„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Németh György írása a #moszkvater.com számára
A világ könnyebben elfogad egy kézenfekvő hazugságot, mint a bonyolult és nehezen megismerhető igazságot
(Alexis de Tocqueville)
„A versailles-i békerendszer <napóleoni béke>. Nem megnyugtató rendezés, hanem újabb háború magvainak elvetése. Így két évtizedig tartó fegyverszünet lett”
Fotó:Wikipédia
A geopolitikus az a jelenkortörténész, akit a történelmi múltból kizárólag az érdekel, ami hozzájárul a jelen világpolitikai folyamatainak megértéséhez. A geopolitikust az impériumok felemelkedése, viszonyuk, szövetkezéseik és küzdelmeik, illetve mindezek mozgatórúgói érdekli; központi kategóriája az egyensúly.
„A geopolitikát a történészek nem sokra becsülik, pusztán az imperialista törekvések politikailag korrekt formában történő elővezetésének tartják. Pedig a geopolitika nem egyéb, mint alkalmazott történettudomány. A geopolitikus, ha a világpolitikai teret (mely ma már a világ egészével azonos) egyetlen hegemón uralja, munkanélküli”
Például az 1990-es évek elejétől a 2000-es évek végéig terjedő időszakban. Munkája akkor lesz, ha a hegemónnak kihívója akad. Olyan nagyhatalom tűnik fel, mely vagy maga kíván hegemónná válni, vagy részt kér a világhatalomból, s ennek megfelelő új világrendet szeretne. A geopolitikai nézőpontból az I. világháború oka az volt, hogy a hegemón Anglia nem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy felemelkedett egy vele egyenrangú, de legalábbis potenciálisan egyenrangú riválisa. S ez volt a II. világháborúé is, ám akkor már az angolszász országok álltak szemben az európai hegemóniára törő Németországgal, és az ázsiai hegemóniára törő Japánnal.
„Napjaink ukrajnai háborúja pedig azért robbant ki, mert az angolszász országok, a hegemón Amerika és kisöccse, a volt hegemón Anglia úgy döntött, nem elégszik meg azzal, hogy kiszorították Kelet-Európából a Szovjetuniót – ráadásul úgy, hogy az azt minden további nélkül tudomásul vette –, hanem Oroszországot is ki szerették volna szorítani a történelmi Oroszországhoz, és a volt Szovjetunióhoz tartozó Ukrajnából”
A 2025 elején hivatalba lépett új elnök, Donald Trump úgy ítélte meg, hogy országa két évtizede elhibázott külpolitikai stratégiát követ, de nem csak azzal, hanem a II. világháború befejeződése (1945) után nem sokkal megszületett, történelmi küldetést teljesített, mára értelmét vesztett transzanlantizmussal – az Egyesült Államok és Európa nyugati felének politikai szövetségével – is szakítani kell. A „Kelet” után a „Nyugat”, mint politikai/politológia terminus technicus is vessze érvényét, legfeljebb gyűjtőfogalomként éljen tovább. Helyükre az újabb keletű „globális Dél” lép.
„Ezentúl az Atlanti-óceán két oldalán van az Egyesült Államok és az Európai Unió, egyazon civilizációs hagyomány (a zsidó-keresztény kultúrkör) örökösei, hol azonos, hol ellentétes érdekekkel”
Trump elnök két dolgot felismerve jutott a fenti következtetésre. Az első, hogy a Nyugat visszaszorulóban van, aminek oka nem egyszerűen egy potenciális kihívó – Kína – felemelkedése, hanem a „globális politikai ébredés” (Zbigniew Brzezinski). A második az „amerikai álom” elhalványulása, a világ egésze számára vonzó és mintául szolgáló erkölcsi-társadalmi gyakorlat végzetes gyengülése.
