Kezdőlap » Történelem » Prága 1968 » A nyugtalan Nap éve
Lángoló szovjet tank a prágai utcán 1968-ban #moszkvater

A nyugtalan Nap éve

Az 1968-ban történtek vízválasztók voltak nemcsak a kommunista rendszerek, de a nyugati világ további fejlődése szempontjából is. Tüntetések sora forgatta fel a világot 50 éve az Egyesült Államoktól Nyugat-Európán át a szocialista táborhoz tartozó Csehszlovákiáig. Visszatekintve már látjuk, hogy a nyugtalan 1968-as év vízválasztó volt nemcsak a Szovjetunió és a kommunista rendszer, de a nyugati világ további fejlődése szempontjából is.

Lángoló szovjet tank a prágai utcán 1968-ban #moszkvater
Lángoló szovjet tank a prágai utcán 1968-ban
Fotó: CIA

A nyugtalan Nap évének nevezte a kor egyik ismert szovjet külpolitikai újságírója Genrih Borovik 1968-at. S 50 éve kétségkívül politikai napkitörések sora rázta meg a világot. Az Egyesült Államok társadalmának viszonylagos kiegyensúlyozottságát rasszista rendbontások, az egyre kilátástalanabbá váló vietnámi háború elleni tiltakozások és politikai gyilkosságok bolygatták fel. Lyndon B. Johnson még március 31-én bejelentette, hogy nem vállal második ciklust, s nem indul az őszi elnökválasztáson. Ugyancsak tavasszal nagyszabású háború ellenes tiltakozások  kezdődtek, április 4-én pedig Memphisben megölték a feketék jogaiért harcoló mozgalom vezetőjét Martin Luther Kinget. Jó egy hónap múlva, május 10-én Észak-Vietnám és az Egyesült Államok kormánya béketárgyalásokat kezdett Párizsban. De nyugalom továbbra sem volt, hiszen, június 6-án merényletet követtek el az elnökválasztások nagy esélyesének tartott Robert Kennedy szenátor, az öt évvel korábban megölt elnök John Kennedy öccse ellen. Az elnök novemberben így a republikánus Richard Nixon lett.

Eközben a jóléti államok nyugalmát antikapitalista tüntetések forgatták fel, s Nyugat-Európa nem tudta, hogy mit kezdjen a balos, maoista, trockista, anarchista tömegmegmozdulásokkal. A tüntetések központja Franciaország volt. Párizsban a diákok barikádokat emeltek, a rendőrökkel csaptak össze, de égtek az autók és repültek a Molotov-koktélok Németországban és más államokban is. A májusban Franciaországban kiteljesedő tüntetések Charles de Gaulle elnök egy évvel későbbi bukásához, míg Németországban kormányváltáshoz vezettek.

„A San Franciscótól Párizson át Hamburgig fellángoló, alapvetően antikapitalista lázadást azonban érdekes módon a Szovjetunió meg sem próbálta kihasználni”

Igaz, ha akarta volna, sem nagyon tudta volna, mert a Nyugat-Európában tüntető balosok inkább a Kulturális forradalom lázában égő Kínára tekintettek példaként, míg a Szovjetunióban a jogállamiságot és a szabadságot sárba tipró Orosz Birodalom egyfajta reinkarnációját látták. A szovjet propaganda így előszeretettel adott hírt a nyugati városok utcáit káoszba döntő antikapitalista lázadásról, de jól érezhető volt, hogy ez nem Moszkva játéka. Figyelemre méltó az is, hogy a Kreml által finanszírozott olasz vagy francia kommunisták sem keveredtek bele ezekbe az eseményekbe, sőt, a „prágai tavasz” eltiprása után egy részük Moszkvától is hátrébb lépett.

