//A Lengyelországot elsöprő hadművelet
„Abban nincs vita a történészek megítélésében, hogy a németek „Fehér hadművelete” 1939. szeptember 1-én a II. világháború európai szakaszát nyitotta meg” #moszkvater

A Lengyelországot elsöprő hadművelet

MEGOSZTÁS

Amikor 1939. szeptember 1-én, hajnali 4 óra 40 perckor a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, az invázióval megkezdődött a második világháború európai szakasza. A gyors vereséget követő megszállás – nyugaton a Wehrmacht, keleten a Vörös Hadsereg – a második Lengyel Köztársaság végét jelentette.

„Abban nincs vita a történészek megítélésében, hogy a németek „Fehér hadművelete” 1939. szeptember 1-én a II. világháború európai szakaszát nyitotta meg” #moszkvater
„Abban nincs vita a történészek megítélésében, hogy a németek „Fehér hadművelete” 1939. szeptember 1-én a II. világháború európai szakaszát nyitotta meg”
Forrás:United Archivs

Lassan már semmiben nem tudnak egy álláspontot képviselni a történészek. Így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy két uralkodó nézet van abban a kérdésben, vajon mikor is kezdődött a II. világháború. Nos, a szakértők egy része azt állítja, már 1937. július 7-től kell az első puskalövést számítani, amikor kitört a második kínai–japán háború. Mások, és ez a legelterjedtebb álláspont, úgy gondolják, a náci Németország 1939. szeptember 1-i lengyelek ellen intézett támadásával indult meg a hat esztendőn át zajló öldöklés. Sőt, vannak olyanok – mint például Charles de Gaulle, Sigmund Neumann vagy Ravasz István –, akik azt vallják, az 1914–1945 közötti időszak nem volt más, mint a második harmincéves háború.

„Nem tisztünk igazságot szolgáltatni a három legismertebb nézet között, ám abban nincs vita a történészek megítélésében, hogy a németek „Fehér hadművelete” 1939. szeptember 1-én a II. világháború európai szakaszát nyitotta meg”

De miként jutott alig több mint húsz esztendőt követően megint abba a helyzetbe Európa, hogy milliók haljanak meg, miközben egyes önző érdekek miatt újra és újra átrajzolják a földrészek határait? Azt mindenki elismeri, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések drámaian megváltoztatták Közép-, és Kelet-Európa térképét. És ennek a változásnak az önálló államiságát visszanyerő Magyarország mellett egyrészt Németország és a bolsevizálódott Oroszország látta a legnagyobb kárát.

Míg Lengyelország, mely több mint kétszáz év után, 1918-ban visszakapta az önállóságát – létrejött a második Lengyel Köztársaság –, valamint a kisantant államai (Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia) voltak a legnagyobb nyertesei. Ráadásul a húszas évek végétől és a harmincas évek elejétől kezdve a térség politikai és gazdasági válsággal sújtott országai vagy egyszemélyes, monarchikus diktatúrává (Jugoszlávia, Románia és Bulgária), vagy mérsékelten tekintélyelvű rendszerré (Lengyelország) alakultak át. Míg a két nagy vesztes államban (Németország és a Szovjetunió) egypártrendszerű diktatúrák jöttek létre, melyek külpolitikájában a revízió rendkívül fontos szerepet játszott.

„A nyugati államok inkább megbékélési, háborút kerülő politikája, aminek köszönhetően aztán oda jutott Európa 1939 első felének végére, ahova jutott, teljesen megbukott”

Az Adolf Hitler vezette náci Németország előbb 1938-ban bekebelezte Ausztriát (Anschluss), majd a Szudéta-válság kirobbantása után, a müncheni egyezményt követően a birodalomhoz csatolta a Szudéta-vidéket. Németország 1939-ben megszállta Csehország maradék területeit. Majd nyártól egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó danzigi korridor miatt. Az alapot az adta, hogy Danzig lakossága túlnyomó részt németekből állt, és a folyosó az első pillanattól kezdve komoly politikai viták alapját képezte a lengyelek és a németek között. Hitler szerette volna megakadályozni a terület „ellengyelesedését”, és ígéretet tett az ott élő németeknek arra, hogy „felszabadítja” őket.

