Az egyesült Németország létrejöttében a hidegháború lezárása, a berlini fal leomlása mellett fontos szerepet játszott a Szovjetunió is. A német egység napján tekintsünk egy kicsit vissza szovjet szemmel, hogyan zajlott le szinte váratlanul ez az egész folyamat, és mi lett a több mint félmilliós, az NDK-ban állomásozó szovjet haderő sorsa.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

Október harmadika a modern Németország egyik legfontosabb ünnepe, ugyanis harminc évvel ezelőtt ezen a napon közel 40 év különállás után újra egyesülhetett a két országrész. A berlini fal és a vasfüggöny ismert leomlásán túl érdemes a történet másik oldalát is megvizsgálni, ugyanis rendre elsiklik a figyelmünk nemcsak a Szovjetunió, de az ekkor még ott állomásozó csapatok felett is.

„Hogyan jutott el a pár évvel azelőtt még lehetséges atomháború árnyékában élő Németország a szuverenitásának visszaszerzéséig, és hogyan vonultak ki onnan a szovjetek?”

A német kapitulációt követően az úgynevezett megszálló hatalmak egyikeként az Egyesült Államokhoz, Franciaországhoz vagy Nagy-Britanniához hasonlóan a Szovjetunió is jelentős erőket állomásoztatott az ország keleti területein. Az egykori ukrán és belorusz frontokból álló kétmillió fős kezdeti állománya jelentősen meghaladta előbbiekét.

Ezen erők szolgáltatták a későbbi Németországi Szovjet Csapatok (GSzVG) alapjait, mely nevében idomulva a többi szovjet hadseregcsoporthoz, Wünsdorf központtal 1989-től Nyugati Hadseregcsoport néven működött. Hasonlóan a keleti blokk többi államához, a szovjet csapatok állomásoztatása jórészt a Varsói Szerződés keretében valósult meg, melyet kiegészített az 1955-ös keletnémet-szovjet kapcsolatok rendezéséről szóló államközi szerződés.

„A hidegháború során mind a nyugati, mind a keleti szövetségi rendszerben kiemelt szerep jutott a megosztott német területeknek, mivel a hipotetikus harmadik világháború kitörésére itt volt a legnagyobb esély”

Míg a nyugati narratívában egy esetleges Nyugat-Európa elleni szovjet offenzívával szembeni védvonalként jelent meg Németország, fordítva ugyanez igaz volt az itthon behatóbban ismert keletire is. Ezt nem csak az NSZK 1955-ös NATO taggá válása, illetve válaszul rá a Varsói Szerződés létrejötte mutatta meg, de egyben a vasfüggöny mindkét oldalán a legpotensebb harceszközök először itt jelentek meg. A szerencsére végül sohasem kirobbant konfliktus esetén a Varsói Szerződés elsődlegesen a saját németországi egységei mellett leginkább a Nemzeti Néphadseregre számíthatott (NVA), így nem csoda, hogy a legjobban felszerelt egységek e kettő állományában szerepeltek.

Az 1980-as évek gorbacsovi külpolitikai irányváltásával mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi szovjet jelenlét drasztikus átalakulás elé néz. Ez nemcsak az egykori GSzVG átnevezését jelentette az említett Nyugati Hadseregcsoportra, de a részleges csapatkivonás mellett már a teljes kivonulás lehetőségét is előrevetítették a legmagasabb szinten folytatott nyugat-keleti tárgyalások. Ahogy a központ gyengülésével egyre jobban romlottak a hazai politikai, gazdasági, illetve szociális állapotok a Szovjetunióban – elég csak az éppen aktuális Karabah problémájára gondolni – idővel annál nagyobb engedményeket tett Moszkva Közép-Európa kapcsán a pénzügyi illetve gazdasági segítségért cserébe.

