„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Andrea Komlosy írása a #moszkvater.com-on
„Most a tűzszünet követelése anélkül mondható ki, hogy azt Putyin oldalvédelmének kellene minősíteni – még ha ez Trump nagyhangú kijelentésének előzetes elismerése miatt is történik, miszerint elnökként tüstént véget akar vetni az ukrajnai háborúnak”
Fotó:EUROPRESS/Genya SAVILOV/AFP
Ez a cikk audio podcast formájában is elérhető.
Podcast: Új ablakban lejátszás | Letöltés
„Hihetetlen. Tegnap lezajlottak a választások [az Egyesült Államokban], és ma olyasmiről beszélünk, amit nem akartunk látni, amit el sem tudtunk képzelni. Az ukrajnai háború befejezésének feltételeiről van szó.”
Ezekkel a szavakkal fejezte ki örömét Thierry Breton volt uniós biztos a TF1 francia televíziós csatornán amiatt, hogy végre nem tabu többé a tűzszüneti tárgyalásokról beszélni.
„Az agytrösztök, a hadsereg és a diplomácia néhány szakértője már régóta bírálja a fegyverszállítások fokozását, melynek célja, hogy az ukrán hadsereg vissza tudja verni az orosz támadást. Szerintük ezzel egy olyan háborút hosszabbítanak meg, amelyet nem lehet megnyerni, és tönkreteszik azt, amit állítólag védeni akarnak”
Oroszország állítólagos céljait a maximalisták erősen eltúlozzák. Mintha a Kreml hajlandó, nem is beszélve arról, hogy képes lenne egész Ukrajnát annektálni, vagy akár más kelet-európai államokat megtámadni! Oroszország valójában a nemzetközi jogot sértő támadással katonailag semlegesíteni akarta Ukrajnát, és megakadályozni annak csatlakozását a NATO-hoz, de ezt Nyugaton és Ukrajnában bölcsen eltitkolják, hogy az asztal alá söpörjék saját maguk bűnrészességét.
Ehelyett a négy terület annektálását – anélkül, hogy ezek teljes mértékben Oroszország ellenőrzése alatt állnának – Moszkva hosszú távú expanziós szándékainak bizonyítékaként említik. Azt is figyelmen kívül hagyják, hogy ezt az annexiót maguk a donyecki és luganszki szakadár vezetők követelték, hogy véget vessenek az ukrán reguláris és paramilitáris csapatok agressziójának, miután az Oroszország által preferált autonómia-megoldást (Minszk II) Kijev megtorpedózta. A remélt védelem helyett az invázió a polgárháborút egy globális geopolitikai konfliktus színtereként nemzetközi háborúvá változtatta. Ez romokat, elnéptelenedett területeket és mérhetetlen szenvedést eredményezett.
„Most a tűzszünet követelése anélkül mondható ki, hogy azt Putyin oldalvédelmének kellene minősíteni – még ha ez Trump nagyhangú kijelentésének előzetes elismerése miatt is történik, miszerint elnökként tüstént véget akar vetni az ukrajnai háborúnak”
A központi kérdés itt az a demarkációs vonal, amely mentén a konfliktust be kellene fagyasztani. Az Ukrajna határaihoz való ragaszkodás, ahogyan azokat a második világháború vége után meghúzták, és az 1991-es függetlenséggel elfogadták, a Minszk II. felülírásával elavulttá vált. Egy többnemzetiségű Ukrajna létrehozásának lehetősége, amely figyelembe veszi a határvidék etnikai és kulturális sokszínűségét, meghiúsult a merev ukránosítási politika miatt, amely elsősorban a legnagyobb számú kisebbség ellen irányul. Az orosz invázió a maga részéről bezárta az ukránok sorait. A homogenizált nemzetállammal már nem fér össze, hogy etnikailag és nyelvileg kevertnek tekintsék magukat, ezért a túlnyomórészt orosz nyelvű területek leválasztása logikus következmény.
Egy pillantás Ukrajna történelmi határaira emlékeztet bennünket arra a számos választóvonalra, amely az idők folyamán a „határvidéken” húzódott. Az ország a szomszédos birodalmak szélén vagy között feküdt: Lengyelország-Litvánia, Magyarország, Mongol-Oszmán Birodalom, Moszkvai Állam – Orosz Birodalom, Ausztria-Magyarország.
