Kezdőlap » Történelem » Amikor Lengyelország eltűnt a térképről
A Molotov-Ribbentrop paktum aláírása 1939. szeptember 1-én #moszkvater

Amikor Lengyelország eltűnt a térképről

Éppen 80 esztendeje, 1939. szeptember 17-én támadta meg a Szovjetunió a németekkel élet-halál harcot vívó Lengyelországot.

A Molotov-Ribbentrop paktum aláírása 1939. szeptember 1-én #moszkvater
A Molotov-Ribbentrop paktum aláírása 1939. szeptember 1-én
Fotó:Wikipédia

Amikor 1939. szeptember 17-én a szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov beszéde felhangzik a moszkvai rádióban, már lehetett tudni, a Vörös Hadsereg lengyelek elleni támadását próbálta ezzel megideologizálni.

„A lengyel–német háborúból kifejlődő események megmutatták a lengyel állam gyengeségét. A lengyel vezetők csődöt mondtak… Varsó, többé nem Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány hollétéről senki nem tud semmit. A leszerepelt lengyel kormány magára hagyta a lengyel lakosságot. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek” – hangzott Molotov magyarázata, amivel a világ előtt megpróbálta megindokolni, hogy a náci Németországgal karöltve, a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében miért támadták hátba Lengyelországot. Utóbbi ugyanis éppen élet-halál harcát vívta a német hadsereggel, és az akkori hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem szenvedett ekkorra már súlyos vereséget.

„A lengyel nép, a lengyel és nyugati történészek mindannyian azóta is a Szovjetunió és Sztálin árulásáról, a nácikkal való kiegyezésről beszélnek”

Illetve arról, hogy a Vörös Hadsereg – amely 500 ezer fővel lépte át nyolcvan évvel ezelőtt Lengyelország keleti határát – támadása kellett ahhoz, hogy Hitler térdre kényszerítse a lengyeleket. Nos, ebben egyébként rengeteg igazság van, legyen elég csak a már említett Sztálin és külügyminisztere – annak ellenére, hogy a Szovjetunió késlekedett Lengyelország megtámadásával – többször is emlékeztette Németországot arra, hogy a Vörös Hadsereg ugyanolyan részt vállalt a „lengyel akcióban”, mint a Wehrmacht.

„De kiderült, hogy elég egy gyors csapás Lengyelországra a német hadsereg, majd pedig a Vörös Hadsereg részéről, hogy a versailles-i szerződés e fattyújának híre-hamva se maradjon” – fogalmazott Molotov a Legfelsőbb Tanács 1939. október 13-i ülésén. Sztálin pedig így válaszolt a Ribbentroptól kapott születésnapi üdvözletre: „Köszönöm Önnek, miniszter úr, az üdvözletet. Németország és a Szovjetunió népeinek vérrel megpecsételt barátsága hosszú és tartós lesz, aminek megvan minden alapja.”

„Kétségtelen tény, hogy a német kormány kérése ellenére a szovjet vezetés folyamatosan kitért a támadás minél előbbi megindítása, majd egy közös közlemény kiadása elől”

Ebben a támadást azzal igazolták volna, hogy helyreállítják a rendet és a békét a volt lengyel területeken. Sztálin a nácikkal való megegyezés ellenére sem akarta, hogy a világ a Szovjetuniót a német agresszióval azonosítsa, ezért megfelelő ürügyre várt, ami aztán a lengyel területeken élő ukránok és fehéroroszok megsegítése lett.

Ám igazságtalanok lennénk a történelemmel szemben, ha nem emlékeztetnénk mindenkit arra, hogy

„Sztálin előtt éppen a lengyelek voltak azok, akik Adolf Hitler hatalomra kerülését követően előbb közeledtek a Harmadik Birodalom felé, majd 1934. január 26-án a Führer és Jozef Piłsudski lengyel elnök aláírta a német–lengyel megnemtámadási egyezményt”

A szerződésben mindkét állam ígéretet tett arra, hogy problémáikat kétoldalú tárgyalások során rendezik, és tíz évig nem kerülnek fegyveres konfliktusba egymással. Az egymással hagyományosan ellenséges két ország megállapodása nagy nemzetközi megdöbbenést váltott ki. A lengyel elnök az országára leselkedő fő veszélyforrást éppen a Szovjetunióban látta. Ugyanakkor ez a megállapodást a lengyelek nem úgy fogták fel, hogy az bármelyik korábban megkötött szerződésüket érvénytelenítette volna. Ráadásul, hogy mindkét oldalról bebiztosítsák magukat, 1934. május 5-én megújították Sztálinnal a lengyel-szovjet megnemtámadási szerződést, amelyet eredetileg 1932. július 25-én írtak alá. Piłsudski általánosságban bizalmatlan volt a német szándékokkal szemben, ám Hitlert osztráknak és nem porosznak tekintette. Úgy vélte, hogy minél hosszabb ideig a hatalomban kellene maradnia.

