//Az elfeledett hadszíntér
Szovjet katonák felhúzzák a haditengerészet zászlóját Port Arthurban #moszkvater

Az elfeledett hadszíntér

MEGOSZTÁS

A második világháború kitörésének és a japán fegyverszünet aláírásának évfordulóján érdemes kitekinteni mi és hogyan zajlott az európai és észak-afrikai hadszíntereken túl a Távol-Keleten. Ez a régió szovjet szempontból ugyanolyan fontossággal bírt, mint egyéb térségek, de a közbeszéd sokszor megfeledkezik róla. Milyen szerepe volt a Távol-Keletnek a világégésben?

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

Ha Európa szerte véletlenszerűen megkérdezünk valakit a második világháború kezdetéről, szinte kivétel nélkül azt a választ fogjuk kapni, hogy 1939. szeptember elseje, mikor a hajnali órákban a Wehrmacht egységei megindították a Lengyelország elleni villámháborút. A konfliktus lezárása kapcsán már változatosabbak a vélemények, és ennek oka nem a május 8. vagy 9. közti pontos német kapitulációról szóló vitában keresendő, hanem abban, hogy rendre elfelejtkezünk egy legalább annyira fontos hadszíntérről: a Távol-Keletről. Jelen esetben nem kifejezetten a csendes-óceáni küzdelmekkel kívánunk foglalkozni, hanem a közvetlenül a szovjet határ közelében zajló eseményekkel.

„A második világháború kezdetének évfordulóján vessünk egy pillantást arra, hogyan is nézett ki igazából ez az elfeledett hadszíntér, és miként hatott a háborúra Európában, illetve magára a Szovjetunióra”

Míg Ázsia többi része a 19. század során gyarmati vagy félgyarmati sorba süllyedt, addig Japán kivételt képezve európai mintára modernizálta gazdaságát, államszervezetét, politikai berendezkedését, de legfőképp haderejét. A Kínai Császárság majd az Orosz Birodalom felett aratott győzelmek, valamint a Versailles környéki békék a világ nagyhatalmai közé emelték a felkelő nap országát, amely a befolyási övezetének további kiterjesztésére törekedett. Az imperialista törekvéseknek kifejezett lökést adott a Nagy Gazdasági Világválság okozta gazdasági és társadalmi sokk. Ahogy Németországban, úgy Japánban is a válságból kilábalás a katonai vezető réteg befolyásának megerősödésével az ország, valamint a társadalom erőteljes militarizálódását hozta magával. Ez új szintre emelte a részben gazdasági szempontoktól vezérelt imperialista terveket. Tokió szinte minden stratégiai fontosságú nyersanyagból behozatalra szorult, melyet a szomszédos államokban – de főképp Kínában – fellelhető készletekkel kívánt kielégíteni, illetve ugyanitt próbált piacot teremteni saját termékei számára.

„Megoszlanak a vélemények az ázsiai hadszíntér megnyílásának pontos kezdetéről. Míg a kínai hivatalos álláspont ezt már Mandzsúria 1931-es megszállásához és a Mandzsukuo bábállam kikiáltásához, addig egy másik, nyugati körökben elfogadottabb szemlélet ezt 1937 júliusára, a Peking melletti Marco Polo hídi incidenshez köti”

Utóbbit követően váltak az addig inkább szórványosan dúló harcok átfogó komplex háborúvá az ekkorra belharcaikat felfüggesztő kínai erők és Japán közt. Akármelyik álláspontot fogadjuk el, az ázsiai harcok így is minimum két évvel előzték meg az európai tűzvihart. Sőt mondhatjuk, hogy a Népszövetség és a nemzetközi közösség 1931-től mutatott közönye, illetve a lényegi retorziók hiánya részben megágyazott a területi terjeszkedést szorgalmazó német politikának.

Viszont hogyan kapcsolódik egy alapvetően ázsiai konfliktus a Szovjetunióhoz? A választ ismét a japán célok, illetve a geopolitika adja meg. Az alapvető feszültségek Moszkva és Tokió között az 1904-es súlyos vereséget követően továbbra is fennálltak. Sőt, az orosz polgárháború során Japán lényegében megszállva tartotta a keleti régiókat egészen 1922-ig, illetve Észak-Szahalin esetében 1925-ig. Az újonnan alakult szovjethatalom jogosan élt azzal a félelemmel, hogy Japán az általa csak „északi problémának” nevezett távol-keleti kérdést Kína után erőszakkal kívánja megoldani, méghozzá egy bábállam létrehozása vagy annexió révén.

