„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Andrékó Gábor írása a #moszkvater.com-on
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter sajtótájékoztatót tart az ENSZ 78. Közgyűlésén tartott beszéde után 2023. szeptember 23-án az ENSZ New York-i székházában
Fotó:EUROPRESS/Ed JONES/AFP
A Szovjetunió jogutódjaként létrejött Oroszországi Föderáció mozgásterét a nemzetközi politikai arénában jelentősen korlátozta, az orosz vezetést pedig sokkolta, hogy hirtelen vált szuperhatalomból regionális jelentőségű állammá. A megváltozott külpolitikai környezet, illetve a belső problémák együttesen kényszerítették ki az orosz külpolitikai elvek átalakítását. Az orosz vezetésnek szembesülnie kellett azzal, hogy a posztszovjet éra első évtizedében folyamatosan visszaszorult a korábban általa dominált szovjet érdekszférákból, ezért a 2000-es évek elején az orosz külpolitika elsődleges feladatává vált az úgynevezett közel külföldön megállítani befolyása folyamatos csökkenését”
„Az orosz külpolitika fő jellemvonásai a posztszovjet korszakban
A Szovjetunió 1991. december 8-i összeomlásával Oroszország nemzetközi politikai életre gyakorolt befolyása jelentősen meggyengült. Nem csupán a korábbi hatalmas államalakulat esett szét, de kicsit korábban az orosz politikai, gazdasági és katonai érdekérvényesítő képességet garantáló Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) 1991. június 28-án, a Varsói Szerződés (VSZ) pedig 1991. július 1-én, ráadásul jogutód nélkül szűnt meg. Az 1990-es évek elején ezért az orosz érdekérvényesítés színtere a Szovjetunió helyét részben elfoglalni hivatott Független Államok Közösségének 1991. december 21-i megalakulásával annak határai mögé szorult vissza. A szuperhatalmi tényezőből történelmi szempontból hirtelen regionális hatalmi szerepbe eső orosz vezetés szembe került a belső problémákkal, illetve azzal a felismeréssel, hogy az olyan hagyományosan erős szovjet külpolitikai terepnek minősülő térségekből is kiszorult az orosz érdekérvényesítés, mint Szíria, vagy éppen Kuba és Nicaragua Közép-Amerikában.
„A posztszovjet időszakban a realitások kikényszerítették az orosz külpolitika aktuális viszonyokhoz igazítását”
Az átalakulóban lévő geopolitikai erőviszonyoknak megfelelően az orosz érdekérvényesítés beszűkült az önállóvá vált Oroszország területére, és a Szovjetunió szétesésének következtében az új orosz állam határon kívülre került orosz nemzetiségű egykori állampolgárok millióira. Az orosz vezetés felismerte, hogy a kialakult új helyzetben az egykori Szovjetunió tagországai a FÁK laza szövetsége miatt könnyen eltávolodhatnak Moszkvától, aminek a megakadályozására való törekvés az orosz hatalmi játszmák fókuszpontjába került.
„Az orosz külpolitika 2008-ig elsősorban ezekben az egykori tagköztársaságokban látta azt a még meglévő lehetőséget, amelyben a gyorsan erodálódó orosz tekintély romlást még megállíthatja”
Az orosz politikai szakzsargonban korán gyökeret vert az a nézet, hogy az egykori Szovjetunió határai és az új Oroszország határai közötti terület „közel külföldnek” minősül, amely gyakorlatilag az orosz befolyás „legitim szférája”. Ez az orosz külpolitika első fő jellemvonása, ami 2008-ig döntően határozta meg, onnantól napjainkig pedig jelentősen befolyásolja az orosz politikai gondolkodást.
„Az orosz külpolitika másik fő jellemvonása, hogy pufferzónák létesítésére törekszik az Oroszországi Föderáció és az EU/NATO befolyási övezetek között”
Ez a szándék tapasztalható 2008-ban Dél-Oszétia és Abházia független országként történt elismerése, illetve 2022-ben a Kelet-Ukrajnában létrejött hatalmi képződmények szintén önálló államként való orosz elfogadása mögött. Az orosz vezetés többször és több fórumon is világossá tette, hogy alapvető érdeke nem a függetlenként elismert „népköztársaságok” integrálása Oroszországba, hanem az ukrán régiók rugalmas konföderációjának létrehozása, gyakorlatilag Ukrajna föderatív állam szerkezetűvé alakítása, amelyben az oroszok által többségben lakott megyék széleskörű politikai, gazdasági és kulturális autonómiát kapnak. A föderatív államszerkezet lehetővé tenné az orosz érdekek megjelenítését az új összetételű és felépítésű ukrán parlamentben, a Verhovna Radában, mert a viszonylag nagy létszámú orosz anyanyelvű kisebbség felülreprezentálásával nem lehetne olyan minősített törvényt hozni, amely a mindenkori orosz érdekeket sérthetné.