„Sőt, a lengyelek a németekkel kötött megállapodás értelmében részt vettek Csehszlovákia feldarabolásában is”

Sztálin számára nem volt titok, hogy Németország a Szovjetunió rovására kívánt területekhez jutni, életteret – Lebensraum – szerezni, és Nagy-Németország határait kiterjeszteni. Ezt megakadályozandó, kezdett tárgyalásokba Hitlerrel, majd született meg a már említett Molotov-Ribbentrop paktum, melyet Moszkvában írtak alá 1939. augusztus 23-án. A külügyminiszterek által aláírt megállapodás titkos záradékában megállapodtak Európa keleti térségeinek érdekszférákra történő felosztásáról. Persze az is nyilvánvaló volt, hogy

„mind a német, mind pedig a szovjet félnek időre volt szüksége az egymás elleni nagy küzdelemhez. Emellett mind Sztálin, mind pedig Hitler el akarta kerülni a kétfrontos háborút, valamint azt, hogy a másik összefogjon az angol-francia szövetséggel”

A náci Németország Csehszlovákia bekebelezését követően a lengyeleknek adott ultimátumot a Danzig körüli német enklávé ügyében. Ám legnagyobb meglepetésére a müncheni egyezményt aláíró nyugati hatalmak határozottan kiálltak Lengyelország mellett. Sőt felrémlett egy komoly veszély, hiszen 1939. április 15-én angol-francia-szovjet tárgyalások kezdődtek Moszkvában a Lengyelországnak nyújtandó kölcsönös segítségnyújtásról. Ezek a tárgyalások kudarcba fulladtak.

„A nyugati szövetségesek nem egyeztek bele abba, hogy egy német-szovjet háború esetén a szovjet hadsereg áthaladjon Lengyelországon”

Sztálin két nappal később már a németekkel egyezett meg, aminek a paktum lett a kézzel fogható bizonyítéka. Ráadásul a szovjetek által sokáig tagadott titkos záradékban felosztotta a náci Németország és a kommunista Szovjetunió a polgári Lengyelország teljes területét egymás között.

Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot, majd 1939. szeptember 17-én a Szovjetunió is csatlakozott Lengyelország inváziójához. Ekkor még a lengyelek nem szenvedtek teljes vereséget. A csapataik nagy része visszavonult az ország keleti részén lévő romániai hídfőhöz, ahol újjászervezték volna a csapataikat és ellentámadást indítottak volna. Ezek a tervek egy éjszaka alatt szertefoszlottak. A Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti részét, megnyitva ezzel a fehérorosz és ukrán frontot. Ezzel a lépéssel a szovjetek megsértették a rigai békét, a szovjet–lengyel megnemtámadási szerződést és több más nemzetközi szerződést is. Ráadásul a Vörös Hadsereg agressziója felgyorsította a náci Németország ellen harcoló lengyel védelem összeomlását. A Kovaljov és Tyimosenko tábornokok vezetésével meginduló offenzíva igencsak eredményesnek bizonyult.

„A közép-európai állam október elejére ismét eltűnt a kontinens térképéről”

A szeptember 17-i szovjet támadás idején a keleti határt védő lengyel haderő 25 zászlóaljból állt. Ráadásul a szovjet támadást követően Edward Rydz-Śmigły visszavonulásra utasította a lengyel haderőt, és megtiltotta, hogy megütközzenek a szovjetekkel. Persze ennek a parancsnak nem mindig fogadtak szót, és a helyi lakosság a katonasággal összefogva megpróbált a szovjet támadásnak ellenállni. A Vörös Hadsereg nem kegyelmezett, számos lengyelt meggyilkoltak, köztük olyan hadifoglyokat is, mint Józef Olszyna Wilczyński tábornok. De volt olyan eset is Lwów ostrománál, hogy a várost a németek támadták meg, majd átadták a kezdeményezést az idő közben odaérkező szovjet csapatoknak, amelyek aztán el is foglalták a települést.

Az első komoly szovjet vérengzésre a szacki csata után került sor, ugyanis a lengyel győzelmet követően a szovjetek kivégeztek minden elfogott tiszthelyettest.  Miután október 6-án Lublin mellett az utolsó lengyel alakulat is megadta magát, a Molotov által csak „versailles-i fattyúnak” titulált Lengyelország 20 év után ismét eltűnt a térképről. Ráadásul a szovjet uralom alá kerülő lengyelek semmivel sem jártak jobban, mint azok, akiket Hitler birodalmához csatoltak. Míg utóbbi esetében az Einsatzgruppék mészárolták a civil lakosságot, addig keleten a lengyel uralom alól felszabadult belarusz és ukrán nemzetiségek, valamint a kommunisták terrorlegényei hajtottak végre hasonló szörnyűségeket. A hadifoglyok sorsa sem alakult másként, rájuk az NKVD vagy a Gestapo kivégzőosztagai vártak.