Az orosz-ukrán háború lassan fél éve alatt a magyar olvasók is megismerhették Olekszij Aresztovics nevét, aki legtöbbször az ukránok eljövendő sikereit vizionáló kijelentéseivel kerül be a hírekbe. Az ukrán Elnöki Iroda vezetőjének tanácsadója azonban nem csak egyszerű szóvivő. Olykor szinte a háborús társadalom pszichológusaként lép fel, máskor pedig a jövő Ukrajnájának ideológusaként beszél. Az alábbiakban Aresztovics kalandos, de legalábbis érdekes pályaívét, valamint gondolkodásának alapmotívumait mutatjuk be.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Az oroszok rakétái március elején elfogynak. A háború április közepéig véget ér. Júniusban megindul az ukrán ellentámadás, júliusban összeomlik az orosz gazdaság a szankciók súlya alatt. A szankcióktól azonban nem érdemes sokat várni, hiszen Irán is negyven év alatt szankcionálva van, mégis önálló atomprogramot indított. A háború pedig akár 15 évig is tarthat, 2-3 évente kiújuló aktív fázisokkal. Ezek mind Olekszij Aresztovics – természetesen különböző időben, különböző helyeken elhangzott – állításai, amelyeknek köszönhetően az Elnöki Iroda vezetőjének a tanácsadója számos mém szereplője lett.

„Ezeket egyébként ő maga is előszeretettel továbbosztja, kiélvezi a népszerűségét, amely ellentmondásos nyilatkozatai ellenére sem csökken”

Az, hogy az államvezetés egyik hivatalos megmondó emberét az egységessé tett televíziós hírfolyamban megszólaltatják, mondjon bármit is, persze nem meglepő, ahogy az sem, hogy az ukrán oldalra állt orosz emigránsok sem vetik el a lehetőséget, hogy vele beszélgessenek. Aresztovics azonban valóban népszerű, gondolatait támogatói és ellenfelei sem hagyják figyelmen kívül. Kijevben fiatal lányok állnak sorban egy vele készített közös fotó reményében, a felmérések szerint pedig Zelenszkij elnök és Vitalij Klicsko kijevi polgármester után az ukránok benne bíznak a leginkább a politikai szereplők közül.

„Népszerűsége olyan nagy, hogy a minap egy interjúban már azt is megpedzegette, hogy amennyiben Volodimir Zelenszkij nem indulna a következő választásokon, úgy kipróbálná magát az elnöki székért folytatott versengésben”

De kicsoda és honnan jött Aresztovics? Katona családból származik, és állítása szerint az 1990-es években és a 2000-es évek elején a védelmi minisztériumnak és a katonai hírszerzésnek dolgozott, ahonnan őrnagyi rangban szerelt le (a háború idején alezredes lett). Emellett pszichológiai témájú előadásokat tartott, valamint színészkedett is. A legismertebbé vált szerepe során egy szerelme visszahódítása érdekében magát kezdő énekesnőnek kiadó karaktert alakít. A Ljusza Zajceva nevű karakter után az orosz sajtóban előszeretettel Ljuszaként emlegetik Aresztovicsot, de női ruhás képeit ő maga is újraosztotta pl. az LMBT-aktivistákkal folytatott vitája során.

„Katonai és színészi karrierje mellett a 2000-es években politikai pályára is lépett, méghozzá nem is akármelyik szervezetben, hanem Dmitro Korcsinszkij Bratsztvo (Testvériség) nevű nacionalista pártjában”

Ez a párt a nacionalista tábor többségétől eltérően élesen bírálta a 2004-es ukrajnai „narancsos forradalmat”, ők voltak azok, akik majonézes óvszerrel dobálták meg Soros Györgyöt annak ukrajnai látogatásakor. Olyannyira ellenezték a nyugatos-liberális irányvonalat, hogy még a radikálisan oroszbarát progresszív szocialistákkal is szövetségre léptek, és mindkét párt csatlakozott a Nemzetközi Eurázsiai Mozgalomhoz. 2005-ben még közös sajtótájékoztatót is tartottak a mozgalom vezetőjével, Alekszandr Duginnal Moszkvában. Dugint – valószínűleg tévesen – a sajtóban gyakran „Putyin titkos ideológusaként” írják le, és bár ez valószínűleg nem igaz, az tény, hogy Ukrajnával kapcsolatos nézetei mondjuk úgy, nehezen összeegyeztethetőek Kijev jelenlegi politikájával. Pár évvel később a Bratsztvo eltávolodott az oroszoktól, Aresztovics pedig 2008-ban már a Krím oroszok általi elcsatolásának veszélyére figyelmeztetett.