„Hiába volt immár évek óta érvényben a német-lengyel megnemtámadási szerződés, a két érintett országgal az élen mindenki tudta, hogy Hitler birodalmát csak fegyverrel lehet megállítani”

Amikor a lengyelek elutasították a németek azon javaslatát, miszerint egy autópálya kösse össze Danzingot és Németországot, már csak egy „szikra” hiányzott ahhoz, hogy kitörjön a háború a két ország között. A lengyelek úgy vélték, maguk mögött tudják Nagy-Britanniát és Franciaországot, melyek katonai garanciákat ígértek Lengyelországnak egy német támadás esetére. Hitler válasza erre a német-lengyel megnemtámadási szerződés és a londoni flottaegyezmény felmondása volt, és a Führer kiadta a parancsot, miszerint dolgozzák ki Lengyelország megtámadásának katonai tervét.

És ekkor, ebben a robbanásig feszült helyzetben, 1939. augusztus 23-án megköttetett az a szerződés, amely a lengyelek végét jelentette. Ugyanis a Szovjetunió vezetője, Joszip Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére, ami Molotov–Ribbentrop-paktum néven vonult be a történelembe. Ennek titkos záradéka úgynevezett „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között, a két diktatúra többek között felosztotta Lengyelországot. A nyugati harmada a nácikhoz, a keleti kétharmada pedig a szovjetekhez került.

„Sztálin és Hitler megállapodása egyértelműen a francia és brit külpolitika kudarcának is tekinthető, hiszen ezen országok addig vonakodtak szövetséget kötni a Szovjetunióval, hogy Sztálin – talán taktikai, talán egyéb okok miatt – végül a németek mellett döntött”

Hitler az eredeti tervek alapján már augusztus 26-án megindította volna a lengyelek elleni katonai támadást, de az egy nappal korábban megkötött Lengyel–Brit Közös Védelmi Egyezmény miatt a háború kezdetét szeptember 1-ig kitolta. Pár nap alatt ugyanis a diplomáciai csatornákon keresztül biztossá vált a számára, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy a nyugati szövetségesek valóban háborút indítsanak ellene, ha megtámadja Lengyelországot. Kisebb csapatok alkalmanként átkeltek a lengyel határon, de a német sajtó szlovák fanatikusoknak állította be a határsértő egységeket. Készült a nagy rohamra, és abban bízott, hogy Lengyelország megszállását követően a németek számára kedvező feltételekkel tudnak majd békét kötni a britekkel és a franciákkal. Mindeközben nagymagasságú felderítő repülések, és határon átnyúló csapatmozgások jelezték, hogy a háború a küszöbön áll.

A britek azonban még az utolsó pillanatban is megpróbálták megakadályozni a háború kitörését. Augusztus 29-én éjfélkor a német külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop átvett egy listát a brit nagykövettől, Sir Neville Hendersontól, amelyen a németeknek kínált ajánlatok voltak.

„Danzig visszakerült volna Németországhoz, a danzigi korridor kérdésében pedig népszavazás döntött volna, valamint a két ország a területükön maradt kisebbségi lakosságot pedig kicserélték volna egymással”

A következő nap a Berlinbe érkező lengyel küldöttség nevében a saját nagykövetük, Józef Lipski közölte Ribbentroppal, hogy nincs felhatalmazása aláírni az egyezményt. A náci propaganda kihasználta az ölükbe hullt lehetőséget, és világgá kürtölték, hogy Lengyelország elutasította Németország ajánlatát.

