„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára
Ünneplők tartanak egy mintegy 5000 négyzetméteres montenegrói zászlót Montenegró függetlenné válásának 15. évfordulóján 2021. május 21-én Cetinjében
Fotó:EUROPRESS/SAVO PRELEVIC/AFP
Montenegró más, mint a többi volt tagköztársaság. Lakosságának nagy része etnikailag szerb, a „birodalmi” szerbekkel egy nyelvet beszél, és a pravoszláv felekezethez tartozik. Az ország jelenlegi területe azonban a történelem során különböző államalakulatokhoz tartozott, népei egy viszonylag rövid időszaktól eltekintve sosem éltek egy államban.
„Kétszáz évig annak a szerb birodalomnak a része volt, amelynek feltámasztása visszatérően a szerb külpolitika vezérfonala”
Az oszmán hódítás révén nagy része török fennhatóság alá került, két vilajetbe osztva, a szandzsákiba és a scutariba (a vilajetnek nevet adó Scutari, ma Albánia része: Shkodra). A tengermellék az évszázadok során többnyire velencei uralom alatt állt, majd 1918-ig osztrák-magyar igazgatás alá tartozott. Az utóbbi megmagyarázza a katolikus horvát népesség jelenlétét a tengermelléken, az előbbi pedig a muszlimok – bosnyákok és albánok – nagy számát az Albániával, illetve Bosznia-Hercegovinával határos vidékeken.
„Az ország középső, hegyes, ritkán lakott része, gazdaságilag értéktelen lévén, a XVII. században autonómiát kapott a Portától. Ez lett az 1878-ban, a Berlini Kongresszuson államjogilag is függetlenné vált Montenegrói Fejedelemség, később Királyság magja”
Nikola királynak 1913-ig sikerült csaknem kétszeresére növelnie országa területét. Ekkor kerültek hozzá olyan területetek, amelyeknek lakosságára a mai napig inkább a szerb identitás jellemző. A Szandzsákot a nagyhatalmak felosztották Szerbia és Montenegró között, noha Szerbia annak egészére igényt tartott. Nikola a kor nemzetállamainak színvonalára emelte Montenegrót. Nem egészen saját erőből, hanem főleg közeli és távoli patrónusai, Olaszország és Oroszország jóvoltából nemzetközi politikai tényezőnek érezte magát. Ehhez a korszakhoz való visszatérést akartak a függetlenségre szavazó polgárok, ezzel szembeni ellenállásukat, és a Szerbiával való közösködés fenntartása iránti vágyukat fejezték ki a „nemmel” szavazók a népszavazáson 2006-ban.
„Montenegró függetlenné válását gyakorlatilag egy ember, a Montenegrót hol miniszterelnöki, hol államfői pozícióban 30 éven át irányító Milo Djukanović vezényelte le”
Az 1962-ben, a montenegrói Nikšićben, szerbiai eredetű családban született Djukanović közgazdasági tanulmányokat folytatott. 1979-ben lépett be a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe (JKSZ), és fennállásának utolsó időszakában választották be – legfiatalabb tagként – annak Központi Bizottságába. Karrierjét a nagypolitikában Szlobodan Milosevics szövetségeseként kezdte. Az úgynevezett „bürokráciaellenes forradalom” (1988-89)egyik vezetője volt. Ennek fő célja az 1974-es alkotmány megváltoztatása és a központosítás volt. A folyamat csúcspontja a Koszovói Ütközet 600 évfordulója apropóján szervezett tüntetéssorozat, és a vele járó uszító propaganda volt, ami bírta a Szerb Pravoszláv Egyház és a szerb értelmiség jelentős részének támogatását. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) hírhedt Memoranduma alapján szerbellenességgel vádolták a más etnikumú és vallású tagköztársaságokat.
„Belgrád 1989-ben új szövetségi alkotmányt fogadtatott el, mindenütt szerb barát politikusokat juttatott hatalomra. Vajdaság és Koszovó tartomány autonómiáját megszüntette, Montenegróban pedig bábkormányt állított fel (1990), Djukanović és akkor még harcostársa, Momir Bulatović vezetésével, miniszterelnöki, illetve államfői minőségben”
Együtt alapították meg 1990-ben a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) néven a kommunista párt utódját. Vezetésük alatt Montenegró aktívan részt vett a horvátországi háborúban, Dubrovnik ostromában (1991-92). Az UNESCO világörökségként jegyzett város montenegrói területről történt bombázása kedvezőtlen visszhangot váltott ki a nemzetközi közvéleményben. Bulatović, a vád tanújaként (jóllehet a neve vádlottként is felmerült)a hágai bíróság előtt (ICTY) arra hivatkozott, hogy Veljko Kadijevics, jugoszláv védelmi miniszter tévesen informálta. Azt állította, hogy 30 ezer usztasa [horvát fasiszta] áll készenlétben Dubrovnikban, hogy elfoglalja a Cattarói/Kotori öblöt. Djukanović 2000-ben bocsánatot kért a város ostromáért, amivel kritikák özönét zúdította magára Szerbia és hazai ellenlábasai részéről.
