Habár óriási reményekkel indult a 2019-es esztendő a legtöbb balkáni országban, a vége keserves csalódás lett, nem kis részben a nagyhatalmi érdekkülönbségek miatt.

Aligha hangzottak el olyan nagyratörő célok az elmúlt évtizedben balkáni vezetők szájából, mint a múlt év elején. Habár sok ilyen ambícióról már a kezdet kezdetén tudni lehetett, hogy pusztán a politikusi nagyotmondás termékei.

„Szép számmal voltak azonban olyan nagy ívű célkitűzések is, amelyek egyáltalán nem tűntek irreálisnak még egy évvel ezelőtt sem. Csakhogy a történelem közbeszólt, így a 2019-es évet inkább a nagy pofonok éveként jellemezhetjük a Balkánon”

Kezdjük is rögtön az év legnagyobb csalódásával, ami nem csak a balkáni országokat, hanem talán az egész világot megdöbbentette. Ez év februárjában a macedón parlament megszavazta az alkotmánymódosítást, aminek nyomán hivatalosan is Észak-Macedóniára változott az ország neve. Minderre azért volt szükség, mert 1991 óta az országnak komoly vitái voltak Görögországgal. Ugyanis annak egyik északi tartományát – ahol jelentős macedón kisebbség él – Makedóniának hívják, a görögök ezért úgy vélték, a macedónok területi követelésekkel állhatnának majd elő. Az ország ezért a nemzetközi dokumentumokban sokáig a Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság nevet viselte. Az alkotmányában viszont nem szerepelt utalás Jugoszláviára, ami különösen aggasztotta a görögöket. Így Athén követesen akadályozta a nyugat-balkáni ország euroatlanti integrációját, ami nem csak a NATO-tagságot jelentette, hanem azt is, hogy a görögök bizonyosan nemet mondtak volna az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésére is.

Azonban a névváltoztatás után hatalmas pofont kaptak a macedónok. Csakhogy most nem a görögöktől, hanem egészen máshonnan. Azt ugyan sikerült elérni, hogy az ország a jövő évben a NATO teljes jogú tagja legyen, a várva várt uniós csatlakozási tárgyalások megkezdését keresztül húzta az októberi EU-csúcs. Ezen a tagállamok Európa-ügyi minisztereinek nem sikerült konszenzusra jutniuk Észak-Macedónia és Albánia felkészültségéről. Jóllehet a tagállamok túlnyomó többsége (diplomáciai források szerint 25 ország) ilyen vagy olyan formában támogatta a tárgyalások megkezdését, Franciaország és Hollandia viszont nem, mert szerintük a tagjelöltek nem teljesítettek minden feltételt.

„A macedónok számára mindez hatalmas csalódást jelentett, hiszen ezzel világossá vált, hogy hiába volt a névcsere – ami egyébként a macedónok többségét igenis érzékenyen érintette -, most a nyugat-európai országok mondtak nemet”

És hogy a helyzet még ennél is rosszabb legyen, novemberben Párizs előállt egy javaslattal, hogyan kellene megoldani a jövőben az unió bővítését. A jelen állás szerint a csatlakozási alapfeltételeket a koppenhágai kritériumok jelentik, vagyis az, hogy stabil demokratikus legyen az intézményrendszer, az emberi és kisebbségi jogok érvényesüljenek, legyen annyira erős a gazdaság, hogy az EU-s versenyt bírja, valamint az, hogy a jelentkező államnak képesnek kell lennie a tagságból fakadó kötelezettségek teljesítésére.

Az új francia javaslat szerint hét szakaszra osztanák, és visszafordíthatóvá tennék csatlakozási a folyamatot. A belépésre készülő országok az egyes fázisok teljesítése után azonnal részt vehetnének a vonatkozó közösségi szakpolitikákban, és eközben támogatásokat is kaphatnának a közösségtől, de ezért cserébe szigorúbb reformokat is írnának elő. Fontos elem, hogy minden új szakasz megnyitásának feltétele lenne a „folyamatos és visszafordíthatatlan” előrehaladás a jogállamiság terén. A teljes jogú tagság pedig csak akkor lenne elnyerhető, ha a kérdéses ország eleget tenne a kitűzött politikai, gazdasági és szociális konvergenciacéloknak.

