//Akik a biztos halált is vállalták
„A partizánegységek egyébként többnyire néhány tucat főből álltak, és többnyire könnyűfegyvereik voltak” #moszkvater

Akik a biztos halált is vállalták

MEGOSZTÁS

A nagy honvédő háború… Tíz szovjet partizánból mindössze egy élte túl az 1941-es esztendőt, de ez a halálozási arány egy percre sem törte meg a partizánmozgalmat. Sőt, csak még nagyobb lendületet adott az  ellenállásnak.

„A partizánegységek egyébként többnyire néhány tucat főből álltak, és többnyire könnyűfegyvereik voltak” #moszkvater
„A partizánegységek egyébként többnyire néhány tucat főből álltak, és többnyire könnyűfegyvereik voltak”
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/AFP

Az ellenség által megszállt területeken lovas és gyalogos partizánosztagokat kell alakítani, diverziós csoportokat kell létesíteni az ellenséges hadsereg egységei elleni harcra, a partizánháború felszítására az ellenség által megszállt terület minden zugában, a hidak és utak felrobbantására, a telefon- és távíróvezetékek megrongálására, az erdők, raktárak és szállítmányok felgyújtására. Az elfoglalt körzetekben elviselhetetlen viszonyokat kell teremteni az ellenség, és szekértolói számára, lépten-nyomon üldözni és irtani kell őket, meg kell hiúsítani minden intézkedésüket! Ezt üzente Sztálin abban a rádióbeszédében, amelyben először szólt a lakossághoz a Barbarossa-hadművelet megindítása után. Ekkor még csak sejteni lehetett, hogy aki erre 1941-ben vállalkozott, óriási kockázatnak tette ki magát, hiszen a megszálló csapatok tűzzel-vassal irtottak minden partizángyanús elemet a háborúban.

„A német büntető akciók ráadásul olyan hatékonyak voltak, hogy a háború első évében átlagosan 90 százalékos volt a halálozási arány a szovjet partizánok körben. Sőt olyan területek is adattak, ahol húszból csak egy partizán élte túl ezt az évet. De mégis, kik vállalták ezt az óriási kockázatot?”

Hogy a szovjet partizánmozgalom működését megértsük, mindenek előtt azt kell látnunk, hogy a szovjet vezetés a második világháború előtt kifejezetten számított egy partizánháború lehetőségére. Így még terveket is kidolgoztak arra az esetre, ha az ellenség nyugatról betörne, és elfoglalna egy 100 kilométer széles sávot a Szovjetunió területéből. Ez a stratégia azzal számolt, hogy ebben az esetben partizán osztagoknak kell megjelenniük az ellenség hátában, amelyek megzavarják az ellenség utánpótlását. Hogy mennyire komolyan gondolta a szovjet vezetés ezt a tervet, még titkos fegyverraktárakat is létrehoztak ezeken a területeken, amelyeket a háború kitörése esetén bocsátanának a kiképzett partizánok rendelkezésére.

„Így a ’30-as évek elején a titkos arzenálok kiépítése mellett még kiképzéseket is tartottak a lakosságnak. Később, 1937 után azonban mégis úgy ítélte meg az ország legfelsőbb vezetése, hogy a leendő háború nem szovjet területeken zajlik, ezért felszámolták a titkos fegyverraktárakat”

Így következett el 1941. június 22., amikor a Wehrmacht hatalmas erejű támadást indított a Szovjetunió ellen. Az óvatlanság csak most bosszulta meg magát igazán. A német erők helyenként több száz kilométert törtek előre már az első héten a Vörös Hadsereggel folytatott harcokban. Habár Sztálin parancsának megfelelően azonnal megkezdték a partizánegységek szervezését, ez cseppet sem ment könnyen.

Mivel a németek által megszállt területek lakosságának nem volt fegyvere, az első partizánosztagok a Wehrmacht által szétvert szovjet egységek maradványaiból álltak össze. Ezeknek a dolgát különösen megnehezítette, hogy gyakorlatilag teljesen el voltak vágva a parancsnokságuktól, hiszen a Luftwaffe már a támadás első napjaiban megsemmisítette a szovjet kommunikációs hálózatot. De ezzel a nehézségek még nem értek véget. A szovjet katonai vezetőség, a Sztavka ugyanis súlyos hibákat követett el a partizánoknak adott parancsokkal.

