A nagy honvédő háború… Preventív német támadás történt 1941 júniusában, ahogy ezt a németek állították, vagy egy gigantikus szovjet katonai provokáció, amire elsietett választ adtak a németek? Vajon tényleg támadáshoz készülődtek a szovjetek, vagy csapdát állítottak a németeknek, hogy aztán a „visszaütés” annál eredményesebb legyen? Tényleg versenyfutás zajlott a két nagyhatalom között, vagy csak a németek ugrottak be a szovjet trükknek? Szerzőnk erősen vitatható, a tényeket sajátosan összerakó, az élet által több tekintetben megcáfolt, ám kétségkívül új szempontból közelít a Barbarossa hadművelethez. Vitacikk.

Papp Krisztián írása a #moszkvater.com számára

Viktor Szuvorov (eredeti nevén: Vlagyimir Rezun, egykori GRU tiszt) könyvének megjelenése, (The Icebreaker. 1988.) óta merült fel újra az a szemlélet, hogy 1941-ben a szovjet fölvonulásába robbant bele a német megelőző támadás. Szuvorov támadás teóriáját azonban túl egyszerűnek gondoljuk, hiszen a várható német támadás időpontja több csatornán keresztül is jól ismert volt Sztálin előtt. Dr. Sorge még Japánon keresztül is megküldi a támadás időpontját, amit Sztálin egy látványos kirohanás keretében utasít el, mert tudja, hogy pontosak az adatok.

„Sokkal inkább arról volt szó, és ez a sztálini csavar lényege, hogy a szovjetek kiprovokálták a német támadást, hogy egy nagy ellentámadással Berlinig nyomják vissza a <fasiszta fenevadat>”

De mégsem egészen ez történik, mert a németeket csak Moszkva előtt tudták megállítani. Mindössze annyi történt, hogy a német hadsereg az előző két év hadjáratain alaposan megedződött, és rendkívül profi haderővé vált. A Vörös Hadsereg fölkészültsége Szuvorov-Rezun adatok tömegével támasztja alá állítását, vagyis hogy a szovjetek támadásra készültek, azonban a lényeget, hogy a Vörös Hadsereg nagy ellentámadásra készült, ő sem értette meg. Abban viszont Szuvorovnak messzemenően igaza van, hogy Hitlerre, mint a kommunista forradalom jégtörőjére, Sztálinnak feltétlenül szüksége volt egy újabb világháború kirobbantásához, amivel a Szovjetunió geopolitikai előnyöket érhet el, mint kijutni a meleg tengeri kikötőkhöz.

„Ha megértjük Sztálin valódi elgondolását a várható német támadással kapcsolatban, akkor egyszerre érthetővé válnak azok az ellentmondások, amelyek a szovjet-német háború idején jelentkeztek”

Amikor ugyanis június 22-én a szovjet riadóláncon végigfut a riasztás, és a légierőnél előveszik a ,,szigorúan titkos” borítékokat, azokban olyan támadási célok vannak megjelölve, mint Königsberg, Varsó vagy a román Ploesti olajmezői stb., tehát idegen államok városai és stratégiai fontosságú területei. De ide sorolhatjuk a magyar területeket ért légitámadásokat, mint a Kassait-, a rahói- és Budapest és Körösmezői között közlekedő gyorsvonat ellenit. Ezeket az előre eltervezett támadásokat akkor is végrehajtja a Vörös Hadsereg, ha közben a hátországban ezrével veszíti el tankjait és repülőgépeit.

Szuvorov a következő tényeket sorolja föl a szovjet támadás-teória alátámasztására: ,,A szovjet hátországban a Vörös Hadsereg egységei mozgásban voltak [1941 nyarán]. Páncélosok tömege várakozott mozdulatlanul a pőrekocsikon a nyílt pályán, a határ közelében. Összesen 4216, lőszerrel megrakott vagon gördült a határ felé. 1320 vonatrakomány tehergépkocsi haladt a határ közelében fekvő úti céljai felé.”

„Oroszország történetének legnagyobb nyugati irányú vasúti szállítása volt folyamatban, melynek nagy része rejtve maradt a német felderítés elől”

Ennek nyomán az 1800 kilométernyi arcvonalon 1941 júniusában már 170 hadosztály volt készenlétben, a többi a nyugat-Oroszországi határhoz tartott. Franz Halder német vezérkari főnök szerint július 3-áig 360 szovjet hadosztályt számoltak össze, ami megközelítőleg 6 millió katonát jelent, szemben a németek 3,6 millió katonájával. A Vörös Hadseregben ekkor 24 598 harckocsi, és 24 488 repülőgép állt hadrendben, amit a német vezérkarnál kevesen hittek el.

Vagyis a Führer elsietett választ adott a szovjet provokatív felvonulásra, mert június 27-én Ribbentroppal ezt közölte: ,,Ha csak a legkevésbé is sejtettem volna a Vörös Hadsereg ezen óriási felkészültségét, soha nem döntöttem volna a támadás mellett.”