Mindenki tisztában volt azzal, rövidesen a fegyvereké lesz a főszerep. Augusztus 30-án a Lengyel Haditengerészet rombolói a Peking hadművelet kereteiben áthajóztak Nagy-Britanniába, míg Edward Rydz-Śmigły lengyel tábornagy bejelentette a lengyel csapatok mozgósítását. A franciák – akik még bíztak a békés megoldásban – megpróbálták a lengyel tábornokot rávenni arra, vonja vissza az intézkedést. Ugyanis fogalmuk sem volt arról, hogy a német haderő már felsorakozott a lengyel határon. Mielőtt belemennénk a náci Németország támadásának elemzésébe, nézzük meg,

„milyen katonai egységek álltak egymással szemben, azaz volt-e szemernyi esély is arra, hogy a lengyelek képesek legyenek megállítani a Wehrmacht támadását”

A Lengyelország elleni hadjáratot a német hadsereg vezérkari főnöke, Franz Halder tábornok tervezte, és a főparancsnok, Walther von Brauchitsch tábornok irányította. A terv a hagyományos katonai tételekre alapozott, azaz az ellenséges csapatok bekerítésére és megsemmisítésére. Mindehhez a németek a modern hadviselés eszközeit, a légierőt és a harckocsikat is bevetették, és mindezt kiegészítette a mozgékony tüzérséggel és hadianyag támogatással rendelkező, teherautókon villámgyorsan szállítható német gyalogság. Gyorsan felvonulva áttörtek és elszigetelték egymástól az ellenséges csapatokat.

Néhány tábornok, köztük Heinz Guderian, a háború előtt megalkotott páncélos hadviselés elméletet támogatta, ám a lengyel hadjáratban még inkább a gyalogság támogatására használták a páncélos haderejüket. A lengyelországi viszonyok igen kedvezőek voltak a mobil hadviselés számára, hiszen óriási síkságok voltak, valamint az ország északi és nyugati irányban 2000 km-en érintkezett Németországgal. Ezt a határszakaszt újabb 300 km-rel hosszabbította meg az 1938-ban létrejött müncheni egyezmény. A Heer (Szárazföldi Hadsereg) 2400 harckocsival rendelkezett, melyek hat páncéloshadosztályba voltak beosztva.

A németek légiereje, a spanyol polgárháborúban edződött Luftwaffe szerepe igencsak fontos volt. Egyrészt biztosította a taktikai és stratégiai légi fölényt, főként a zuhanóbombázók révén, melyek az ellenséges utánpótlási és kommunikációs vonalakat támadták és zilálták szét. Összesen 2315 gépet vetettek be a lengyel hadjáratban: 290 Ju 87 „Stuka” zuhanóbombázó, 1100 hagyományos bombázó, melyeknek hatékonyságát 550 szállító és 350 felderítő repülőgép segítette.

„A Lengyel Légierő súlyos hátrányban volt a Luftwafféval szemben”

Bár hiányoztak a modern vadászgépek – mindössze 600 korszerű gépe volt –, a lengyel pilóták a világ legképzettebbjei közé tartoztak, amit majd az angliai csatában bizonyítanak is. A mintegy 1600-1700 repülőből a lengyelek a támadás időpontjára nagyjából a 70 százalékát mozgósították, és a hadjárat alatt mindössze 36 PZL.37 Łoś bombázót vetettek be. A PZL P.11 típusú vadászgépeket az 1930-as évek elején gyártották, és végsebességük csak 365 km/h volt, amely messze elmaradt a német vadászgépek sebességétől.

Ráadásul a szárazföldi csapatoknak elképesztően hosszú határszakaszon kellett védekeznie. A lengyel csapatok, ellentétben a német sereggel, főként gyalogosan mozogtak, így képtelenek voltak időben odaérni a kiépített állásaikba, mivel a német gépesített csapatok még idő előtt utolérték és megsemmisítették őket. Ráadásul a modern páncélos hadviselés szinte ismeretlen volt a számukra, így ezen a téren is jelentős volt a technikai és számbéli hátrányuk. A páncélos erők két páncélos dandárból, 4 független harckocsi zászlóaljból és 30 századnyi, a gyalogsághoz és a lovassághoz beosztott TKS kisharckocsikból álltak. Ehhez jött hozzá, hogy a tervezett haderő mindössze 70 százalékát tudták időben mozgósítani, és sok csapat még úton volt a kijelölt állása felé.