„A bajor Keleti Tartománnyal ellentétben, amely a 11. században az osztrák állam magja volt, Ukrajna területén a regionális elitnek nem sikerült államivá fejlesztenie a tartományát”
A Dnyeper menti kozák hetmanátus (16-18. század) proto-állami területként hamarosan ismét lengyel és orosz befolyás alá került, majd ezt követték a lengyel felosztások. Dél-Oroszországot a Krímmel együtt (1918 után Dél-Ukrajna) csak a 18. század végén hódították el az oszmánoktól.
Az államiság lehetősége csak a Romanov, Habsburg és Hohenzollern birodalmak összeomlásával nyílt meg. A Habsburg Monarchia ukránjai (ott ruszinoknak nevezték őket) 1918-ban Lembergben (Lviv, Lwow,) kikiáltották a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot, amely nem tudott ellenállni a feltámadt Lengyelország sóvárgásának ősi területei után. Az 1917-es februári és októberi forradalmak a társadalmi és nemzeti emancipáció jelzőfényei voltak.
„Miután a világháború a bolsevikok békekötésével véget ért, Ukrajna területén valóságos körforgás kezdődött a különböző köztársaságok kikiáltása révén”
A határok meghúzásáról, az állami hovatartozásról és a politikai alkotmányról alkotott elképzelések jelentősen eltértek egymástól. A polgári ukránok megalapították az Ukrán Népköztársaságot, amelyet Németország és Ausztria-Magyarország 1918 januárjában az úgynevezett kenyérbékében elismert. Cserébe vállalta az ukrán kormány, hogy gabonát szállít Bécsbe és Berlinbe, hogy az éhínségválságok és sztrájkok ellenére folytatni tudják a háborút. Amikor a gabonaszállítások elakadtak, német és osztrák-magyar csapatok megszállták az országot, és katonai protektorátust hoztak létre, amelyet Kijev és Odessza igazgatott. Ugyanakkor Harkovban (Harkiv) megalakult az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, amely a bolsevik forradalom részének tekintette magát. Emellett számos kisebb köztársaságot is létrehoztak, amelyek a hatalmi vákuumot kihasználva kikiáltották függetlenségüket. A dél-ukrajnai agrárterületeken kibontakozó „Mahnovscsina”, Nesztor Mahno anarchista vezetésével, a legjelentősebb „köztársaságnak” számított ezek között. A Donyeck-Krivoj Rog (Krivyi Rih) Szovjet Köztársaság a Donbasszban sokkal rövidebb életű volt, és Lenin gyorsan visszafütyülte egy egységes Szovjet-Ukrajna javára. Ez tekinthető a mai keleti szeparatista területek magjának.
„Az egymással versengő köztársasági projektek a folytatódó világháború, a polgárháború kezdete és az orosz-lengyel háború, a központi hatalmak valamint az antant csapatok jelenléte mellett zajlottak, ami megakadályozta a területi konszolidációt. Végül a Vörös Hadseregnek sikerült létrehozni Szovjet-Ukrajnát, akkor még Kelet-Galícia, Bukovina, Kárpátalja és a Krím nélkül”
A második világháború ismét megbontotta Szovjet-Ukrajna határait. A Ribbentrop és Molotov közötti paktummal (1939) kibővült a területe Kelet-Galíciával, majd 1941-ben Szovjet-Ukrajna a Wehrmacht a Szovjetunió elleni bevetési területének részévé vált. Az ukrán nacionalisták és harcos szervezeteik reményei abban, hogy a német előrenyomulás ezúttal nemzeti függetlenséget hoz, ismét csúfosan meghiúsultak, annak ellenére, hogy hajlandóak voltak együttműködni a zsidók kiirtásában. A Szovjetunió részeként Ukrajna a második világháború után érte el legnagyobb területi kiterjedését. Hruscsov 1954-es „ajándékával”, a Krím-félszigettel még egy olyan területet is megszerzett, amelynek egyáltalán nem voltak ukrán gyökerei.
„Az ingatag területi viszonyok hátterében aligha meglepő, hogy a változó kihívások újra napirendre tűzték a határkérdést”
Ez a geopolitikai változásokat tükrözi, de van regionális dimenziója is. Az az ukrán nemzet, amely nem tűri meg az orosz nyelvet és az orosz ortodox hitet a területén, elkerülhetetlenül elveszíti orosz ajkú polgárainak és orosz ortodox hívőinek lojalitását. Fegyverek helyett az Oroszország és Ukrajna közötti államhatárt inkább tárgyalások útján kellene megtalálni. Ennek első lépése egy nemzetközileg felügyelt fegyvernyugvás a frontvonal mentén, ahogyan az a tűzszünet pillanatában szokott történni.
♦
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