„A fő feladatuk így nem az volt, hogy szabotázsakciókkal megnehezítsék a németek kommunikációs kapcsolatait, amire óriási szükség lett volna. Ehelyett a közvetlen összecsapásokat bátorították, ami természetesen már az első perctől vereségre volt ítélve a messze jobban felfegyverzett, harckocsikkal és repülőkkel is rendelkező ellenséggel szemben”

Tovább rontotta a helyzetet, hogy a partizánok ellátása rendkívül rossz hatékonysággal folyt. A legnagyobb hiba azonban kétségtelenül Lavrentyij Berija nevéhez kötődik. Miután rengeteget késlekedtek, 1941 novemberében mégis létrehoztak egy központi parancsnokságot a partizánmozgalom koordinálására, amelynek azonban Berija különféle ürügyekkel letartóztattatta a munkatársait. Így aztán csak 1942 májusában hozták létre az egységes parancsnokságot. Ilyen körülmények között valóságos csoda volt, hogy egy NKVD-tisztnek, Pavel Szuduplatovnak – akinek korábban szerepe volt a Lev Trockij elleni merénylet megszervezésében is – mégis sikerült egy hatékony egységet szerveznie, amely szabotázsakciókat hajtott végre az ellenséges vonalak mögött.

„A partizánegységek egyébként többnyire néhány tucat főből álltak, és többnyire könnyűfegyvereik voltak”

Amikor valaki belépett egy osztagba, le kellett tennie a partizánesküt, ami így hangzott: „Én, a vörös partizán, a népi bosszúállók nagy hadseregének harcosa, elvtársaim előtt ünnepélyes esküt teszek, hogy az életemet nem kímélve harcolok a német fasiszta banditákkal szemben, hogy kiűzzük őket a szülőföldünkről. Vita nélkül engedelmeskedek a feletteseim parancsának. A többi partizán kilétét szigorúan tartom, és semmilyen körülmények között nem árulom el őket, még akkor sem, ha ez az életembe kerül. Ha megszegem ezt az esküt, a forradalmi törvény súlyos büntetése sújtson le rám!”

Ami a partizánok leggyakoribb előfordulási helyeit illeti, ezeket természetesen a földrajzi körülmények befolyásolták. Nem véletlen így, hogy a szovjet partizánok kezdetben a hatalmas erdőkben, mocsaraknál és hegyekben voltak sikeresek, ahol a partizán harcmodor legkülönfélébb eszközeit lehetett alkalmazni. Más volt a helyzet a sík terepeken, ahol inkább a szabotázsakciók voltak sikeresek.

„Fontos azonban hozzátenni, hogy a háború első évében rendkívül rosszul volt szervezve a partizánmozgalom, ezért a legtöbbször kész öngyilkosság volt csatlakozni egy ilyen osztaghoz”

Így az első évben egyáltalán nem volt tömeges a partizánmozgalom, a sikerek csak akkor kezdődtek meg, miután 1942-ben Kliment Vorosilovot bízták a partizánmozgalom irányításával. Voroslov itt egy egészen új irányítási módszert vezetett be a partizánok koordinálására, ami rendkívül sikeresnek bizonyult.

A partizánharc különösen Belarusz területén vált jelentőssé már az első perctől kezdve. Az itteni erdős-mocsaras területeken már augusztusban több mint 200 partizánosztag tevékenykedett. Mivel az itt tevékenykedő partizánoknak az ellátása gyakorlatilag lehetetlen volt, így nagyobb önállóságot is kaptak az első hónapokban. Más volt a helyzet Ukrajnában, ahol a nácik kezdetben megpróbáltak a lakosság szovjetellenes érzelmeire építeni. Ugyan kezdetben valóban voltak olyan ukrán városok, ahol üdvözölték a németek bevonulását, az ellenszenv azonban gyorsan megjelent a megszállókkal szemben, mert azok kegyetlenül bántak a helyiekkel.