„Ugyanakkor a lengyel hadsereg 11 lovassági dandárral rendelkezett, ám tévhit, hogy ezeket a páncélosok ellen vetették be. Korszerű kézifegyverekkel és könnyű tüzérségi lövegekkel – mint például a 37 mm-es Bofors páncéltörő löveg – voltak felszerelve, melyek nagyon ritkán, különleges esetekben indítottak rohamot, és csak a gyalogság ellen”

Augusztus 31-én este a németek megrendeztek egy látszólagos lengyel támadást a felső-sziléziai Gleiwitzben található rádiótorony ellen. Lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását. Az akciót egy magas rangú SS tiszt, bizonyos Alfred Helmut Naujocks vezette, aki összegyűjtött néhány foglyot a dachaui koncentrációs táborból, illetve a letartóztatott sziléziai-lengyel aktivistát, Franciszek Honiokot is „felvette a csapatába”.

A foglyok és Honiok természetesen nem önként vállalkoztak a feladatra. Miután megtörtént a kiválogatás, a foglyokat lengyel szabotőröknek öltöztették, majd agyonlőtték őket és holttestüket a gleiwitzi rádióállomás közelében helyezték el. A különleges alakulat tagjai megrohamozták az állomást, majd a parancsot követve egy rövid németellenes szöveget sugároztak az éterbe, lengyelül. A német sajtó természetesen felkapta a történetet és a német becsület visszaállítása érdekében azonnali revánsot követelt. Hitler nem sokat hezitált!

„Az első harci eseményre 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor került sor, amikor a Luftwaffe bombázni kezdte a lengyelországi Wieluń városát”

A németek a hadműveletet úgy tervezték meg, hogy teljesen ki tudják használni a hosszú határszakasz nyújtotta előnyöket, így a támadást három irányból indították, és valamennyinek Varsó volt a végső célpontja. A fő támadás Németország felől indult, Lengyelország nyugati határán keresztül. Ezt a támadást a Gerd von Rundstedt tábornok vezette Dél Hadseregcsoport hajtotta végre, Szilézia és Morvaország irányából. Walther von Reichenau tábornok 10. hadserege, a Dél Hadseregcsoport páncélos alakulataival együtt döntő csapásra készült az ellenálló lengyel csapatok ellen, és a tervek szerint egészen az ország szívéig kellett nyomulnia. A második támadás az egykori Poroszország északi területéről indult, melyet a Fedor von Bock tábornok vezette Északi Hadseregcsoport hajtott végre, miközben Günther von Kluge tábornok 4. hadserege nyugati irányba indult, a danzigi korridor ellen. A harmadik támadást, Szlovákia irányából a Déli Hadseregcsoporthoz tartozó szlovák alakulatok hajtották végre.

„Hogy a lengyelek mi alapján szerették volna megállítani a németek támadását?”

Nos, elsősorban az úgynevezett Zachód (Nyugat) terv alapján, vagyis a lengyel csapatokat közvetlenül a német-lengyel határra helyezték. A másik fontos terv az ország nyugati határánál fekvő nyersanyag lelőhelyek, iparvidékek és népesebb területek – mint például Szilézia – védelme volt, éppen ezért csapataik nagy részét nem helyezték olyan természetes határvonalak mögé, mint a Visztula vagy a San folyók. Annak ellenére nem történt ez meg, hogy több lengyel tábornok támogatta volna ezt a stratégiát. A Zachód terv szükség esetén megengedte volna a lengyel csapatok lassú visszavonulását az ország belseje felé, az előre kialakított védelmi állások mögé, de olyan lassan, hogy legyen elég idő arra, míg egyrészt az ország maradék haderejét mozgósíthassák, illetve a szövetségesek az ígéreteik alapján megindíthassák támadásaikat a németek ellen.