„A mandzsúriai kliens hatalom, valamint a belső kínai területeken zajló harcok felfutásával ismét forróvá vált a viszony a szovjet Távol-Kelet és Japán között”

Az eleinte kisebb határkonfliktusok egészen egy teljes spektrumú, földi és légi erőket is magába foglaló háborúvá kulminálódtak, melyek csúcspontját a halhin-goli illetve haszán-tavi ütközetek jelentették. Amellett, hogy kiváló vezetői képességeit bemutatva ezen csaták alatt emelkedett fel a második világháború legnagyobb szovjet tábornokának Georgij Zsukovnak a csillaga, megmutatták az alapvető japán gyengeségeket. Az egykori kaotikus polgárháborúhoz képest immár mind a mennyiségi, mind a minőségi fölény a szovjet erőknél volt, és az elszenvedett veszteségek Tokiót stratégiájának átgondolására sarkallták. Ennek legfontosabb elemévé a Szovjetunióval kötött semlegességi megállapodás vált.

Georgij Zsukov a halhin-goli ütközetek során zsákmányolt japán löveggel 1939 júliusában #moszkvater
Georgij Zsukov a halhin-goli ütközetek során zsákmányolt japán löveggel 1939 júliusában
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Troshkin

Az egyezmény céljában részben hasonlított az előtte kevesebb, mint két évvel kötött Molotov-Ribbentropp paktumhoz, ám attól mégis eltérő. Míg előbbi egy átmeneti geopolitikai időnyerés volt lényegében mindkét fél számára, addig a Japán és a Szovjetunió közt az erőviszonyokat vizualizáló harcok már lezajlottak utóbbi javára. Nyilvánvalóvá vált, hogy egy mongóliai és Amúr menti offenzíva túlságosan nagy erőket kötne le a fontosabb területekről minimális lehetséges harctéri haszonnal.

„Japán erre az időre a szárazföldi fókuszú stratégiáról a Csendes-óceán és Délkelet-Ázsia katonailag és gazdaságilag fontos területeinek megszerzésére váltott, illetve egyfajta ideológiai köntösként meghirdette a hivatalosan külső befolyástól mentes a Nagy-kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezetét”

Természetesen, ahogy minden más nemzetközi szerződés, ez is csak akkor tudott érvényben maradni – főképp háborús körülmények közt – ha azt mindkét aláíró fél tiszteletben tartja. Ahogy a Barbarossa hadművelet is mutatta, amilyen hirtelen jönnek létre ideiglenes szövetségek, a felbomlásuk hasonlóan gyors lehet. Itt érdemelnek említést a történelemben elfeledett szovjet mesterkém Richard Sorge szolgálatai, aki ekkortájt a legmagasabb szintű japán titkos tervekhez nyert hozzáférést. A Sorge által nem sokkal lebukása előtt, 1941 szeptemberében átadott adatok szerint Japán – eleget téve az egyre fokozódó német kérésnek – három feltétel megléte esetén indított volna támadást a Szovjetunió ellen. Egyrészt a német csapatoknak tartósan el kellett volna foglalnia Moszkvát, másrészt a Kvantung-hadseregnek háromszoros létszámfölénnyel kellett volna rendelkeznie a szovjetek felett, illetve a szibériai területeken polgárháború tör ki.

„A semlegességi szerződés, valamint a Sorge által biztosított információk birtokában Sztálin minimális veszély mellett csoportosíthatta át a döntő pillanatban a hideg körülményekhez alkalmazkodott és a frontcsapatokhoz képest pihentebb szibériai egységeket Moszkva alá, visszaverve ezzel a főváros elleni offenzívát”

Egy esetleges koordinált kétfrontos japán-német támadás a hadseregtől kezdve a hadiiparon át az egyszerű logisztikáig hatalmas probléma elé állította volna a szovjet vezetést. Sőt, kimondhatjuk, a történelem kereke lehet, más irányt vett volna, ha Tokió felrúgja az egyezséget.

A megállapodás kölcsönösen előnyös volt mind a szovjet, mind a japán fél számára. Még ha az ideológiai – értve itt Japán részvételét az Antikomintern Paktumban – és alapvető stratégiai ellentétek nem is szűntek meg, nem alakult ki egy olyan harctér, mely mindkettejük erőforrásait elvonta volna a fő területektől. Tokió és Moszkva egyaránt tudta, hogy egymással szembeni semlegességük nem fog hosszú ideig tartani, de mindketten egy nagyobb jelentőségű ellenféllel voltak elfoglalva.