Az utóbbiból következően fel kell venni a(z ideológiai) harcot mindazzal, ami ezt előidézi vagy erősíti. Visszaszorítandó, ha lehetséges felszámolandó a genderidentitás-ideológia (a többségében közép-nyugati államokból toborzott, a keleti- és nyugati-parti egyetemi értelmiségiek által lenézett katonák szivárványos zászlók alatt aligha lennének hajlandók új idők Ivo Dzsimáin rohamra indulni aknamezőkkel és géppuska fészkekkel sűrűn megtűzdelt ellenséges védvonalak ellen) és a történeti hagyomány megtagadása, Amerikának átokföldként való értelmezése. Mert van ok büszkének lenni Amerikára. Ezt célozza az „America First” és „Make America Great Again” (MAGA).
„Az előbbiből az következik, hogy inkább önként kell lemondani a hegemón szerepről, mintsem körömszakadtáig ragaszkodva hozzá vállalni Kína ellenében a III. világháború kockázatát, és mindazt, ami utána jön. Már ha lesz még <után>”
E lemondást sokan azzal siratják, hogy így Amerika maga vet véget a vezetésével a Nyugat által létrehozott „szabályokon alapuló világrendnek” (eltérő nézőpontból: feladja a „világcsendőr” szerepét), s ezzel a 19. századi, rég letűntnek gondolt befolyási övezetek világa tér vissza. De nem erről van szó. Az Egyesült Államok lemond ugyan a hegemónia iránti igényéről, de nem egy másik hegemón javára, és nem is arra törekedve, hogy – kisebbik rosszként – azzal hegemóniáját megossza, s hogy majd együttesen léphessenek fel az esetleges újabb hegemónia aspiráns ellen.
„Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok arra törekszik, hogy a világrendet hatalmi egyensúly – a hatalmak egyensúlya – tartsa fenn, és ebbe a helyzetbe békésen, háborúk nélkül jusson el a világ. Ez Trump (és utódai) világtörténelmi léptékű menedzseri feladata”
Trump elnököt szokás úgy jellemezni, mint aki politikusként is üzletemberként – ami volt – gondolkodik, így jó üzleteket akar kötni. Akivel csak lehet. A jó üzlet kölcsönös előnyökön alapul, s ha az üzletfelek között esetlegesen vannak is viták, azok rendezhetők, s ritkán fajulnak szakításig. Az üzletember ellentéte a szerencsejátékos, a katona és a moralista. A szerencsejátékos ellenfele utolsó fillérét is elnyerné. A katona arra törekszik, hogy az oldalán legyen az erőfölény, ellenségének erősödését akadályozza, utánpótlását elvágja, a semlegeseket és ingadózókat a maga oldalára kényszerítse és vasmarokkal ott is tartsa. Ez a Nyugat és a Szovjetunió, a „Szabad világ” és a „Béketábor” (vagy, Ronald Reagan megfogalmazásában: a „Gonosz Birodalma”) küzdelmének képlete, s még Biden elnök is a (liberális) demokráciák és az autokráciák/diktatúrák – vagy-vagy-típusú – éles szembenállásaként értelmezte a világot.
„Ennek véget kell vetni, de úgy, hogy az Egyesült Államok maradjon továbbra is szuperhatalom, a legerősebb katonai hatalom, amennyire csak lehet továbbra is őrizze tudományos-technológiai elsőbbségét, minimalizálja sebezhetőségét, kerülje, hogy bármely területen is függő helyzetbe kerüljön”
A moralista erkölcsi elveket deklarál, és azok gyakorlati megvalósulásától teszi függővé kapcsolatait.
Ekkoriban a Brit Birodalom a hegemón, a tengerek ura és szorgos gyarmatosító. Egyetlen kudarcát háromnegyed évszázaddal korábban szenvedte el, a fennhatósága alá tartozó, klasszikus gyarmatnak nem tekinthető, kisszámú őslakos mellett döntő többségben európai migránsok és behurcolt fekete rabszolgák által lakott tizenhárom észak-amerikai gyarmata fellázadt, kikiáltotta függetlenségét (1776), amit katonai vereséget szenvedve kénytelen volt elismerni (1783), ám így is megmaradt neki a szomszédos Kanada.
