A február 24-ét követő szankciós hullám elején még egyes szakértők is reális esélyt láttak egy akár Vlagyimir Putyint is elsöprő össztársadalmi elégedetlenségi hullámra. Ezután ugyanezekből a körökből azt hallhattuk, hogy a különböző katonai, illetve gazdasági elitek fogják megdönteni az orosz elnök hatalmát. Mindezek fényében érdemes a tekintélyuralmi rendszerek működésének az alapjait górcső alá venni.

Matyi Ákos írása a #moszkvater.com számára

A hidegháború alatt a politikatudomány közkedvelt témája volt a tekintélyuralmi rendszerek működése. Az ebben az időben született számos könyv közül érdemes megemlíteni Carl Joachim Friedrich, Zbigniew K. Brzezinski Totalitarian Dictatorship and Autocracy címmel kiadott munkáját.

A szocialista világrend összeomlását követően ez a téma sokáig elfeledett volt, az elmúlt évtizedben azonban Kína megerősödésével újra felkapottá vált. Számos fontos publikáció született,  amelyek közül kiemelkedik Milan Svolik: The Politics of Authoritarian Rule (Cambridge University Press 2012.) címen megjelent könyve.

„A demokratikus és tekintélyuralmi rendszerek között az alapvető különbséget a szabad választások jelentik. Ha vannak szabad választások, akkor demokráciáról beszélhetünk, ha viszont nincsenek, akkor tekintélyuralmi rendszerről”

Külön könyvek, elméletek születtek, amelyek a demokráciákat és a tekintélyuralmi rendszereket összehasonlítják és rangsorolják. A tekintélyuralmi rendszereknek különböző változata létezik. A legtöbben a monarchiákra, egypártrendszerekre, katonai diktatúrákra gondolnak. Svolik megközelítésének erénye, hogy négy különböző szervezeti szempontból vizsgálja meg ezeket a rendszereket.

„E négy szempont a hadsereg beleszólása a politikába, a politikai pártokat érintő megkötések, a törvényhozó testület, és a végrehajtó testület választása”

Alaptézisként szokták elfogadni, hogy e rendszereket az „uralkodó” személyes világlátása, ambíciói, víziói alakítják, avagy egyszerűen csak történelmet szeretne írni, ezért tovább akar uralkodni. A tekintélyuralmi politikát alapvetően két fundamentális konfliktus alakítja. Az első az „uralkodó” és az alávetettek, míg a második az „uralkodó” és a vele együtt hatalmat gyakorló „uralkodó koalició” közötti konfliktus.

„Minden „uralkodóra” veszélyt jelentenek a hatalomból kizárt tömegek. Másrészt az „uralkodók” ritkán rendelkeznek elég erőforrással arra, hogy mindent egyedül megoldjanak, ezért a hatalmát megosztja több szövetségesével”

Így a gazdasági elit tagjainak egy részével, az erőszakszervezetek vezetőivel, vagy éppen a formális ellenzéki vezetőkkel. Ezek az „uralkodó koalíciók” országonként valamint „uralkodóktól” függően elég változatosak, és idővel át is alakulhatnak.

Az „uralkodó koalíciók” olyan társadalmi réteget képviselnek, amelyektől közvetlenül függ az „uralkodó” hatalmon maradása. Az „uralkodó koalíció” körét kifejezetten jó téma meghatározni mondjuk Kínában vagy akár Oroszországban, de külső szemlélőként azért elég nehéz ezt behatárolni. Az Orosz Nemzetbiztonsági Tanács vagy a Kínai Politburo szűk köre például ezt nem fedi le teljesen.

Milan Svolik az 1946-2008 közötti időszakot vizsgálta, amely intervallumban összesen 316 tekintélyuralmi „uralkodó” volt hatalomban. Az „uralkodók” 68 százalékát buktatta meg az „uralkodó koalíció”, míg 21százaléka vesztette el a hatalmát a népharag, a forradalmak, az uralkodásból kirekesztett tömegek lázadásának köszönhetően. Az „uralkodók” 7 százaléka lett merénylet áldozata, míg 5 százalékukat külföldi beavatkozás buktatta meg. Aki egyébként szereti az adatok elemzését, és az ilyen jellegű kutatásokat, az napokat eltölthet a Milan Svolik saját honlapjára feltöltött adatsorokkal.

„Azok az újságírók, akik mindenáron meg szeretnének buktatni egy <uralkodót>, általáűban Romániával és Nicolae Ceaușescuval szoktak példálózni. Úgy gondolják, vagy csak remélik, hogy minden ország ugyanígy fog demokratizálódni és a „bűnös” Ceaușescuhoz hasonlóan megbűnhődik”

Ezzel szemben az „uralkodó” nem a népharag, hanem 68 százalékban az „uralkodó koalíciónak” köszönhetően bukik meg. Erre tipikus példa, mikor 1964-ben Leonyid Iljics Brezsnyev megpuccsolta patrónusát, Nyikita Szergejevics Hruscsovot, vagy ahogy 1971-ben Ugandában Idi Amin katonai puccsal magához ragadta a hatalmat Milton Obotetől. A felsorolást lehetne még oldalokon keresztül folytatni, és egy biztos, hogy emiatt nem lett hirtelen demokratikus a rendszer. Ez is jól mutatja, hogy a két említett fundamentális ellentét közül melyik a meghatározóbb.