„Országlásának kezdetétől fogva igyekezett elszakadni Milosevics Szerbiájától”
Támogatta 1991-ben Lord Carrington tervét a délszláv konfliktus olyatén rendezéséről, hogy Jugoszlávia alakuljon át független államok laza szövetségévé. Bulatović aláírta az erről szóló megállapodást, később azonban a központosításhoz ragaszkodó Milosevics nyomására visszakozott. Belgrád azzal vádolta, hogy az Egyesült Államok lefizette. A montenegrói parlament viszont ratifikálta, s így 1992-ben mégis sor került az első népszavazásra Montenegró függetlenségének visszaállításáról, amelyen a polgárok többsége a Jugoszláviában maradás mellett döntött.
Djukanović azonban már felismerte Milosevics politikájának tarthatatlanságát, mert mint mondta, „…. már meghaladott, nem képes stratégiailag tekinteni azokra a kihívásokra, amelyek az állam előtt állnak”, ezért folyamatosan kereste a kilépés lehetőségét. Ez viharokat okozott a DPS-ben, végső eredőjében pedig szakítást a Bulatović-féle unionista irányvonallal.
„Visszaemlékezések szerint Montenegróban erős érzelmi viszonyulás volt Jugoszlávia iránt. Ennek ellentmond, hogy míg – némileg általánosítva – a horvátok lázadói, a szlovénok ideológusai, a montenegróiak pedig gazdasági és politikai haszonélvezői voltak a jugoszláv kommunista rendszernek”
Továbbá az is, hogy elsősorban a szankciók okozta gazdasági nehézségek váltottak ki ellenállást a Szerbiával közös állam fenntartásával szemben. Azok ugyanis a montenegrói politikusok és a polgárok többsége szerint is méltatlanul sújtották országukat. Bulatović elszigetelődött a DPS vezetésében. Az 1997-es elnökválasztáson Djukanović szoros versenyben legyőzte. Erre tiltakozó megmozdulásokat szervezett, választási csalást emlegetett, de Djukanovićot már nem tudta megállítani, a montenegrói identitásra építő politikája több mint 20 évig legyőzhetetlen volt. Pedig sok mindennel próbálkoztak, cigarettacsempészéssel és egyéb bűnszövetkezetben elkövetett vétségekkel gyanúsították. Olaszországban is folyt vizsgálat ellene, de a vádakat nem tudták rábizonyítani. A jugoszláv dinár helyett 1999-ben új fizető eszközt vezetett be, a német márkát, amelyet később az euró váltott fel. Montenegró jelenleg az egyetlen euróval fizető állam, amely nem tagja az EU-nak és a Monetáris Uniónak.
„Milosevics trónfosztása után, 2000-ben Djukanović megállapodást írt alá a szerb kormánnyal. Ennek alapján az új államalakulat, Szerbia-Montenegró 2003-as alkotmánya már lehetővé tette Montenegró függetlenné válását”
Három év múlva, 2006. május 21-én került sor az újabb népszavazásra az ország kiválásáról az immár nagyon aszimmetrikussá vált államszövetségből (Szerbia kb. 7 millió lakosa, Montenegró kb. 600 ezer lakosával szemben). Ezúttal a polgárok többsége a függetlenné válásra szavazott. Montenegró 2007-ben új alkotmányt fogadott el, és Djukanović karmesteri pálcája alatt az EU- és a NATO-tagság elérésére törekedett. Az utóbbi sikerült is, 2017-ben. Ez azonban legalább annyira az Egyesült Államok sikere is, hiszen Montenegró csatlakozásával sikerült betömnie azt a „lyukat”, ami Horvátország és Albánia taggá válása után támadt a Szövetség számára az Adrián. Az uniós csatlakozás még várat magára, bár már minden fejezetet megnyitott, csak hármat sikerült lezárnia.
„Montenegró NATO-tagsága heves ellenállást váltott ki az ellenzékből, amelyet Belgrád és a háttérből Moszkva irányít”
A 2016-os választásokat egy általuk szervezett puccskísérlet előzte meg. A cél a Nyugat-barát DPS-rezsim trónfosztása, a szerb és orosz párti ellenzék hatalomra juttatása volt. Ez csak a 2020-as törvényhozási választásokon sikerült. A hatalomra került sokpárti választási koalíciók – köztük az egykor Bulatović által alapított Szocialista Néppárt (SNP) – mindössze 1 szavazattöbbséggel rendelkeznek a parlamentben, ennek ellenére bátran támadásba lendültek a 30 éves DPS-éra vívmányainak mihamarabbi megsemmisítésére. Szerbiában és a boszniai Szerb Köztársaságban az 1990-es évek háborús propagandájára emlékeztető hadjárat folyik Montenegró ellen, amelyet időnként látványos „testvéri” gesztusok tarkítanak Belgrád részéről (pl. vakcina-adományozás), annak előkészítésére, hogy a kisebbik szerb államot bevonja a nagy-Szerbiát (átmenetileg) helyettesítő „szerb világba”.
„Minden jel arra utal, hogy a NATO ezt nem fogja tétlenül nézni. Az EU tétova, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy több tagja – például Franciaország és Nagy-Britannia – Szerbiának drukkol”
Így volt ez 1918-ban is, amikor Nikola király kétségbeesetten próbálta megvédeni országa önállóságát. Most 2021-et írunk, és a nagyhatalmi viszonyok kicsit mások. Kína egy útépítésre felvett kiadós kölcsön fejében ráteheti a kezét a Bari Kikötőre, a neoottomán külpolitika szellemében Törökország is nyomul, a legtöbb külföldi vállalkozás török gyökerű, a második Oroszország, a harmadik Szerbia. Hol van az EU? Brüsszelben.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