„Európában a hatalmi egyensúly megőrzésére törekedtek, e vonatkozásban számukra legfontosabb a nagyjából a mai Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot összefogó Németalföldi Királyság (1815-1830), annak szétesése után Belgium független létezése volt. Fontos volt továbbá, hogy a Habsburg Birodalom és Poroszország képes legyen ellentartani Oroszország pánszláv ihletettségű nyugati terjeszkedésének”
Ekkor már Oroszországhoz tartozott a svédektől megszerzett Finnország (1809), a Balti-tengerhez már egy évszázaddal korábban, Nagy Péter alatt kijutottak, s a mai Ukrajna területén a lengyelek és az oszmánok főhatalmát elismerő krími tatárok harapófogójában lévő zaporozsjei kozákok a cárnak tettek hűségesküt (1654). Bő évszázad múlva felszámolták a Krími Kánságot (1783), s három részletben – Poroszországgal és a Habsburgokkal együtt – bekebelezte Lengyelországot, Varsó központtal a legnagyobb részt kihasítva (1772, 1793, 1795). Moldovát az oszmánoktól szerzik meg (1812). A britek oroszokkal szembeni fő geopolitikai célja, hogy megakadályozzák Oroszország vallási ihletettségű álmát, Konstantinápoly elfoglalását – amivel kijuthatnának a Földközi-tengerre és a Fekete-tenger orosz beltengerré válna -, s hogy Belső-Ázsia felé terjeszkedésük ne érje el India határát, legyen közöttük ütközőállam. Ha már nekik nem, az oroszoknak se sikerüljön Afganisztán meghódítása. A Szibéria felé terjeszkedés, sőt Alaszka birtokbavétele számukra nem okozott problémát. Az orosz kereskedők és prémvadászok dél felé egészen Kaliforniáig jutottak.
„Nagyjából ez volt a helyzet, amikor az 1830-as években Alexis de Tocqueville megírja A demokrácia Amerikában (De la Démocratie en Amérique) című, máig alapműnek számító könyvét, melyben megjósolja, hogy az Egyesült Államok a jövő nagyhatalma lesz, s az lesz majd Oroszország is. Igaza lett, bár Oroszország vonatkozásában némiképp másképp”
Mielőtt Tocqueville jóslata valóra vált volna, 1871-ben megszületett az egységes német nemzetállam, a Német Birodalom, miután Poroszország az annak gátat vetni igyekvő Habsburg Monarchiát (1866) és Franciaországot (1870) is legyőzte. Németország rohamosan erősödött, s a századfordulóra ipari-technikai fejlettségben nem csupán utolérte, hanem számos területen meg is előzte a fejlődésüket akadályozni igyekvő briteket. Erre válaszul a britek és a franciák rendezték a gyarmatosítás során felmerült, többször is háborúval fenyegető konfliktusaikat, s megállapodtak abban, hogy a jövőben is így járnak el, valamint kölcsönös katonai segítségnyújtásra vállaltak kötelezettséget. Ezzel létrejött az antant (1904), amihez csatlakoztak a Németországgal keleten határos oroszok (1907).
„A brit hegemónia fojtogató volta, a késői gyarmatosítás – a németeknek Afrikából csak a kevéssé értékes maradék jutott, s Óceániában néhány kisebb-nagyobb sziget -, az élelmiszer- és nyersanyag importra szorultság, a sebezhetőség-tudat és a bekerítettség-érzés az I. világháborút szinte a <történelembe programozta>”
Arra mindenki készült, azt mindenki várta – csak kitörésének időpontja volt kérdéses. Ezzel ellentétben a II. világháború egyetlen ember, Adolf Hitler műve volt … Rajta kívül mindenki az 1914. évi határok visszaállítását, vagy etnikai alapú határmódosítást – elsősorban, de nem csak az Ausztriával való egyesülést – kívánt, és az elvett gyarmatok visszaadását.