„Dél-Oszétia, Abházia, a Luganszki Népköztársaság és a Donyecki Népköztársaság az első orosz reakciók szerint nem nyertek felvételt az orosz állam szubjektumai közé, Oroszországtól függő bábállamokként léteztek ütközőállami szerepben”
Ez az állapot feltehetően azért is számított hosszabb távú orosz érdeknek, mert nemzetközi jogi értelemben Oroszország így igen nehezen bizonyíthatóan lett volna csak felelősségre vonható annexió vádjával, illetve az eredeti anyaállamok, Ukrajna és Grúzia/Georgia az Oroszországgal fennálló területi vitáik miatt reálisan nem várhatták volna a NATO-tagság elnyerését.
„Ezzel a taktikai lépéssel Oroszország igyekezett olyan pufferzónát létrehozni, amely tartósan fennmarad, és elválasztja a NATO, és általánosságban véve a Nyugat katonai struktúráit az orosz területektől és befolyási zónáktól”
Megjegyzendő, hogy az orosz törekvések szempontjából a Krím-félsziget szoros integrálása Oroszországba kivételt képezett, mert egyrészt a félsziget katonai jelentősége a Fekete-tengeri erőegyensúlyt jelentősen befolyásolja, másrészt történelmileg az orosz birodalom nehezen megszerzett területeként tekintenek rá. Ugyanez a kelet-ukrajnai szakadár területekre nem érvényes, bár gazdasági jelentősége van az ott feltárt palagáz és metán mezőknek, de sem Luganszk, sem Donyeck területére katonai szempontból nem tekintettek különleges helyszínként. (Kiemelendő, hogy Európában Franciaország és Norvégia után Ukrajna rendelkezik a harmadik legnagyobb palagáz-tartalékkal (az U.S. Energy Information Administration becslése szerint legalább 1,2 billió köbméterrel, az ukrán State Geological Service szerint viszont ennél többel, legalább 2,8-3,5 billió köbméterrel), amelyből a Donyeck és a Luganszk területén 2010-ben felfedezett Juzivszka-palagázmező becsült tartaléka 2 billió köbméter gázt foglal magában.)
„A 2022. februárban kitört orosz-ukrán háború azonban felülírni látszik az eredeti orosz szándékokat, mert a Huntington által tipikus hasadó államként aposztrofált Ukrajnában a háború elhúzódásával egyre élesebben rajzolódnak ki az etnikai törésvonalak”
Az orosz politika lassú távolodása figyelhető meg az ukrán föderatív államszerkezet kialakításának tervétől, és a korábbi konfliktus zónákban már megfigyelt orosz lépések megismétlése tapasztalható. Az orosz vezetés mára eljutott a kelet-ukrajnai szakadár területek Oroszországi Föderációba való felvételéig, és nem csak a két önálló államnak elismert Donyecki- és Luganszki Népköztársaság, de két további ukrán terület (oblaszty) (Herszon és Zaporizzsja) lakosságának Oroszországgal történő egyesüléssel kapcsolatos népszavazását is aktívan segítette. Ez tipikus orosz külpolitikai lépés (lásd alább, mint harmadik fő jellemvonás), amivel nemzetközi jogi hivatkozási alapot kíván teremteni a későbbi esetleges integráció legalizálásához.
„Az orosz külpolitika harmadik fő jellemvonása, hogy a posztszovjet időszakban más államokkal bekövetkezett katonai konfliktusait még a kinetikus erőkivetés előtt nemzetközi jogi érvekkel igyekszik megalapozni”
Oroszország azután kezdett katonai műveletet Grúziában/Georgiában, hogy 2008. augusztus 8-án a georgiai csapatok nagyarányú támadást indítottak a dél-oszét kormány fennhatósága alatt álló terület ellen, amely során 12 orosz békefenntartó halt meg és majdnem 150 megsebesült. A Georgia elleni orosz háború nemzetközi jogi alapját orosz szempontból az orosz békefenntartók elleni támadáshoz kötik. A Krím-félsziget Oroszországba integrálásának a nemzetközi jogi alapját pedig az orosz álláspont szerint az biztosítja, hogy időrendben először a Krím függetlenné válása, és az Oroszországhoz való csatlakozását megalapozó népszavazás lebonyolítása zajlott le.