„Ez viszont beláthatatlan távolságba tolná ki a macedón és albán uniós csatlakozást”

Ráadásul egy ilyen forgatókönyv csak felgyorsítaná a kivándorlást Észak-Macedóniából, ugyanis a macedón fiatalok életstratégiája már régóta az, hogy felveszik a bolgár állampolgárságot, azzal aztán Nyugat-Európában vállalnak munkát. Mindezzel viszont gyakorlatilag halálra ítélik az egyébként sem túl izmos balkáni kis ország gazdaságát.

Hasonló optimizmussal vágott neki az új esztendőnek a szerb és a koszovói kormány. Ugyan Pristina még 2018 novemberében 100 százalékos büntetővámokkal sújtotta a Szerbiából és Bosznia-Hercegovinából érkező árukat, Hashim Thaci koszovói elnök mégis kijelentette, hogy ebben az évben megszületik az egyezség Belgrád és Pristina között Koszovó elismeréséről. Csakhogy a nagy reményekből ebben az esetben sem lett semmi.

„Koszovó státuszának rendezése kapcsán a szerb fél két opcióval számol, ami egyfajta tárgyalási alapnak is felfogható”

Az egyik Koszovó felosztásával számol (ezt a koncepciót nevezik „elhatárolásnak”), melynek során az Ibartól északra fekvő területeknek egy része vagy egésze Szerbiához kerülne – ezért cserébe Belgrád elismeri Koszovó függetlenségét. A másik elképzelés viszont területcserével számol, így az említett észak-koszovói szerb területekért cserébe Koszovó megkaphatna néhány albán-többségű dél-szerbiai területet Belgrádtól.

Az elmúlt évben már több olyan pillanat is volt, amikor úgy látszott, hogy a koszovói államfő és pártja nyitott lenne egyfajta kompromisszumra. A koszovói belpolitika azonban keresztbe tett mindennek, mivel a később a kormányfői tisztségről lemondott Ramush Haradinaj pártja következetesen visszautasította a fenti két kompromisszumos lehetőségnek még a gondolatát is. Mindezek után már nem volt kétséges, hogy Thaci is lassan kitáncol a megegyezés mögül. Olyannyira, hogy most már ő is azt kezdte hangoztatni, hogy a dél-szerbiai albán területeknek igenis Koszovóhoz kell kerülniük, cserébe viszont Pristina nem adna semmit sem Szerbiának. Ez a verzió viszont értelemszerűen elfogadhatatlan Szerbiának, amelyet következetesen támogat Oroszország és Kína (habár Koszovó legnagyobb nemzetközi támogatója az Egyesült Államok, Washington sosem ellenezte a területcserés megoldást).

„De hogy a szerb-albán megbékélés még esélytelenebb legyen, az október eleji koszovói választások végképp megmutatták, hogy a közeljövőben mindez csak délibáb lehet”

A nacionalista Albin Kurti és pártja, a Vetëvendosje győzelme előrevetíti, hogy még messze az idő, hogy bármiféle megegyezés szülessen a két ország között. Kurti egyébként a büntetővámok fenntartása kapcsán eddig csak ellentmondásosan nyilatkozott, a Brüsszel által koordinált szerb-albán dialógus pedig egyáltalán nem tartozik a prioritásai közé. Fontosabb ugyanis számára az integráció Albániával (vagyis Nagy-Albánia), ami ma már egyáltalán nem tűnik illúziónak, hiszen a határellenőrzést már megszüntették a két ország között. Így a nagy szavak ellenére nem hogy a szerb-albán megegyezésre nem került sor, de még a dialógust sem sikerült újraindítani, ahogy a büntetővámok is életben maradtak.