„Különösen fontos figyelmeztetés volt az ukrán lakosság számára a nácik terrorja a helyi zsidóság ellen, ami után rengetegen szembefordultak a németekkel”

Itt kell megjegyezni, hogy a zsidóság maga is létrehozott a háború első éveiben saját partizánosztagokat a megszállt területeken. Az egyik legjelentősebb zsidó partizánosztag a „Kalinyin”, vagyis a Bielski-brigád volt, amely olyan zsidó partizánokból állt, akiknek sikerült megmenekülniük a haláltól, és akik harcoltak a náci megszállók ellen. Az ellenálló csoport a mai Belarusz nyugati részén ténykedett, nevüket pedig a lengyel Bielski fivérekről kapták, akik az alakulat megalapítói voltak (az ő irányításuk alatt több mint ezer zsidó élte túl a háborút).

Más volt a helyzet Oroszország területén, ahol a terepviszonyok inkább szabotázsakciókat követeltek meg a háború első évében. Emellett természetesen voltak támadó partizánosztagok is, amelyek különösen a brjanszki területen voltak sikeresek, ahol több magyarországi megyényi területet (!) is sikerült felszabadítaniuk a partizánoknak 1942 nyarára. De ugyancsak sikeresek voltak a Pszkov, Szmolenszk és Orjol környékén harcoló partizánok, akik már az első perctől súlyos veszteségeket okoztak a megszállóknak.

„Ettől függetlenül azonban a háború első évében az orosz területeken a hazafias szabotőröké volt a főszerep”

Kiemelkedik közülük az egyik leghíresebb szovjet partizánlány, Zoja Koszmogyemjanszkaja, akinek a története talán a legjobban példázza azt, micsoda veszélyeket vállaltak a háború első évében a partizánok. A hivatalos életrajza szerint Zoja 18 éves volt a háború kitörésekor, és önkéntesen csatlakozott a partizánmozgalomhoz. 1941 novemberében a frontvonal mögé küldték, hogy ott szabotázsakciót hajtson végre a Moszkvához közeledő németek megzavarására, azonban a németek tetten érték Petriscsevo faluban, ahol az istállót akarta rágyújtani az ott éjszakázó német katonákra. A fiatal lányt elfogták, megkínozták, ám semmilyen információt nem sikerült belőle kiszedni, végül pedig felakasztották.

„Habár ilyen bestiális bosszúra rengeteg példa volt ezen a területen, Zoja Koszmogyemjanszkaja mégis legenda lett, amihez alaposan hozzájárult az a fénykép, amit  Szergej Sztrunnyikov készített a kivégzés után”

A képen a fiatal Zoja látszik fedetlen kebellel, éppen azután, hogy levágták a kötélről. Ám a meggyalázott, halott lány arca mégis nyugodt, ami méltóságot sugárzott belőle. Ez a kontraszt óriási hatással volt az oroszokra, különösen a fronton harcolókra, akiknek még egy kis zsebkönyvet is készítettek Zoja életéről.

Az orosz rendszerváltást követően azonban felmerült, hogy a valós történet egészen más volt, mint amit Zoja személye köré fontak. Az Argumenti i Fakti című lap több tanúvallomást és dokumentumot is közölt, melyből az látszik, hogy Zojának nem a németek istállói voltak a célpontjai, hanem a helyi lakosság tartalékai, hiszen a felperzselt föld taktika értelmében mindent meg kellett semmisíteni, ami a németek hasznára lehet.

„Hogy mi is volt Zojának és társainak a célja, azt persze ma már nehéz lenne kideríteni”

Annyi azonban bizonyos, hogy a kegyetlenül megkínzott, majd kivégzett Zoja története hatalmas lendületet adott a szovjet ellenállásnak, így a partizánlány még a halála után is óriási hatást gyakorolt a történelemre.

Zoja életéről már több orosz film is készült, a legutóbbit éppen múlt évben mutatták be a mozik.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.