a törvények által előírtak semmibe vétele miatt Oroszország joggal sérelmezte már több esetben az orosz kisebbség hátrányos megkülönböztetését. Ez a helyzet pedig kitűnő beavatkozási alapot jelenthet az orosz vezetésnek, ha úgy gondolnák. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a NATO politikai és katonai vezetői a szervezet eltökéltségét hangsúlyozzák a balti országok megvédésére, amit – akár erőfitogtatásból is – számos a térségben megrendezett NATO gyakorlattal igyekeznek alátámasztani. Nincs rá sok esély, de azért nem lenne jó, ha az Ukrajnában történtek itt is megismétlődnének. Ez beláthatatlan károkat okozna nemcsak a térségnek és Európának, hanem az egész világnak. Ráadásul a Lengyelország és Litvánia közé beékelődő Kalinyingrádi körzet is csak fokozza a problémákat.