„A végső rohamot a rendszerváltási hullámmal a lényegében teljes politikai kivonulást meghirdető Sinatra-doktrína és a berlini fal leomlása hozta el”

Az események kifejezetten abban az NDK-NSZK viszonylatban gyorsultak fel, ahol előbbi a Szovjetunió segítsége nélkül maradt. Esetünkben nem is az egyesülés egésze fontos, hanem annak az úgynevezett „kettő plusz négy” nagyhatalmi szerződésnek a megkötése 1990 szeptemberében, mely az egyesült német haderő mellett a szovjet csapatok egyoldalú kivonásáról rendelkezett 1994 decemberéig. Érdekes módon a teljes német szuverenitás csupán csak e tárgyalások lezárultával állt vissza, mikor a négy megszálló hatalom képviselői hivatalosan is lemondtak a Németország, illetve főképp Berlin feletti speciális jogaikról.

„Mondhatjuk akár, hogy a második világháború jogi lezárására 45 évvel a harcok befejeztét követően került sor”

Hogyan is történt a csapatkivonás az immár egyesített Németországból? Szemben az akár Magyarországon vagy Csehszlovákiában állomásozó egységekkel a Nyugati Hadseregcsoport állománya felülmúlta minden más hasonló szovjet csoportosulásét, és az egyik legerősebbnek számított a Szovjet Hadseregen belül. Az egykori GSzVG hazaszállítása vált a történelem legnagyobb békeidőben végrehajtott átcsoportosításává. Még úgy is, hogy 1989-ben a politikai rendezés előestélyén Gorbacsov meghirdette a részleges csapatkivonást, összesen 131 ezer vasúti kocsi volt szükséges a majdnem négy éven át tartó műveletekhez. Ez idő alatt összesen 2,75 millió tonnányi eszköz, hadianyag és egyéb tárgy hagyta el Németország területét.

„Tételesen a nyers értékekre lebontva ez 4288 tankot, 8208 páncélozott járművet, 3664 tüzérségi eszközt, 105 144 gépjárművet, illetve egyéb teherszállító járművet, 1374 repülőgépet és helikoptert, valamint 677 ezer tonnányi különböző lőszert jelentett, melyet kiegészített a családtagokat beleértve 546 ezer főt kitevő személyi állomány is”

Jól érzékelteti a szovjet erők méretét, a ’80-as évek elején a frissen hadrendbe állított T-80 tank, amely utalva arra, hogy a meginduló szovjet csapatokat valószínűleg csak az Északi-tenger tudná megállítani, a „La Manche harckocsija” becenevet kapta a nyugati katonáktól.

A kivonás megkezdésekor a Nyugati Hadseregcsoport vagyontárgyainak összértéke elérte a 30 milliárd márkát, mely mai értéken – inflációval kiigazítva – közel 25 milliárd eurót tesz ki. Az ingóságokkal ellentétben a közel 50 év alatt felépített szovjet örökség német kézre szállt, mely hasonlóan a hazánkban tapasztaltakhoz, sokszor elszámolási viták tárgyává vált.

„Németországnak a kivonulást követően 777 helyszínen közel 36 ezer épület hasznosításáról, valamint az orosz félnek nyújtott kárpótlásról kellett Moszkvával megállapodnia, amelyek értékét szakértők 7,35 milliárd dollárra becsülték”

Természetesen az ez idő alatt keletkezett környezeti és anyagi károkozásra hivatkozva a német fél próbálta minél lejjebb szorítani a fizetendő összeget. Végül az orosz fél mindössze 385 millió dollárnak megfelelő kártérítésben részesült. Mindemellett érdekes foltként mutatja be a későszovjet bürokrácia tehetetlen sodródását, hogy miközben már zajlottak a kivonások, egyes helyeken erről tudomást sem véve folytak az infrastrukturális beruházások a végül soha meg nem érkező vadászgépekhez.

