//Ábrándos korkép a szovjet ’80-as évekről
Jó volt belepillantani azokba a hétköznapokba, amelyeket magam is áttekertem, de eszembe sem jutott, hogy azok az évek egészen másképp nézhetnek ki a lányok szemszögéből, egy női biciklin átpedálozva #moszkvater

Ábrándos korkép a szovjet ’80-as évekről

Pető Zoltán gondolatai Solti Gabriella: Ébredések fényei – Diákok a Don-kanyarban (Napkút kiadó 2020.)című könyvéről

Jó volt belepillantani azokba a hétköznapokba, amelyeket magam is áttekertem, de eszembe sem jutott, hogy azok az évek egészen másképp nézhetnek ki a lányok szemszögéből, egy női biciklin átpedálozva #moszkvater
Jó volt belepillantani azokba a hétköznapokba, amelyeket magam is áttekertem, de eszembe sem jutott, hogy azok az évek egészen másképp nézhetnek ki a lányok szemszögéből, egy női biciklin átpedálozva
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Vladimir Akimov

Egy regényt szeretnék bemutatni, amely a napokban jelent meg, s története a múlt század nyolcvanas éveinek második felében, a Szovjetunióban játszódik. Előre kell bocsátanom, hogy akár a kvantum fizikához, a kritikához sem értek. Ezért úgy gondoltam, inkább csak megosztanék pár gondolatot, amelyek a könyv olvasásakor merültek fel bennem. Célom csupán annyi, hogy más is kezébe vegye ezt az írást, és szánjon rá néhány órát, és jól szórakozzon. Egyúttal bepillanthasson abba a misztikus világba, amit azok éltek meg, akiket a sors a Szovjetunióba vitt tanulni. Amint elértem a könyv utolsó sorához, a következőket fogalmaztam meg a közösségi médiában:

„Nagyon ajánlom a sorstársaknak, akik hozzám hasonlóan kint végeztek a Szovjetunióban (illetve, akikkel kint végzett a Szovjetunió), és mindazoknak, akik egy jó könyvet szeretnének olvasni!”

Egy nemzedék, talán generáció voltunk/vagyunk mi, akik éppen egy olyan korban lettünk iskolaképes fiatalok, amikor egy rendszer kezdett megöregedni. A naaagy bölcseit – mint Lenin-Sztálin-Rákosi – már kezdtük elfelejteni. Hangunk már lehetett, de szavunk még kevés. Véleményünk már volt, de jobb volt magunkban tartani.

„Amikor mi útra keltünk, már nem volt nagy szám a Szovjetunióban tanulni. Nekünk nem volt ideológiai célunk az ős-elvtársaktól megtanulni az eszmét”

Ránk már nem úgy néztek, mint a  korábban kint tanulókra. Akik, ha visszatérnek, minimum párttitkárok lesznek, de a legfelső szint mindenképp garantált. Emlékszem, mikor friss diplomával a kezünkben megjelentünk az Oktatási Minisztérium Sallai utcai épületében, hogy regisztráltassuk a kín-keservvel megszerzett képesítésünket – a titkárnő átvette egy kupacban az összes okmányt, majd egyet kirántott és megkérdezte: Ez miért ilyen vöröses-barna? Mi csak összenéztünk és nevettünk, hiszen az volt az egyetlen „Vörös Diploma”. Ami valaha fogalom volt, akkor pedig kilógott a sorból. A gazdája rendesen megharcolt érte, ma meg már annyit sem ér, hogy egy titkárnő felismerje. Első munkahelyemen Szilágyi elvtárs, a Személyzeti Osztály vezetője egyszer behívatott és megkérdezte: – Mondja, maga nem gondolt még arra, hogy rendes diplomája legyen? Na jó, ez is rendes, de tudja, olyan igazi!

 

„Gabriella talán a legjobbkor írta meg ezt a könyvet, hisz már eltelt annyi idő, hogy nosztalgiával tudjunk visszagondolni azokra az időkre”

Ez a könyv nagyon egyedülálló a maga nemében. Én legalábbis nem találkoztam még olyan leírással, amely körbejárta volna azokat az élményeket, azt a környezetet, amelyben egy külföldi diák leélte fiatalsága egy jelentős részét. Abban az országban, ahol a „fortélyos félelem” nemcsak igazgatott, hanem a csapból is folyt.

„Ráadásul éppen azt a korszakot öleli át, mikor már kezdett elmozdulni helyéről a vörös csillag”

1985 nyarán 27 magyar diáklány érkezett Voronyezsbe, hogy megkezdjék egyetemi tanulmányaikat. Az ott talált körülmények igencsak próbára tették testi-lelki állóképességüket, de még az emberségüket is.  Öt nehéz év krónikája, barátság, közösség, szerelem…

Jó volt belepillantani azokba a hétköznapokba, amelyeket magam is áttekertem, de eszembe sem jutott, hogy azok az évek egészen másképp nézhetnek ki a lányok szemszögéből, egy női biciklin átpedálozva.

„Mindenki másképpen haladt végig az adott alagúton, egy azonban közös volt bennünk. Amikor újra fényt láttunk, már messze nem azok voltunk, akik az elején bebotorkáltunk a sötétbe”

Felnőttünk. Mégpedig olyan magabiztos felnőttek lettünk, akik a jég hátán is megélnek, és akiknek az élet bármit kotort elő, csak annyit mondtunk: Hát még te is? Na gyere, megküzdünk!

A könyvet olvasva először úgy éreztem, hogy lány-regénybe csöppentem. Aztán amint tovább olvastam rájöttem, hogy ez sokkal több annál. Hiteles korkép, ami egy kislány ábrándozásaival, naiv világra csodálkozásával indul, amelybe aztán rendesen belerondít a nagyvilág apraja-nagyja, de mindez filozofikus mélységet kap. Végül pedig – öt év elteltével – egy talpig magára talált, életét önállóan és tudatosan rendezni képes hölgy lép le a vonatról a Keleti pályaudvaron.

„Nem mennék bele a könyv tartalmi elemeibe. Voltak részletek, melyeken – érzelmi beállítottságomnál fogva – elkenődtem, de más helyeken nem egyszer hangosan fel is nevettem”

Irodalmilag kiválónak tartom, de hangsúlyozom, nem harapnék bele az ehhez jobban értők kenyerébe. Már annál fogva sem, mert Gabriella képzett irodalmár, aki rendesen érti a tanult szakmáját.

Végezetül megosztanék egy, a könyvhöz nagyon illő Shayat Cout Pho mondást:

„Így az életem második feléhez érve szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak is, akik önzetlenül és időt, fáradságot nem kímélve kihasználtak – sokat tanultam tőlük.”

MEGOSZTÁS