//A modern ukrán államiság születése
„A független Ukrajna első politikai programjai a 19–20. század fordulóján jelentek meg, ahogy ekkorra szilárdult meg az ukrán népnév használata is a ruszinnal és a kisorosszal szemben” #moszkvater

A modern ukrán államiság születése

MEGOSZTÁS

Ukrajna az elmúlt években erőteljes „dekommunizációs”, azaz kommunizmustalanító politikát folytatott, amely a szovjet örökségtől való mind nagyobb eltávolodást jelentette. Vlagyimir Putyin a jelenlegi háború kezdete előtt nem sokkal szintén „dekommunizációt” ígért Ukrajnának, azt állítva, hogy az ország valójában csak a lenini politika kreálmánya. Az ukrán történelem problémás kérdéseit boncolgató sorozat harmadik részében az ukrán államiság születésének körülményeivel, és a kommunisták szerepével foglalkozunk.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„A független Ukrajna első politikai programjai a 19–20. század fordulóján jelentek meg, ahogy ekkorra szilárdult meg az ukrán népnév használata is a ruszinnal és a kisorosszal szemben” #moszkvater
„A független Ukrajna első politikai programjai a 19–20. század fordulóján jelentek meg, ahogy ekkorra szilárdult meg az ukrán népnév használata is a ruszinnal és a kisorosszal szemben”

A 19. század végéig az ukrán nemzeti mozgalomra elsősorban a kulturális különállás megőrzésére, és valamilyen politikai autonómiára való törekvés volt jellemző, ami általában összekapcsolódott az egész Orosz Birodalom társadalmi és politikai átalakításának óhajával. A mai Ukrajna területei ekkor két birodalom kötelékébe tartoztak: (Kelet-)Galícia, Bukovina és Kárpátalja az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt álltak, míg a mai ország többi része az Orosz Birodalom része volt.

„Ebben az időszakban már több, az 1991 utáni Ukrajnában is fontos jellemző megfigyelhető. Lemberg ebben az időben vált az orosztól elkülönülő ukrán nemzeti kultúra kiemelkedő központjává, de az a törésvonal is „modernebb” formájában kezdett kirajzolódni, amely aztán a független Ukrajna választási térképein is megjelent, és amely az Umany–Harkiv vonaltól észak-nyugatra és dél-keletre fekvő területek között húzódott”

Míg korábban nagyjából ezen a vonalon terült el a lengyelek/oroszok/kozákok által ellenőrzött „civilizált”, és a tatárok által dúlt, gyéren lakott „vad” területek közti határ, addig a Fekete-tenger partvidékének – a ma már erős politikai kicsengéssel bíró nevén Novorosszijának – az Orosz Birodalom általi meghódítása, betelepítése és iparosítása egy olyan vonallá alakította át ezt, amelynek dél-keleti részén a városiasodás, és ezzel párhuzamosan az orosz nyelvű oktatás terjedése gyorsabban ment végbe.

Bár a Krímet leszámítva a mai Ukrajna Orosz Birodalomhoz tartozó területének jelentős részén az ukrán (kisorosz) nyelvű lakosság volt többségben, a városok döntően oroszajkúak voltak (általában jelentős zsidó lakossággal), amely folyamatot csak erősített, hogy a földhiánytól küszködő ukrán parasztok többsége gyakran a birodalom más, megműveletlen területeire emigrált, a városi ipar munkaerő igényét pedig a belső orosz területek, valamint külföldi vendégmunkások (görögök, szerbek stb.) töltötték fel.

„A független Ukrajna első politikai programjai a 19–20. század fordulóján jelentek meg, ahogy ekkorra szilárdult meg az ukrán népnév használata is a ruszinnal és a kisorosszal szemben”

Az érdekesség az, hogy az első ilyen kiáltvány egy baloldali gondolkodó, Julian Bacsinszkij nevéhez fűződik, aki 1895-ben Ukraina Irredenta című művében fogalmazta meg marxista alapokon állva a független Ukrajna létrejöttének szükségességét. Az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galíciában tevékenykedő Bacsinszkij a mai lengyel-ukrán határ közelében húzódó San folyótól egészen a Kaukázusig terjedő területen vizionálta az önálló ukrán állam megalapítását.

Nem sokkal később a keleti, azaz Oroszországhoz tartozó területeken is megszületett az első olyan kiáltvány, amely a függetlenség mellett érvelt, az Önálló Ukrajna (Szamosztyijna Ukrajina) című írás Mikola Mihnovszkij tollából, amelyet az ukrán nacionalizmus egyik forrásának tartanak. Bacsinszkij marxista, a gazdasági és társadalmi fejlődés kérdéseit szem előtt tartó érvelésével szemben Mihnovszkij történelmi szempontokból közelítette meg a kérdést, az 1654-es perejaszlavi egyezményt egy olyan, két független állam közötti konföderáció létrejöttének tekintve, amelyet az egyik – az orosz – fél felrúgott.

„Mihnovszkij nem elsőként érvelt amellett, hogy az ukrán államiság története a Kijevi Rusztól a Halics-Volinyi Fejedelemségen és a Litván Nagyfejedelemségen át a kozák Hetymanscsináig ível, ezen történelmi koncepció részletes kidolgozása azonban Mihajlo Hrusevszkij nevéhez fűződött”

Hrusevszkij az orosz uralom alatt álló területekről származott, a századfordulón azonban Lembergben tevékenykedett, többek között a Tarasz Sevcsenko Tudományos Társaság vezetőjeként. Ezt a társaságot, amely jelentős szerepet vállalt az ukrán kultúra terjesztésében, és ezáltal a moszkvofil nézetek háttérbe szorításában Galícia területén, szintén a keleti területekről származó tudósok alapították, keleti mecénások adományai révén, az orosz uralom alatti területeken végrehajtott oroszosítási politikára adott válaszként. Hrusevszkij nemcsak a galíciai ukrán mozgalmakban játszott jelentős szerepet, de visszatérve az Orosz Birodalomba, a februári forradalom kitörése után az Ukrán Központi Tanács vezetője lett, amely a központi hatalom meggyengülését kihasználva előbb kivívta az ukrán többségű kormányzóságok egy részének autonómiáját.