Az Osztrák-Magyar Monarchiával szövetségben két fronton vívott világháborút (1914-1918) Németország elvesztette, bár sikerült kiütnie Oroszországot, döntőnek az antant oldalán 1916-ban a háborúba belépő Egyesült Államok szerepvállalása bizonyult.
„Az új világrend (íbékerendszer>) megalkotásában a franciák és az angolok (de főleg az előbbiek) voltak a legaktívabbak, a háborúba 1915-ben beszálló olaszok kisemmizve érezték magukat, míg az amerikaiak passzívak maradtak, nem nagyon értették, és nem is túlzottan érdekelte őket ez az egész”
A békeszerződéseket és a Népszövetségbe való belépést aláírták ugyan, de azokat a Kongresszus nem ratifikálta. Rövidre zártak, 1921-ben különbékét kötöttek Németországgal.
Németországot némileg megcsonkították – a franciák visszavették az 1870-ben elvesztett Elzász-Lotaringiát -, és Lengyelország visszaállítása is területveszteséget jelentett, ezek egy része etnikai szempontból indokolhatatlan volt. Lemondtak az Osztrák-Magyar Monarchia – mely évszázadokig az európai hatalmi egyensúly nélkülözhetetlen sarokkövének számított – egyben tartásáról. E kérdésben a végső döntést 1918 nyarán annak hírére született, hogy Németország és a Monarchia a vámunióról kezdett tárgyalásokat. (Némi szarkazmussal, az Európai Unió felé megtették az első lépést …) Abban a két hatalom oly mértélű érdekazonosságát látták, ami lehetetlenné teszi, hogy a Monarchiára valaha is Németország ellensúlyaként lehessen számítani. Ezért kisállamok sokaságát hozták létre, szövetségeseiknek erősen kedvezve, aminek legnagyobb kárvallottja Magyarország volt.
„A versailles-i békerendszer <napóleoni béke>. Nem megnyugtató rendezés, hanem újabb háború magvainak elvetése. Így két évtizedig tartó fegyverszünet lett”
A háborúba belefáradt, tartalékjait felélt, súlyos társadalmi problémáktól kínzott – bár a világháború előtti két évtizedben gyorsan fejlődő, s hatalmas fejlődési potenciállal rendelkező – Oroszországban 1917 februárjában az uralkodó lemondásra kényszerült. A hatalomra került polgári kormányzat az antant nyomására folytatta a háborút, aminek döntő szerepe volt abban, hogy a „békepárti” bolsevikok novemberben át tudták venni a hatalmat.
A bolsevik mozgalom nem a túlnyomóan paraszti orosz társadalom problémáira reagált – mint például a narodnyik vagy az eszer mozgalom -, hanem ahhoz képest erősen tájidegen, a kor nyugat-európai progresszív-baloldali értelmisége által kitermelt a marxi elmélet eloroszosított gyakorlatát folytatta. A marxizmus, a munkásosztály kapitalista rabság alóli felszabadítási teológiája nem nemzeti, hanem univerzális eszme (internacionalizmus), ami miatt szükségszerűen agresszív-terjeszkedő. Emiatt 1920-ban, a polgárháború megnyerése után a bolsevik Oroszország megtámadta a 123 év után függetlenné vált Lengyelországot. A cél nem a területszerzés, hanem a lengyel munkásosztály „felszabadítsa” volt, de főleg az, hogy Lengyelországon keresztül Németországba jussanak, s ott felszítsák a marxista forradalom szunnyadó parazsát.
