Az egyre fokozódó nemzetközi emlékezetpolitikai viták és a második világháború lezárásának 75. évfordulója okán az orosz védelmi minisztérium nyilvánosan hozzáférhetővé tett dokumentumokkal emlékezett meg a háború összes fontosabb hadműveletéről. Február 13-án, Budapest bevételének napján a magyar főváros körüli harci események iratai kerültek sorra.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„1945. február 13-án Magyarország fővárosának felszabadításával és a bekerített német-fasiszta csoportok szétverésével befejeződött a 2. és 3. Ukrán Frontoknak a Dunai Hadiflotta támogatásával vívott stratégiai támadó hadművelete. 1944. október 29-én kezdődő, 108 napon és éjszakán át zajló folyamatos küzdelmek árán a szovjet csapatok felszabadították Magyarország középső területeit és fővárosát – Budapestet.” Ezzel a mondattal vezetik fel a védelmi minisztérium honlapján azokat a dokumentumokat, amelyek Budapest elestének évfordulója alkalmából tettek nyilvánosan is elérhetővé. Bár szenzációt nem tartalmaz egyik irat sem, és többségüket már korábban feloldották a titkosítás alól, átböngészésük mindenképpen tanulságos – már csak amiatt is, hogy lássuk, az egykori győztesek örökösei hogyan látják ma az akkori történéseket.

A nyitódokumentum egy 1944. október 27-i rendelet, amely a szovjet csapatok magyarországi tevékenységének alapvonalait hivatott szabályozni. A szigorúan titkosnak nyilvánított dokumentum a szovjet hadsereg egyik fő feladataként nevezi meg, hogy megértessék a magyar lakossággal, hogy nem hódítóként, területszerzési szándékkal, hanem az ellenséges csapatokkal folytatott harc miatti szükségszerűségből léptek magyar földre. Emellett a rendeletet kiadó Védelmi Bizottság parancsba adja, hogy

„a polgári közigazgatás és a vállalatok tisztviselőit hagyják meg pozícióikban, semmilyen módon ne próbálják bevezetni a szovjet rendszert, ne akadályozzák a lakosságot a vallásgyakorlásban és működjenek együtt a még fennálló helyi hatóságokkal”

Az összeválogatott iratokból nyilvánvalóvá válik, hogyan látják az orosz oldalon az akkori eseményeket, mi az, amit fontosnak tartanak. Így találunk olyan tanúvallomásokat és jelentéseket, amelyek a nácik és magyarországi szövetségeseik – az okiratokban szálasistáknak nevezett nyilasok – elkövetett gyilkosságokra vonatkoznak. Előkerül a meggyilkolt parlamenterek, Osztapenko és Steinmetz esete, akiket egy magyar tiszt vallomása szerint a németek felsőbb utasításra, előre megfontolt szándékkal gyilkoltak meg – fogalmazzunk úgy, hogy ezt a változatot a magyar történetírás az utóbbi évtizedekben már vitatja, és a dokumentumok összeválogatása itt kirívóan tendenciózusra sikerült.

Az iratok között szerepel Bethlen István egykori miniszterelnök 1944. december 8-i kihallgatási jegyzőkönyve. A dokumentum szerint

„Bethlen úgy vélte, Magyarországnak már a világháború előtt a Szovjetunióval kellett volna tárgyalnia a határmódosításokról. Bethlen vallomása szerint végig ellenezte Magyarország háborúban való részvételét, támogatta a Szovjetunióval folytatandó tárgyalásokat”

Leírta a kiugrási kísérlet kudarcának általa ismert változatát, és azt is közölte kihallgatóival, hogy Szálasinak csupán a tiszti kar bizonyos köreiben van népszerűsége, mivel azt Magyarország a monarchiától örökölte, így tele van németekkel.

Szerepelnek még dokumentumok között a szovjet katonák hősiességéről szóló iratok, egészen pontosan Pavel Voronyin páncélosparancsnok és Ivan Nyikulnyikov tüzérhadnagy kitüntetési okirata, valamint az elesett repülőtiszteknek állított debreceni és budapesti emlékművek avatásáról szóló beszámolók. Az iratok hangsúlyozzák a helyi lakosság nehéz helyzetét, és a szovjetek által az élelmiszerhiánytól szenvedő budapesti lakosságnak nyújtott segítséget, de közölnek egy válogatást a magyar lapokban megjelent, a szovjeteknek címzett hálálkodó levelekből is.

„Szintén érdeklődésre tarthat számot az ostrom utáni Budapesten készült fényképekből válogatott album”

Ez a város szovjetek általi aknamentesítését mutatja be, de szerepelnek benne képek a felrobbantott hidakról, a Szépművészeti Múzeumról és a parlament környékéről az ostrom utáni időkben, de a még éppen álló, kivilágított Lánchíd is szerepel az albumban, természetesen jelezve a számunkra vélhetően szomorúbb tényt, hogy „visszavonulás közben felrobbantva az ellenség által”. Ezen kívül még egy fényképválogatás szerepel a gyűjteményben, a megsemmisített ellenállási gócok és tűzfészkek, valamint magyar és német haditechnika képeivel.

A dokumentumválogatás – amely immár sokadik egy hosszú sorban – egyértelműen illeszkedik a Moszkva által képviselt emlékezetpolitikai állásponthoz, amely nem engedi, hogy a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió második világháborús szerepét bármilyen módon elvitassák, és főképp, hogy egyenlően kezeljék a Harmadik Birodalom tevékenységével. Azonban az is látható, hogy

„míg a Varsó ostroma kapcsán összeállított dokumentumcsomag egyértelműen kompromittáló kívánt lenni a lengyelekre nézve – hiszen velük az oroszok hónapok óta nyílt vitában állnak –, addig a budapesti gyűjtemény inkább a szovjet fél pozitívumaira helyezte a hangsúlyt”

Holott Moszkva és Budapest értelmezése a második világháború kapcsán korántsem tekinthető azonosnak. Ezt akár egyfajta gesztusnak is tekinthetjük.

                                                                                                                                               (A szerző a XXI. Század Intézet munkatársa)