És végül, hogy ne csak a nemzetközi politikáról essék szó, meg kell említeni a balkáni országok lakóinak elégedetlenségi hullámát is – mindenek előtt a szerbekét, a montenegróiakét és az albánokét. Szerbiában múlt év decemberében kezdődtek tömeges tiltakozások azután, hogy megverték Borko Stefanovic ellenzéki politikust, aki egy helyi kampányra készülődött. Ezt követően szombatonként több tízezres demonstrációkat tartottak Belgrádban az „1 az 5 millióból” kezdeményezés keretében, tiltakozva az országban uralkodó médiaviszonyok és a hatalom túlkapásai ellen. A tüntetések februárra az egész országra szétterjedtek, a kormány ezért úgy döntött, hatalmas ellentüntetést szervez áprilisra, hogy megmutassa, igenis tömegek állnak mögötte. Az akció sikeres volt, aminek erejét csak növelte, hogy az ellenzéki pártok elkövettek egy óriási hibát. Betörtek a szerb köztévé székházába, és az ultimátumukkal elbizonytalanították a követőiket. Így aztán a tüntetések létszáma hétről hétre fogyni kezdett.

„Persze ez nem tántorította el az ellenzéket, amelynek egy része a Szövetség Szerbiáért nevű esernyőszervezet keretében bejelentette, hogy bojkottálják a választásokat. És bár a szerb kormány ma már tárgyal az ellenzéki pártokkal, nagyon úgy néz ki, hogy a tüntetők eredeti céljaiból nem lett semmi”

Hatalmas tüntetésekre került sor Montenegróban is, ahol az emberek az után vonultak az utcákra,  hogy Dusko Knezevic – a lassan harminc éve regnáló Milo Djukanovic egykori szövetségese – korrupcióval, hivatali visszaéléssel és kétes ügyletek lebonyolításával vádolta meg az elnököt, illetve az általa vezetett Szocialisták Demokratikus Pártját (DPS). Knezevicet a vádak elhangzása után hazájában el akarták fogni, viszont később kiderült, hogy külföldön tartózkodik. Így pénzmosás, adócsalás és zsarolás miatt nemzetközi elfogatóparancs kiadását is kezdeményezték ellene. A demonstrációkat itt is civilek kezdeményezték, akik kezdetben távol akarták tartani maguktól a nem túl népszerű ellenzéki pártokat. Csakhogy civilség ide vagy oda, a tüntetők – ahogy az lenni szokott – itt is elfáradtak, így az ország belpolitikai életében semmiféle változás nem történt a demonstrációk hatására – még annyi sem, mint Szerbiában, ahol legalább az ellenzék és a kormány újra tárgyal a választások feltételeiről.

Albániában viszont nem a civilek, hanem az ellenzék hívására mozdultak meg soha nem látott tömegek. A jobbközép Demokrata Párt vezette ellenzéki szövetség itt korrupcióval és a szervezett bűnözéshez fűződő kapcsolatokkal vádolta Edi Rama baloldali szocialista párti kormányát, ezért azonnali politikai váltást, és Rama nélküli átmeneti kormány megalakítását, továbbá előrehozott parlamenti választások kiírását követelte. Jól mutatja a tüntetések intenzitását, hogy egy alkalommal a miniszterelnök hivatalát Molotov-koktélokkal dobálták meg, ami miatt az épület ablakait is bedeszkázták. Politikai téren a helyzet még súlyosabbá vált. Az ellenzéki pártok még a mandátumaikat is visszaadták a tiranai parlamentben, ami ugyan a kormánypárt többsége miatt nem vezetett működésképtelenséghez, legitimációs válságot viszont igenis okozott.

„A tüntetések mostanra elfáradtak, így az albán társadalomnak csak egy újabb csalódás jutott – amit aztán még az említett októberi EU-csúcs is megkoronázott”

Van innen kiút? Mit ígér a jövő a Balkánon? Újév előtt ugyan nem szokás pesszimista forgatókönyvekkel előhozakodni, azonban aki reálisan nézi a fejleményeket, sajnos nyomát sem láthatja, hogy a fenti három kérdésben megoldás születhetne az előttünk álló esztendőben. Talán ezért sem furcsa, hogy ezúttal a balkáni politikusok nem hozakodtak elő semmilyen nagyratörő ambícióval.