A lengyel haderő legpesszimistább visszavonulási terve szerint a csapatok egészen a San folyó mögé, az ország délkeleti részébe, az úgynevezett romániai hídfőhöz vonultak volna vissza, ahol hosszú ideig, akár hat hónapig tarthatták volna magukat. A brit és francia kormány azonban megmaradt a szeptember 3-i hadüzenetnél, amihez több ország – Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Kanada és Norvégia – is csatlakozott, ám a furcsa háború néven ismert hadviselés ennél tovább nem ment el. Ráadásul a lengyelek azon terve, hogy megvédik határvonalukat, nagyban hozzájárult vereségükhöz.

„Ugyanis ezzel eljátszották annak a lehetőségét, hogy sorozatos, a németeket feltartó ütközetekbe bonyolódjanak”

Ráadásul a hátországban sem úgy működtek a dolgok, ahogy azt a lengyelek eltervezték. Ugyanis a német támadás előtt a kormánypropaganda azt harsogta, könnyedén visszaver a lengyel hadsereg minden német agressziót, ám amikor csak vereségekről jöttek a hírek, kitört a pánik, és a lakosság nagy része keletre menekült. Ez még nem lett volna baj, de a gyenge lengyel katonai utánpótlás vonalakat tömegével foglalták el a civilek, így a különböző egységek még a szokásosnál is nagyobb késéssel érkezhettek meg a kívánt helyre. Ugyanakkor a különböző hadtestek számára is gondot jelentett a hamis propaganda, hiszen a valós helyzetről nem értesülve sok helyen feleslegesen kitartottak, és ezzel hatalmas veszteségeket szenvedett el a hadsereg.

A háborút elindító bombázás eredményeként Wieluń városának 75 százaléka megsemmisült, valamint 1200 embert meghalt.

„Szeptember 1-én 4 óra 45 perckor a Schleswig-Holstein csatahajó tüzet nyitott a westerplattei lengyel vasútállomásra, a Balti-tenger partján fekvő Danzig kikötőjéből, majd reggel nyolckor a német hadak átlépve a határt elsőként egy Mokra nevű falura támadtak”

A kisebb lengyel sikerek ellenére kénytelenek voltak folyamatosan visszavonulni Varsó és Lwów felé a németek technikai, hadműveleti és számbeli fölénye miatt. Ráadásul a Luftwaffe már a támadás elején megszerezte a légi fölényt, és szeptember 14-ére a lengyel légierő létszáma 54 gépre csökkent.

A lengyel hadsereg kevesebb páncélossal rendelkezett, mint a németek, valamint ezek az egységek a gyalogság közt voltak szétosztva, így képtelenek voltak hatékonyan felvenni a harcot az ellenséggel. Lengyelország még a harmincas évek közepén ugyan felismerte a mobilitás előnyeit, de vonakodott attól, hogy nagy összegeket fektessen az azóta kifejlesztett drága és még kipróbálatlan új találmányokba. Ennek ellenére a lengyel lovas dandárokat mobil lovas gyalogságként használták, amelyek bizonyos sikereket értek el a német gyalogság és lovasság ellen.

Miután szeptember közepén a lengyelek a kezdeti sikerek után elveszítették a szeptember 9-e és 19-e között lezajlott bzurai csatát, a németek vitathatatlan fölénybe kerültek. Ráadásul szeptember 13-án megkezdődött a varsói csata is, amely alatt például volt olyan nap, amikor a német légierő 400 repülőgépe 1150 bevetésben bombázta a lengyel fővárost. Ezután a lengyel főparancsnok, Edward Rydz-Śmigły tábornagy utasítására a lengyel csapatok délkelet felé vonultak vissza, követve azt a tervet, mely hosszú védekezésre épült a romániai hídfőnél. Eszerint itt kellett kivárniuk a feltételezett szövetséges ellentámadást, amely elvben kisegítette volna a lengyeleket a szorult helyzetből.