„Mert a marxista világforradalomban a vezető szerep a német munkásosztályt és kommunista pártját illeti, de a forradalom nem ott győzött először – pedig a marxi elmélet szerint ott kellett volna -, hanem a paraszti Oroszországban. Ezt Lenin azzal magyarázata, hogy Oroszország volt a kapitalizmus leggyengébb láncszeme”
A Sztálin és Trockij közötti vita arról szólt, hogy mikor induljon a forradalom exportja. Trockij szerint azonnal, mert a szocializmus egyetlen, ellenséges környezetben lévő országban nem lehet életképes. Sztálin szerint a szocializmus egyetlen országban is felépíthető, s csak akkor induljon, ha ahhoz a körülmények is kedvezőek lesznek. Ehhez nem kell sokat várni, a kapitalizmus gazdasági válságai egyre súlyosabbak és egyre rövidebb időközönként fogják követni egymást. A körülmények kedvezővé válására iparfejlesztéssel és katonai kapacitások kiépítésével kell készülni …
A lengyelek Józef Piłsudski vezetésével győztek, s előnyös békét tudtak kötni – a határ keletebbre húzódott, mint a George Curzon brit külügyminiszter által 1919 javasolt lengyel-orosz demarkációs vonal, ami lényegében a mai határ -, de nem tudták elérni Ukrajna függetlenségét, amit Piłsudski országa biztonsága szempontjából alapvetőnek tartott. Olyannyira, hogy az orosz támadás előtt lengyel csapatok Kijevig jutva próbáltak életet lehelni az ukrán függetlenségi mozgalomba, hogy aztán a Visztuláig hátráljanak.
„Piłsudski volt az első, aki kívülről – nem ukrán szeparatistaként – látta szükségesnek Ukrajna kiszakítását Oroszországból”
Aztán 1922-ben mégis lett független Ukrajna – legalábbis olyan értelemben, hogy már nem volt Oroszország része. Ez a népek – Wilson amerikai elnök által meghirdetett, a bolsevikok által is vallott – önrendelkezési jogából következett. Ez évben létrehozták a Szovjetuniót, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét. Ukrajna, a független szocialista köztársaság a Szovjetunió alapító-tagállama lett. Ez 1991-ig alig jelentett többet, mint a bolsevik Oroszország átnevezését. A Szovjetunió megszűnése után azonban kiderült, hogy sokkal többről van szó, Ukrajna független állam lett anélkül, hogy függetlenségéért meg kellett volna harcolnia.
(Folytatás következik.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
“Ezzel ellentétben a II. világháború egyetlen ember, Adolf Hitler műve volt.”
Háát. Ennyi erővel azt is ki lehet jelenteni, hogy a Szovjetunió egyetlen ember, Vlagyimir Iljics Lenin alkotása volt. Ma is ott is állnak mindenhol a Lenin szobrok. Az egyik keletre, a másik nyugatra mutat.. (Árnyékszéken ülő Lenin szobrát Magyarországon, Hódmezővásárhelyen adták át 1970-ban, és már akkor blaszfémia volt, az illetékesek hangos felhördülésével. Ma egy múzeum homlokzatán lóbálja a lábait..)
Visszatérve Hitlerre. Nos rá is érvényes Illyés Gyula versének vezérfonala. “Szem a láncban.” Igen, egy diktatúrában a vezér is csak egy szem a láncban. Fel lehet tenni a kérdést, hogy miért pont Hitler, és helyettesíthető lett volna mással? Nos igen. Lenin is helyettesíthető volt Sztálinnal aki még növelte is a totalitárius rendszer kegyetlenségét. Ha sikerült volna Hitler ellen a merénylet akkor jött volna helyébe Himmler, vagy mások. A totalitárius gépezet személyi kultusszal működik, de nem omlik össze a vezér halálával. A totalitárius rendszer létrehozása nem Hitler vagy Lenin személyes munkásságának, hanem annak az erőszakszervezetnek köszönhető amelyik megtalálta a vezető személyét. Ha szarkasztikus akarok lenni, nem Lenin hozta létre a Csekát, hanem fordítva. Nem Hitler műve volt a Sturmabteilung, de kellett egy “vezér” akit egész előélete, személyisége predesztinált a posztjára. Sokkal előbb verték a zsidókat agyba-főbe Berlin utcáin, mint a Mein Kampf megjelenésének éve. (1925)