„A szövetséges erők világosan megfogalmazott, különbékéket elutasító álláspontjával, valamint hadműveleteik összehangolásával csak idő kérdése volt a Mandzsúria és Kína/Korea elleni szovjet támadás megindulása”

Ahogy a Szovjetuniónak egy második európai front, úgy az Egyesült Államoknak egy második ázsiai front megnyitása vált prioritássá. A vezetők közti, a háború utáni világ képét formáló csúcstalálkozók sorában végül Jaltában konkretizálódott a szovjet belépés menete, mely az európai harcokat követő három hónapon belüli idősávra helyezte a támadás indítását. Mindezt megelőzően – élve az öt évre kötött szerződés záradékával – a szovjet vezetés még áprilisban bejelentette kilépését a paktumból. Pontosan három hónappal a német fegyverszünet aláírását követően közel egymillió szovjet katona indult meg a Kvantung-hadsereg ellen, melynek elit egységei már a japán hátország védelmére készültek az Egyesült Államokkal szemben.

„A mindössze három hétig tartó harcok a szovjet erők abszolút győzelmét, és a Kvantung-hadsereg lényegi megszűnését hozták magukkal, mellyen szemben a kínai lakosság is fellázadt”

Szovjet katonák felhúzzák a haditengerészet zászlóját Port Arthurban #moszkvater

Szovjet katonák felhúzzák a haditengerészet zászlóját Port Arthurban
Fotó:EUROPRESS/AFP

Nem csak történészi, de részben politikai szinten máig általános viták tárgyát képezi, hogy a Kvantung-hadsereg megsemmisítő veresége vagy az országot ért két atombomba pusztító ereje vezetett el végül Japán kapitulációjához. A döntést az olvasókra bízzuk, de széljegyzetben érdemes megjegyezni, hogy a nyugati történetírás rendre átsiklik a távol-keleti szovjet áldozatok és erőfeszítések mértékén. Végeredményként a megalázó 1905-ös porthsmouthi békét felülírva a Szovjetunió visszakapta a Szahalin szigete feletti teljes kontrollt, illetve a vlagyivosztoki óceáni kijárat szempontjából kulcsfontosságú Kuril-szigeteket is, felszabadította Mandzsúriát és a Koreai-félsziget északi területeit.

Mandzsúriával a legfontosabb ipari területeit és nyersanyagforrását vesztette el Japán, amely az ismét fellángoló kínai polgárháború során kiegészülve a Kvantung-hadsereg átadott fegyverzetével a kommunista erők egyik fő hátországát adta. Kína esetében a japán megszállás elleni harcok során az európai hadszíntérhez mérhető emberáldozatot hoztak. Ezt egyes szerzők 10 millió körülire becsülik, mások ennél jóval kisebbre, ám a pontos érték meghatározása szinte lehetetlen. A csendes-óceáni szigetek mellett az ázsiai fő frontot Japánnak Kína adta. Tokió hamar ráeszmélt, hogy egy akkora méretű és számú ellenféllel kell szembenéznie, mely a fejlett part menti területek elfoglalása ellenére egyszerűen nem akar sem elfogyni, sem megadni magát.

„Döntő különbség volt Európával szemben, hogy Japán a kínai ellenállással szemben a konvenciókat felrúgva aktívan alkalmazott vegyi és biológiai fegyvereket is, valamint hajtott végre a hírhedt 731-es alakulattal nem látott brutalitással emberkísérleteket”

A történelmi visszatekintésből a jelenbe pillantva láthatjuk, hogy még ennyi év elteltével is máig tartó hatásai vannak az egykori harcoknak a nemzetközi kapcsolatokra, melyek gordiuszi csomójaként az orosz-japán békeszerződés áll Tokió és Moszkva között. A nemrégiben lemondását bejelentő Abe Sinzó legnagyobb hibái közt ismerte el, hogy nem tudott megegyezésre jutni Oroszországgal a szerződés aláírását gátló Kuril-szigetek négy legdélibb tagja feletti szuverenitás kérdésében. Ahogy Japán történelmi, úgy Moszkva geopolitikai szempontok miatt ragaszkodik a szigetekhez. Japán kézbe kerülve ugyanis elvágnák a Csendes-óceáni Flotta legfontosabb útvonalát a nyílt óceánra. Továbbá, mivel a japán-amerikai védelmi szerződés értelmében az ország bármely területén tartózkodhatnak amerikai egységek, így az orosz félelmek szerint Európa mellett egy újabb stratégiai térségben kell az Egyesül Államokkal számolnia. Talán egyszer lehetséges lesz a probléma megoldása, és ezzel a második világháború jogi értelemben vett végső lezárása, ám ez nem a közeljövő zenéje. Főképp az orosz alkotmánynak az ország területi egységét védő friss módosítását követően. Ki gondolta volna, hogy ezen sokszor elfeledett hadszíntér adja a leghosszabb ideig tartó megoldatlan problémát?

MEGOSZTÁS