„Majd a bolsevik hatalomátvétel után kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot (UNK), és végül 1918 elején annak függetlenségét is. Ezzel párhuzamosan az osztrák uralom alatt álló területeken is megszerveződött egy ukrán állam, a Nyugat-ukrán Népköztársaság”

Ugyanakkor Harkivban az orosz „kollégáik” által támogatott bolsevikok is kikiáltottak egy Ukrán Népi Szovjet (azaz Tanács) Köztársaságot, amely az Ukrán Központi Tanács által ellenőrzött területekre tartott igényt, sőt, két másik szovjet formáció is létrejött, az Odesszai Szovjet Köztársaság a Herszoni Kormányzóság területén, valamint a Donyec-Krivoj-rogi Szovjet Köztársaság a mai Ukrajna dél-keleti részének ipar- és bányavidékein. Ez a két rövidéletű alakulat azonban rövidesen Ukrajnai Szovjet Köztársaság néven egyesült. Időközben Ukrajna területén a népköztársaságot egy németbarát Ukrán Állam váltotta a breszt-litovszki béke következtében, amely azonban a német vereséget követően rövid időn belül összeomlott, és újrakezdődött a küzdelem az Ukrajna feletti uralomért a vörösök, az újjáéledő UNK, valamint az antanthatalmak által támogatott monarchisták, azaz a fehérek között.

„Ebben az időszakban Ukrajna számára két lényeges fordulat következett be”

Az egyik a két ukrán népköztársaság rövidéletű egyesülése 1919 januárjában, amelynek az vetett véget, hogy a „keletiek” a lengyelek bolsevikok ellen nyújtott segítségéért cserébe lemondtak a nyugati területekről, így azok végül Lengyelország kötelékébe kerültek. A másik fordulat a bolsevikok győzelme volt, akiknek lengyelországi hadjárata ugyan kudarcba fulladt, a lengyel-szovjet háborút lezáró rigai béke értelmében Ukrajna jelentős része ellenőrzésük alá került Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság (később Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, USZSZK) néven, az Ukrán Népköztársaság pedig csupán emigrációban létezhetett tovább. Az USZSZK aztán 1922 decemberében a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének, azaz a Szovjetuniónak az egyik alapítója lett.

Az 1917–22 közötti időszak, a modern független ukrán állam megteremtésére irányuló első kísérlet időszaka tehát meglehetősen kaotikus volt (és még nem szóltunk a korabeli harcok más résztvevőiről, pl. Nesztor Mahno parasztfelkelőiről).

„Érdekesség, hogy az UNK vezetésének több tagja szintén szocialista, sőt, olykor marxista nézeteket vallott”

Az UNK utolsó tényleges vezetője, Szimon Petljura és elődje, Volodimir Vinnicsenko is az Ukrán Szociáldemokrata Munkás Párt alapítói között voltak, amely az azonos nevű orosz formációtól – amelyből a mensevikek és bolsevikok „lettek” – elsősorban az ukrán kérdésben elfoglalt álláspontjában különbözött.

Hrusevszkij maga is az eszerekhez (szociálforradalmárokhoz) csatlakozott. Vinnicsenko egy ideig együtt is működött a bolsevikokkal, végül azonban az emigrációt választotta, Hrusevszkij és Bacsinszkij pedig haza is tértek. Igaz, ennek meg lett az ára. Bacsinszkij egy munkatáborban hunyt el 1940-ben, Hrusevszkij – akit egy rövid időre szintén letartóztattak – pedig egy rutinműtétbe halt bele, egyes ukrán vélemények szerint gyanús körülmények között.

Korábban azonban Hrusevszkij akadémikusként dolgozhatott, és az akadémia saját halottjaként is temette el, éspedig annak az „ukránosító” politikának a nevében, amely az Orosz Birodalom nemzetiségeinek megerősítését célozta. A szovjet Ukrajna első évtizedeiből a mai ukrán történetírás főképp a polgárháborús káoszt, a politikai elnyomást és terrort, és a két nagy éhínséget emeli ki.

„Ugyanakkor ennek ellentétes oldalán egy olyan folyamat áll, amelyben nemcsak a helyiekkel töltötték fel a hatalmi apparátust – ami persze Moszkva központi akaratával szemben csak relatív jelentőséggel bírt –, de kiépült az ukrán nyelvű közoktatás rendszere is”

Bár később ennek eredményeiből a szovjet vezetés igyekezett lefaragni, az „ukránosítás” számos kiemelkedő alakja pedig a sztálini tisztogatások áldozata lett, az 1920-as évek átalakulása jelentős szerepet játszott abban, hogy az egykor az Orosz Birodalomhoz tartozó területen megszilárdult és elterjedt az intézményesített ukrán kultúra. Arról nem is beszélve, hogy még ha korlátozott keretek között is, de létrejött egy ekkor még képlékeny határokkal, de saját szimbólumokkal és törvénykezéssel rendelkező ukrán állam, és az 1991-ben függetlenedő Ukrajna végső soron ennek, és nem az emigráns kormányoknak és rövid életű állam kísérleteknek volt az örököse.

(A szerző történész, a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

MEGOSZTÁS