Kifejezetten érdekes téma, hogy az „uralkodó” miként töri meg az elégedetlenségi mozgalmakat, a „színes forradalmakat”, és tartja meg a tömegek támogatását. A tömegek eszköze a lázadás az „uralkodóval” szemben,

„A tiltakozásokat alapvetően az mozgatja, hogy az emberek többsége jólétet és perspektívát szeretne saját maga és gyermekei számára”

Az „uralkodónak” a hatalom megtartását célzó négy eszköze közül a legfontosabb, hogy az embereknek jólétet biztosítson. Kínában például a kommunista párt többszáz millió embert emelt ki a mélyszegénységből. Alapvetően ez magyarázza az Alliance of Democracies Foundation 2022-ben készített felmérésének eredményét, miszerint a kínai lakosok 91 százaléka szerint számára fontos a demokrácia, és a 81 százalékuk szerint Kínában demokrácia is van. Ezzel szemben az Egyesült Államokban a társadalomnak csupán 49 százaléka gondolja úgy, hogy demokráciában él, míg az emberek 76 százaléka számára fontos a demokrácia.

„A második legfontosabb elem a represszió, ám ez főleg szofisztikált módszerekkel, a háttérben történik. Kifejezetten keveseket érint, és főleg a renitens csoportok vezetőivel szemben használják. A maradék két eszköz szintén fontos, így egyes ellenzéki vezetők beemelése, angol szakszóval <Co-option>. Az utolsó, egyáltalán nem elhanyagolható eszköz pedig a manipuláció”

Mint már említettük, érdekes és fontos az „uralkodó” és az „uralkodó koalíció” közötti kapcsolat, hiszen az „uralkodót” az esetek 68 százalékában nem forradalmakkal, hanem puccsal távolítják el. Ezért aztán kiemeltek fontos aspektus a gazdasági és a katonai elit ellenkező érdekeinek a koordinálása. Az „uralkodó koalíció” ellenőrzése érdekében az „uralkodó”  egyeseket megfoszthat a hatalmától, akár meglévő intézményes eszközökkel vagy merényletekkel. Kínában ezt általában a korrupció elleni harc köntösébe burkolják, míg Oroszországban mostanában ezt öngyilkosságoknak álcázzák. Másrészről egyeseket a változó erőviszonyoknak megfelelően előléptetnek. Általában a személyek hatalmát a kapcsolati hálók és a személyes összeköttetéseik adják, nem pedig az általuk betöltött pozíció.

„A tekintélyuralmi rendszerekben alapvetően nem a betöltött intézményi pozíció, hanem a különböző kapcsolatok és a mögöttük álló érdekcsoportok biztosítják egy személy befolyását. Az „uralkodó koalíció” tagjai a hatalmuknak és befolyásuknak megfelelően kerülnek kulcspozíciókba”

Ennek az egyik leglátványosabb következménye, hogy a befolyásos személyeket forgatják, egyik pozícióból a másikba kerülnek, legfeljebb belső leszámolás következtében esnek ki teljesen a rendszerből.

Teljesen más dinamika jellemzi az „uralkodót”, amikor a hatalmat konszolidálni szeretné. Ekkor kifejezetten nem a „tudásalapú”, hanem „befolyásalapú” hatalom megosztás a jellemző. A rendszer stabilitásától függően ez később fokozatosan megváltozhat. Rendkívül látványosan megmutatkozik ez Hszi Csin-ping esetében. Ma már nincs szüksége sok „befolyásos személyre”, és megteheti, hogy látványosan sok, komoly szakmai tudással rendelkező technokratával tölti meg a vezető pozíciókat.

„A tekintélyuralmi rendszerekben a vezetés utódlása alapvető és egzisztenciális kihívás, amellyel minden rezsim szembesül, és általában nem képes könnyedén megoldani”

Jó példa erre Kína, ahol a Mao Ce-tung halálával hátrahagyott űr elképesztő problémákat okozott, ezért az öröklés problémáinak megoldása volt évtizedekig az egyik legkedveltebb akadémiai téma Kínában. A Teng Hsziao‑ping által teremtett formális és informális öröklési szabályok ezért számítottak az egyik legnagyobb eredménynek a Kínai Kommunista Párt életében. Igaz, ezek jelentős részét azóta Hszi Csin-ping felrúgta.

Az Egyesült Államokban választások után az elnök kiköltözik a Fehér Házból, ezzel a szimbolikus lépéssel a hatalma a múlté, és az új elnök automatikusan a mindenki által elfogadott legitim vezető.