Az elmélet készen állt…Sztálin kiborul A Kijevi Különleges Katonai Körzet vezérkara előtt 1941 januárjában Zsukov vezérkari főnök tartott egy értekezletet, ahol már a potenciális ellenségnek Németországot nevezte meg. Majd Potapov tábornok, a 4. gépesített lövészhadtest parancsnoka arról beszélt, ,,hogyan kell megszervezni és végrehajtani a nagy gépesített magasabb egységek áttörésbe történő bevetését.” (Bagramjan: Így kezdődött a háború. 1973.)

„Vagyis a legfontosabb katonai körzetben sem pusztán védelemre készültek, hanem a védelemből az ellentámadásba való átmenetre. Ennek a hadmozdulatnak az alapjait és egy modern háborúra való felkészülést a szovjet katonai teoretikusok, mint M. V. Frunze, B. M. Saposnyikov, Sz. Sz. Kamanyev és mások már a két világháború között kidolgozták”

Mert az I. világháború tanulságaiból felismerték, hogy a modern háború alapja a rugalmasság és manőverező képesség. Kamanyev már 1922-ben leírta, hogy a visszavonulással, mint olyan szükséges tényezővel számoltak, amelyet az ellentámadásba való átmenet érdekében kellett felhasználni. Sokan azért nem értik Sztálint, és a szovjet vezetés akkori magatartását, mert nem ismerik a szovjet katonai teoretikusok munkáit és a szovjetek katonai felkészültségét. Az elméletet viszont nehéz volt a gyakorlatba átültetni, és a néhány nap helyett majdnem három év kellett a nagy ellentámadás végrehajtásához.

„Sztálin a német támadás bevárásával elérte, hogy nem ő, illetve a Szovjetunió lesz az agresszor a világ szemében, ahogy ez megtörtént a Finnország elleni háborúval, és a saját népét is a saját oldalára állította, hiszen ők voltak a megtámadottak”

A szovjetek nem is bíztak semmit a véletlenre. A határmenti csapatoknak szigorú utasítást adtak ki, hogy semmilyen provokációnak nem szabad felülni. Hagyni kellett, hogy a németek tegyék meg az első, visszavonhatatlan támadó lépést.

A szovjetek előzőleg még létrehozták a Sztálin-vonalat. Egy olyan védelmi sávot, amely 3000 modernizált bunkerből állt, 13 önálló védőkörletbe szervezve a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig, vagyis nem volt megkerülhető, mint a Maginot-vonal. A németek június végén érik el a Sztálin-vonalat, és csak igen súlyos harcok árán sikerült azt több ponton áttörniük. A szovjet ellentámadás ugyanis nem tudott kibontakozni, és a németek sorban foglalták el a szovjet városokat. Emiatt Sztálin összeroskadtan ült egy Moszkva közeli nyaralóban, mert a sikertelenség, úgy tűnt, az ő bukását, letartóztatását jelenti. A Politikai Bizottság tagjai viszont fölkeresték a depresszióba süllyedt vörös diktátort, és Molotov ekkor egyértelművé tette, hogy újra kell szervezni a honvédelmet, melynek élén csak ő állhat. Ez fölrázta Sztálint, aki soha többet nem ingott meg, mert teljesen nyilvánvaló lett, hogy ő a legmegfelelőbb személy a Szovjetunió vezetésére és az összes munkatársa elmaradt mögötte vezetői képességeiket tekintve, hiszen a vetélytársakat már elüldözték, kivégezték.

A szovjet erők mennyiségi fölénye annyira szembeötlő, hogy még az ENSZ is olyan határozatot hozott a 2000-es évek elején, hogy a háború felelősségét fele-fele arányban megosztotta a szovjetek és a németek között.

„Legutóbb – aktuálpolitikai okok miatt is – 2019 szeptemberében az Európai Parlament a II. világháború felelősségét szintén fele-fele arányban megosztotta Németország és a Szovjetunió között”

Több könyv született ebben a témában, mint Ernst Topitsch professzor Stalin’s war (1987.) című könyve, aki szintén úgy látta, hogy Sztálin tudatosan engedte, hogy a Wehrmacht előbb támadjon, hogy egy „népszerű” háborút vívhasson. Bár az osztrák filozófus nem látta át a sztálini csavar lényegét, sokat nem tévedett. Viszont az amerikai Stephen Kotkin nagyon beszédes című könyvet adott ki: Stalin waiting for Hitler, 1929-1941. (2017.) Kotkin modern háborús gépezetként mutatta be a Szovjetuniót, amely maximálisan fölkészült a németekkel való háborúra, vagyis szó sem lehetett részükről meglepetésről.

(Az írás nem tükrözi a szerkesztőség véleményét)