„Szevasztopol és a Krími Autonóm Köztársaság 2014. március 11-én egyoldalúan deklarálta a függetlenségét Ukrajnától, március 16-án népszavazás döntött az egyesülésről Oroszországgal, és csak ezután, március 18-án csatlakozott Szevasztopol városa és a Krími Köztársaság az Oroszországi Föderációhoz”
De a 2015. szeptember 30-án a szír háborúban való orosz katonai beavatkozás nemzetközi jogi hátterét is az orosz álláspont szerint az biztosítja, hogy Oroszország belépésére nem egyoldalú orosz döntés, hanem szír hivatalos kérés alapján került sor. Oroszország legújabb katonai konfliktusában is vigyázott az orosz vezetés arra, hogy egyfajta nemzetközi jogi hátteret biztosítson az orosz fellépés jogosságának megalapozásához. Oroszország 2022. február 24-én azután kezdett katonai hadműveletbe Ukrajna területén, hogy előtte február 21-én elismerte a Luganszki és a Donyecki Népköztársaságokat, és a frissen megkötött együttműködési szerződésre hivatkozó két új „állam” katonai beavatkozásra vonatkozó hivatalos kérését megkapta.
„Az orosz külpolitika negyedik fő jellemvonása, hogy Oroszországot nagyhatalomként igyekszik elismertetni és láttatni, ezért a nemzetközi fórumokon nagyhatalmi szereplőként lép fel”
Az orosz érdekérvényesítés hatékonyságának és fejlődésének a 2008-as georgiai háború, és a 2022-es Ukrajna elleni katonai fellépés közötti kiemelkedő mozzanata az orosz haderő szíriai részvétele, amelyre Oroszországban úgy tekintenek, mint a posztszovjet időszakban gyengécske Oroszország globális hatalomként való felemelkedésének, és az orosz nagyhatalmi szerep elismertetésének útjára. Amennyiben Oroszország nagyhatalmi szerepkörbe való visszatérése katonai értelemben a szíriai háborúban való részvételhez és eredményességhez köthető, úgy politikai értelemben 2021-ben Biden amerikai elnök és Putyin orosz elnök genfi tárgyalásai hozták el Moszkva számára ugyanezt az elismerést.
„Az amerikai külpolitika nemcsak látványelemeiben, de Biden elnök sajtótájékoztatóján tett kijelentése után politikai szempontból is nagyhatalmi státuszba emelte Oroszországot”
A 2022-es Ukrajna elleni orosz „célzott katonai operáció” a kezdetétől (február 24.) a részleges mozgósítás után bevetett rakétatámadásokig (október 10.) magán viseli a posztszovjet orosz külpolitika minden markáns jegyét.
Ukrajna az Oroszországi Föderáció szemszögéből „közel-külföldnek”minősül, mert egyrészt az orosz nyugati határok mentén közvetlen szomszéd, másrészt a közelmúlt közös történelme és közös államisága szoros gazdasági, politikai és családi kötelékeket eredményezett a két állam hivatalos szervei és népei között. Az Ukrajnában élő 29,59 százalékra tehető orosz anyanyelvű, és 17,28 százalékra tehető orosz nemzetiségű lakosság nagy része Ukrajna középső és keleti felén, az orosz határhoz közel koncentrálódik, akikre az orosz vezetés és az orosz állampolgárok többsége is „saját rokonként” tekint. Az orosz nyelv elsődleges nyelvként való használata, és az orosz állammal, mint anyaországgal szembeni szimpátia főként a Dnyepertől keletre élő ukrajnai lakosságot érinti. Ez utóbbi attitűd tetten érhető a független Ukrajna elmúlt 30 éves történelmében, amely során az elnök- és parlamenti választások az orosz szimpátia tekintetében mindig élesen kettéválasztották az ukrán társadalmat.