A Kelet-Németországból hazatérőket otthon a ’90-es évek pénztelensége és alakulataik feloszlatása várta. Szinte kivétel nélkül a hazarendelt csapatokat a költség illetve méretcsökkentés keretében felszámolták, maga a Nyugati Hadseregcsoport is ennek esett áldozatul 1994 szeptemberében. Az 1992-ben az immár Oroszország igazgatása alatt működő egység költségvetése 820 millió márkáról 19,8 millióra csökkent majd a befejezetlen műveletek ellenére egyszerűen megszűnt önálló költségvetési alanynak lenni. Bár a Moszkva és Berlin közti kivonulást finanszírozó 12 milliárd márkás megállapodás részeként 8 milliárd márka jutott új lakások építésére a visszatérő katonáknak, ám sok esetben ezek a pénzek valahogy elpárologtak a bürokrácia szövevényes útvesztőjében.

„Hiába épült 45 ezer lakás Belarusz, Ukrajna és Oroszország területén, 160 ezren mégis azt vették észre hazatérve, hogy nincs hova menniük”

Az alapvetően rossz szociális körülmények sokakat taszítottak aztán az ekkor fénykorát élő alvilág berkeibe, illetve a mára Oroszországban gyakori fegyveres őrző-védő, személyvédelmi cégek előképei is vonzó alternatívát jelentettek. Nem volt példa nélküli az sem, ha az otthon helyett az éppen csak hazaért katonacsalád – vagy annak egyes tagjai – a jobb lehetőségek reményében inkább kivándoroltak Németországba. Idősebb olvasóink emlékezhetnek a szovjet csapatok kivonulásakor a felsőbb hatóságok pásztázó tekintetétől távol jutányos keményvaluta vagy alkohol alapú ellentételezésért könnyen szerezhette meg az ember a Szovjet Hadsereg eszközei feletti tulajdonjogot, és ez nem volt máshogy ez esetben sem.

„A vadkapitalizmus küszöbén mindenki hirtelen a saját szerencséjének kovácsává vált, és nem is lett volna jobb lehetőség egy kis mellékest szerezni”

Nagy számban tűntek el teljesen működőképes fegyverek vagy kerültek a papír szerint leírásra, ám nem sokkal később a harmadik világban bukkantak fel. Berlin bolhapiacain a mai napig találkozhat egy-egy szerencsés vevő a szovjet készletekből hátramaradt egyenruhától kezdve a kitüntetéseken és harctéri telefonokon át egészen az éjjellátó berendezésekig.

„Ahogy a Szovjetunió felbomlása vagy Gorbacsov reformpolitikája, harminc évvel a rendszerváltást követően a szovjet csapatok kivonása is megosztja az orosz társadalmat”

Egyesek elkerülhetetlennek látják, mások szerint nem ilyen feltételek mellett kellett volna lezajlania, illetve természetesen ott vannak a keményebb irányvonalat követők, akik egyenesen hazaárulásként tekintenek az eseményekre.

Nem volt máshogy ez a Szovjetunió utolsó marsallja és egyben védelmi minisztere, Dmirtij Jazov esetében sem, aki szinte azonnal Gorbacsov illetve Sevarnadze árulásaként hivatkozott a kivonulásra. Maga a hadseregcsoport vezetője ebben a szellemben szinte már parancsmegtagadással felérő módon igyekezett szabotálni a kivonulást, mely végül a menesztéséhez vezetett. Nem tisztünk igazságot szolgáltatni a nézetek között, de a szuperhatalmi státusz elvesztése és az azt követő kaotikus évtized után nem csodálkozunk, hogy ma is erős sérelmeket hoz a felszínre a szovjet múlt.

„A Szovjetunió szerepe a német egység megteremtésében gyakran alulértékelt”

Ha Gorbacsov nem dönt a kivonulás mellett, vagy nem adja aláírását a szovjet csapatok kivonásához, lehet még ma is két Németországról beszélnénk. De elképzelhető, hogy Közép-Európa biztonsági térképe is máshogyan festene. Helmut Kohl szavaival élve, a német egység „a történelem ajándéka volt”. Mi ehhez csak azt tennénk hozzá, nem csak az övé.