„A Majdan aztán ismeretlen politikusból és közepes ismertségű színészből katonai szakértővé avanzsált, és így tűnt fel egyre gyakrabban az ukrán tévécsatornákon. Ekkor már radikálisan ukránbarát nézőpontot képviselt, 2017-ben pedig ő maga is elismerte, hogy három éven keresztül sokat hazudott és lejárató propagandát folytatott az oroszokkal szemben”

Ebben a bejegyzésében egyébként azt is „bevallotta”, hogy nem hazafi, nem érdekli az ukrán kultúra, nem tartja az ukránokat kiemelkedő nemzetnek, a társadalmi tömegekkel szemben pedig eleve inkább undorhoz közelítő érzéseket táplál. 2019-ben aztán sokat bírálta Volodimir Zelenszkijt és csapatát is, egy évvel később azonban előbb a kelet-ukrajnai konfliktusról tárgyaló minszki ukrán delegáció szóvivője, majd Andrij Jermak, az Elnöki Iroda vezetőjének tanácsadója lett. Röviddel a háború előtt minden posztjáról lemondott, a harcok kezdete után azonban mégis a kormányzati kommunikáció egyik arcává vált. Saját állítása szerint már úton volt a hadkiegészítő parancsnokság felé, amikor Jermak felhívta, és meggyőzte, jelenlegi helyén nagyobb hasznát veszik, mint a fronton.

Aresztovics sajátos stílusának köszönhetően vált az ukrán háborús kommunikáció arcává, amely a nagyvonalú és gyakran megalapozatlan sikerpropagandát a nehézségek és problémák realista elfogadásával ötvözi, mindemellett pedig nem nélkülözi a jövő Ukrajnájára vonatkozó nagyívű terveket sem.

„A tanácsadó ezenkívül nem riad meg attól sem, hogy a mai ukrán mainstreamben nem túl népszerű gondolatokat támogasson. Így például Aresztovics mindig is bírálta az orosz nyelv kiszorítására és a totális ukránosításra irányuló szándékokat, sőt, inkább az orosz nyelv és az orosz történelmi örökség Ukrajna általi <kisajátítását> javasolja”

Többször is felhívta a figyelmet arra, hogy az ukránok nagy szerepet vállaltak az Orosz Birodalom és a Szovjetunió létrehozásában és irányításában is (sőt, erős túlzással ezeket gyakorlatilag félresikerült ukrán birodalmi projekteknek tekinti). De legutóbb Dmitrij Bikov rendszerkritikus orosz íróval folytatott beszélgetése során egészen odáig ment, hogy azt mondja, a Szovjetunió volt a legjobb dolog, amit eddig ezen a területen kitaláltak, márpedig hasonló gondolatokért egy átlag ukrán állampolgárnak könnyen meggyűlhet a baja a törvénnyel.

Az Aresztovics szerint az Ukrajnával kapcsolatban eddig felmerült négy történelmi projekt (az euroatlanti liberális, a nacionalista, a szovjet és az orosz) nem adott megfelelő válaszokat az ország problémáira, ráadásul mindegyik kihagyta a számításból a többi projekt híveit. Szerinte egy ötödik projektre lenne szükség, amely mind a négy projekt előnyeit egyesíti, és mind a négy híveinek ígér valamit.

„Aresztovics a nagyívű tervei szerint akár a Fehér-tengertől a Fekete-tengerig, a Kárpátoktól a Kaukázusig terjedő Ukrajna-Ruszt egy hub-ként, a kreatív, alkotó emberek szabad önmegvalósítását lehetővé tevő gyűjtőpontként képzeli el, a kozák Zaporizzsjai Szics egyfajta futurista változataként”

A Szovjetunió iránti szimpátiái is elsősorban a szovjet tudomány és tudományos fantasztikum kozmosz meghódítására törő világképének szólnak, és nem a pangás időszakának szürke, ámde stabil hétköznapjai iránti nosztalgiáról van szó. Hogy ez a „techno-Szics” mennyire megvalósítható a jövőben Ukrajna területén, amelynek egyébként sem a legjobb állapotban lévő, gyakran szovjet időkből maradt gazdaságában és infrastruktúrájában a háború már most jelentős károkat okozott, az legalábbis kétséges. Az azonban biztos, hogy Ukrajna harminc éves függetlensége alatt ilyen ambiciózus tervekkel egyetlen politikus sem rukkolt elő, bár a nagy ígéretek tőlük sem álltak távol. Gondoljunk csak a szegénység korának végét ígérő Zelenszkijre.

„Aresztovicsnak tehát két arca van, és mindkettőt a külvilág felé fordítva szerzett népszerűséget az ukrán társadalomban”

Egyrészről már-már cinikus realista, aki nyíltan beszél arról, hogy a célok érdekében hazudni lehet és kell is, és aki rámutat arra, hogy a háború valóságában a túlzott optimizmus csak csalódást okozhat. Másrészről viszont szemrebbenés nélkül gyakorolja is saját filozófiáját, sohasemvolt sikerekről hazudva közönségének (lásd például a herszoni ukrán ellentámadást), ugyanakkor a jelenlegi háború keretein, és a gyakran kicsinyes mainstream ukrán nacionalizmuson messze túlmutató pozitív jövőképet kínálva Ukrajnának. A kérdés az, hogy Aresztovics mihez kezd a cinikus álmodozóként szerzett népszerűségével, és meddig ível még karrierje a háborús, illetve háború utáni Ukrajnában.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)