„Az orosz ajkú és magát orosz nemzetiségűnek, vagy csupán orosz szimpatizánsnak tartó ukrajnai lakosságra az orosz külpolitika az orosz befolyás <legitim szférájának> részeként tekint”
A kelet-közép-európai térséget érintő geopolitikai folyamatokkal kapcsolatos kutatásaim eredményei alapján megállapítható, hogy a Kelet-Közép-Európa térségének keleti ütközőzónájában elhelyezkedő „Ukrajna egy tranzitszerepétől megfosztott, területi veszteségeket elszenvedett, a NATO, az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország politikai érdekeinek fókuszába került ütközőállam”. Tekintettel továbbá arra, hogy hivatalos orosz cél az ukrajnai válság rendezésével kapcsolatban az ukrán régiók rugalmas konföderációjának létrehozása, és ezzel együtt Ukrajna ütközőállami szerepének konzerválása is, a fenti megállapítások összességükben alátámasztják, hogy
„Oroszország a saját és az EU/NATO befolyási övezetek közötti pufferzóna kialakítására törekszik”
Az orosz külpolitika harmadik fő jellemvonása, miszerint a katonai konfliktusait ¬ még a kinetikus erőkivetés előtt ¬ nemzetközi jogi érvekkel igyekszik megalapozni, az ukrajnai katonai szerepvállalás kapcsán is kimutatható. Ezt egyrészt a jelen tanulmányban fentebb már tárgyalt eseménysor is alátámasztja. Az Oroszországi Föderáció 2022. február 21-én független államként ismerte el a Luganszki és a Donyecki Népköztársaságokat, majd ugyan ezen a napon mind Luganszkkal, mind Donyeckkel szerződést írt alá az együttműködésről és a kölcsönös segítségnyújtásról. A „nemzetközi jogi aktusok” életbe lépése után adott csak helyt a két új szövetséges azon kérésének, hogy nyújtson katonai és pénzügyi támogatást részükre, és csak ezután indult meg hivatalosan 2022. február 24-én a „célzott katonai operáció” Ukrajna ellen.
Másrészt a nemzetközi jogi érveket igyekeznek erősíteni azzal, hogy 2022. szeptember 23–27. között népszavazást bonyolított le a négy ukrán terület Oroszországhoz való csatlakozásának kérdéséről. Bár az ENSZ Közgyűlés tagságának többsége határozatban ítélte el a népszavazást, mégis az orosz érvek között a továbbiakban folyamatosan jelen lesz a lakosság döntő többségének csatlakozást támogató akaratára és a nemzetközi megfigyelők részvételére történő hivatkozás. Az orosz külpolitika jellemvonásai között a népszavazás olyan nemzetközi jogi aktus, amelynek eredményeire hivatkozva végrehajtható a szűkebb értelmű „célzott katonai operáció” kiszélesítése (a várakozások szerint terrorellenes műveletté), és lehetővé válik a részleges mozgósítás során behívott nagy létszámú katonai állomány bevetése.
„Az orosz külpolitika negyedik jellemvonása, amely Oroszországot nagyhatalomként igyekszik elismertetni és láttatni, megmutatkozik abban, hogy az ukrajnai konfliktus rendezésébe nagyhatalmak bevonását szorgalmazza”
A török elnök békeközvetítő szerepre való jelentkezése (ami egyben Erdogan politikai súlyát is a valós befolyásához mérten jobban növeli), illetve az orosz külügyminisztérium várakozása az Egyesült Államok béketárgyalásokon való részvételével kapcsolatban összességében az orosz nagyhatalmi státusz deklarálását is hivatott biztosítani.
„Az orosz külpolitika fő jellemvonásai négy tárgykörben foglalhatók össze”
– az orosz befolyás „legitim szférájának” tekinti a „közel-külföldnek” aposztrofált területet,
– pufferzónák létesítésére törekszik az Oroszországi Föderáció és az EU/NATO befolyási övezetek között,
– más államokkal bekövetkezett katonai konfliktusait még a kinetikus erőkivetés előtt nemzetközi jogi érvekkel igyekszik megalapozni,
– nagyhatalomként igyekszik elismertetni és láttatni magát, ezért a nemzetközi fórumokon nagyhatalmi szereplőként lép fel.
Az elemzés során kimutatott jellegzetességek segítségével nemcsak a közelmúlt orosz politikai cselekményei magyarázhatók meg, de az orosz-ukrán konfliktusban várható orosz külpolitikai érdekek (például a szakadár területek integrálása) is láthatóak.
(Az írás eredetileg az eurasiacenter.hu portálon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