„Ez a könnyed, automatikus hatalom átadás, amit a tekintélyuralmi rendszerek vezetői leginkább irigyelnek. Ez ugyanis náluk egyáltalán nincs így, mivel a befolyás adja az igazi hatalmat és nem a betöltött pozíció”

Erre jó példa, hogy nem a Kínai Kommunista Párt főtitkára automatikusan a legfontosabb, legnagyobb hatalommal rendelkező személy. Csiang Cö-min 1989-ben kezdődő főtitkárságának első éveiben például még mindig Teng Hsziao-pinget tartották Kína igazi vezetőjének. Ma ez egyértelműen Hszi Csin-ping. Másik példa, hogy Oroszországban Dmitrij Medvegyev elnöksége alatt is Vlagyimir Putyint tartották az igazi vezetőnek.

„Talán a legszerencsésebb öröklési modell, amikor nem a következő <uralkodó> örökli a hatalmat, hanem az <uralkodó koalíció>. Ennek megértéséhez érdemes megismerni Bassár al-Aszad történetét, aki hiába volt a Szíriát vaskézzel régóta uraló Hafez al-Aszad fia, eredetileg nem szánták diktátornak”

Tanulmányainak semmi köze nem volt a politikához. 1988-ban 23 évesen a Damaszkuszi Egyetemen szemészként végzett, négy évvel később  pedig Londonba költözött, hogy ott helyezkedjen el egészségügyben. Apja Bassár bátyjára, Basilra tekintett utódként, aki azonban 1994-ben autóbalesetben elhunyt. Bassárt 18 hónap Londonban tartózkodás után azonnal hazahívták, beléptették a hadseregbe, ahol villámgyorsan haladt előre a katonai ranglétrán. Eközben apja az utolsó éveit azzal töltötte, hogy szisztematikusan félreállított minden fia számára potenciális kihívót. Bassár apja Hafez al-Aszad élete végén régi öreg tábornokokból, a gazdasági elitből, és a Baath Párt hivatalnokaiból összeállított egy koalíciót, amely a fiát támogatni fogja az utódlásban, és képes megvédeni őt a szunnita frakciótól, valamint a bürokráciában a dinasztikus öröklést ellenzőktől. Ez a tipikus példája az „uralkodó koalíciónak”.

„Az egyik potenciális kihívó Ali Haydar volt, akit úgy ismertek, mint a „szíriai különleges erők atyját”. Haydar 1994-ig titokban tartotta véleményét, de Basil halála után nyíltan kritizálta Hafez al-Aszadot és fiát Bassár al-Aszadot, mivel Szíria nem monarchia, és ez a családon belüli öröklés szerinte elfogadhatatlan”

Meg kell említeni Szíria másik befolyásos emberét, Abdul Halim Khaddamot is, aki 1970-től 1984-ig Szíria külügyminisztere, majd 1984-től 2005-ig Szíria alelnöke, és a szocialista ideológiával összeegyeztethetetlennek tartva ellenezte a monarchikus öröklést.

Hafez al-Aszad élete legvégén már ténylegesen csak névleg vezette Szíriát, és a hatalmat az „uralkodó koalíció” birtokolta. Cserébe fia Bassár el-Aszad Szíria elnöke lehet 2000-től napjainkig. Apja álma beteljesült, a hatalom átadása kifejezetten sikeres volt, amelynek köszönhetően azonban a fia évekig csak papíron volt Szíria vezetője. Szinte semmilyen befolyással nem rendelkezett, a bürokrácia minden lépését ellehetlenítette. Az „uralkodó koalíció” döntött mindenről.

„Ebből a példából is láthatjuk, hogy a tekintélyuralmi rendszerek kapcsán sokan túlértékelik az <uralkodó> népszerűségét, és rendszerint alulértékelik az <uralkodó koalíció> befolyását”

Az 1966-76 közötti kínai kulturális forradalom az egyik legjobb példa arra, hogy egy „uralkodó” kezdi elveszíteni a befolyását az „uralkodó Koalícióval” szemben, de a tömegeknél még mindig hatalmas a népszerűsége. Mao Ce-tung személyes indokai között szokták megemlíteni, félt attól, hogy az ő örökségét is úgy fogják összezúzni, mint Sztálinét. Egyre jobban kiszorítva érezte magát a törvényhozásból, „Mao Ce-tung Gondolatait” hivatalosan is kivették a párt alkotmányából. Ezért a társadalomban meglévő népszerűségét felhasználva egy kulturális forradalmat indított annak érdekében, hogy az általa létrehozott intézményrendszert, bürokráciát tönkre tegye.

„Az utódlás Oroszországban is egyre élesebben vetődik fel, de egyelőre még nem látszik az utód személye. Így most a legvalószínűbb forgatókönyvnek az tűnik, hogy Putyin befolyását nem az utód, hanem az <uralkodó koalíció> fogja örökölni”

Elsősorban nem attól kell tehát tartani, hogy az orosz propaganda gépezet nem lesz képes időben feltornászni Putyin utódjának a népszerűségét, és emiatt milliók vonulnak majd az utcára. Elsősorban a bukásért 60 százalékban felelős puccs lehet a veszélyes az utódra, ezért hatalom átadásának tudatos előkészítése pontosan emiatt a színfalak mögött az „uralkodó koalíciónak” a változó belső erőviszonyokhoz idomuló átstrukturálásával szokott kezdődni.