„Azonban sosem tudhatta meg a világ, vajon tényleg képes lett volna-e a lengyel hadsereg a romániai hídfőnél több hónapig ellenállni”

Egyrészt a nyugati szövetségesek semmilyen komoly katonai műveletet nem indítottak a lengyelek mellett, másrészt a Molotov-Ribbentrop-paktum alapján szeptember 17-én a Vörös Hadsereg a németekkel együttműködve betört Lengyelország keleti részeibe. Ezzel minden eldőlt, innentől kezdve maximum az lehetett a reális célja a lengyeleknek, hogy a megmaradt szárazföldi és légierőt kimenekítsék Romániába és Magyarországra. Noha ez végül sikerült, és Lengyelország hivatalosan sosem adta meg magát a németeknek és a szovjeteknek, a második Lengyel Köztársaság október elejére megszűnt létezni.

A lengyelországi hadjárat jó példája volt a világháborúban később is alkalmazott totális háborúnak, és ebből következően a civil veszteségek igen magasak voltak. Főleg annak tükrében, hogy mind a németek, mind pedig a szovjetek tömegesen kivégzések során rengeteg lengyelt végeztek ki válogatás nélkül. Mindent összevetve a lengyel polgári áldozatok száma 150 ezer főre tehető az 1939-es esztendő végére. A harcokban körülbelül 65 ezer lengyel katona halt meg, további 420 ezer német, 240 ezer pedig szovjet hadifogságba került, míg több mint 120 ezer főnek viszont sikerült Romániába és Magyarországra menekülnie, ugyanakkor 20 ezer lengyel katona Lettország és Litvánia felé hagyta el országát. A németek 16 ezer katonát vesztettek, mely csak töredéke az ellenséges veszteségeknek.

„Számos, azóta kiderült, hogy téves hiedelem kering a köztudatban a Lengyelország elleni támadással kapcsolatban”

Arról már írtunk, hogy a lovasság sosem harcolt a német tankokkal, ugyanakkor az sem igaz – mint fentebb erről is olvashattak –, hogy a lengyel légierő nagy részét még a földön megsemmisítették a háború első napjaiban. Az sem igaz, hogy a lengyelek csekély ellenállást tanúsítottak, és az ország gyorsan megadta magát. Ugyanis a német légierő és páncélos egységek mintegy 40 százaléka semmisült meg Lengyelországban, és a hadjárat mindössze egy héttel tartott kevesebb ideig, mint az 1940-es Franciaország elleni támadás, ahol az angol és francia csapatok létszámban és felszerelésben szinte a németekkel azonos szinten voltak.

FORRÁSOK

Wikipedia

MTVA archívum

Ránki György: A második világháború története

https://web.archive.org/web/20050829215526/http://worldatwar.net/wars/ww2/poland39/

http://www.engdahl.oilgeopolitics.net/History/MacKinder/mackinder.html

https://www.feldgrau.com/WW2-Germany-Statistics-and-Numbers

Adrian Gilbert: A német villámháború 1939-1943. (Budapest, Hajja és Fiai, 2001)

Matthew Cooper: The German Army 1939–1945: Its Political and Military Failure. (New York, Stein and Day, 1978)

Steve Zaloga: The Polish Army 1939–1945. (Oxford, Osprey Publishing, 1982)

  1. R. Hooton: Luftwaffe at War: Gathering Storm 1933–1939 Volume 1. (London, Chervron/Ian Allen, 2007)

Robert M. Kennedy: The German Campaign in Poland (1939). (Zenger, 1980)

https://encyclopedia.ushmm.org/content/hu/article/invasion-of-poland-fall-1939

https://haboruk.blog.hu/2016/12/08/a_lengyelorszagi_nemet_hadjarat

https://www.masodikvh.hu/hadszinterek/europa/kozep-europa/48-lengyelorszag-lerohanasa-1939-szeptember

https://mult-kor.hu/nem-gyoztt-meg-sokakat-a-nemetorszag-elleni-lengyel-tamadas-trtenete-1939-ben-20200831

MEGOSZTÁS