A csehszlovákiai események ugyanis a nyugati világot elragadó globális lázadás sajátos elemeként a kommunista rendszer megújításának elkerülhetetlenségére világítottak rá. Alexander Dubcek január 5-én váltotta a kommunista párt élén Antonín Novotnyt, április 5-én a párt plénuma elfogadta a liberális reformok cselekvési programját, s az egyre radikalizálódó hangulatban nyárra már a rendszer bukása és Csehszlovákia Varsói Szerződésből kiléptetése volt a tét. A katonai beavatkozást már tavasztól egyre hangosabban követelték a keletnémet, a lengyel és a bolgár kommunisták, a Kádár János által támogatott Leonyid Brezsnyev azonban szinte az utolsó pillanatig igyekezett eellenállni a nyomásnak.  A CIA megrökönyödésére még Csehszlovákiába is elment tárgyalni Dubcekkel, akivel egyébként kimondottan szimpatizált mindaddig, amíg úgy augusztus közepén rá nem jött, hogy a prágai vezetőnek esze ágában nincs teljesíteni a neki tett ígéreteit. A „prágai tavasznak” végül augusztus 20-ról 21-re a Duna hadművelet, a szovjet, a lengyel, a magyar és a bolgár hadsereg bevonulása vetett véget. Amerika és a nyugati országok ugyan tiltakoztak a „prágai tavasz” leverése miatt, ám valójában úgy tettek, mintha ehhez nekik semmi közük nem lenne. Tiszteletben tartva az 1945-ben Jaltában kialakított érdekszférákat, számukra az európai biztonság fontosabb volt a csehszlovák reformtörekvéseknél. Johnson ugyan lemondta leningrádi látogatását, ám amikor augusztus 20-án este 20 óra 15 perckor a Szovjetunió washingtoni nagykövete Anatolij Dobrinyin bejelentette neki a csehszlovákiai bevonulásról megszületett döntést, a félórás találkozó után is baráti hangulatban váltak el.

A kétpólusú világ nyugati oldalán történteket a legjobban talán a II. világháború után a gazdasági fellendülés és a fogyasztói társadalom kiteljesedésének hullámán felnőtt új generáció lázadásaként lehetne leírni. Ehhez járult a gyarmati rendszer bomlását kísérő antikolonialista, Amerikában a vietnámi háború kiváltotta háborúellenes hangulat, míg Németországban a náci múlt feltárásának háttérbe szorulásával szemben megnövekedett ellenállás. Ez utóbbi emelte a hatalomba először a német történelemben a szociáldemokratákat. Franciaországban és az Egyesült Államokban ugyan a konzervatív de Gaulle és Nixon visszaverték a balos támadásokat, ám az elvetett mag csak kicsírázott, s mindketten megbuktak.

„A nyugati elit felfogta az új politikai generáció feltűnése jelentette veszélyt, s nemcsak a radikálisok letörésére, hanem a politikába bevonható lázadók integrálására is koncentrált”

Ennek eredményeként lehetett a ’70-es években még Molotov-koktélokat hajigáló Joschka Fischer 1998 és 2005 között német alkancellár és külügyminiszter, s ülhet a párizsi diáklázadások vezére Daniel Cohn-Bendit ma is az Európa Parlamentben. Persze, ennek az integrációnak aztán nagy ára lett, de ez már egy másik történet. A Szovjetunió másként cselekedett, s rugalmasságot nem mutatva erővel verte le a disszidens mozgalmakat, amiért 15-20 év múlva fizetett meg. Brezsnyev ennek ellenére sem tekinthető vérszomjas diktátornak. Mind politikusként, mind pedig emberként a stabilizációban és a nyugalomban volt érdekelt. Így a szovjet hatalmat a hatalomra kerüléséig jellemző ideológiai tényező fokozatosan a háttérbe szorult, s az elit már csak a rendszer konzerválására koncentrált.

Ennek is köszönhetően 1968 a Kelet és a Nyugat közötti enyhülés megindulásáról is emlékezetes marad. Ehhez szovjet rendszer belső sajátosságai mellett jelentős mértékben hozzájárult, hogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa is komoly problémákkal küszködött. De efelé lökte a két oldalt a már a stratégiai stabilitást fenyegető rakétavédelmi rendszerek megjelenése is. E folyamat eredményei a fegyverkezésről megkezdődött tárgyalások, a Szovjetunióból Nyugat-Európába irányuló gázvezeték megépítése vagy a Brezsnyev és Nixon között az enyhülés tesztelését szolgáló találkozók.

Ennek a hidegháború viszonyai között akár idillinek is mondható időszaknak vetett véget az 1979-es afganisztáni szovjet bevonulás, amelyet a Nyugat már nem nyelt le olyan könnyen, mint Prágát. Ráadásul az amerikai belső viszonyok is megváltoztak, hiszen a nemsokára a Fehér Házba költöző Ronald Reagannek már az amerikai harci szellem felélesztése, az amerikai nagyság demonstrálás lesz az első számú feladata. Ezzel az amerikai külpolitika új lendületet kap, amellyel a Kreml elaggott, már csak Zavidovóba vadászni járó elitje képtelen érdemben reagálni.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.