„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
Viktor Jerofejev
Fotó:EUROPRESS/JOEL SAGET/AFP
Hát, ha ló nincs, jó lesz a szamár is! Megpróbálunk akkor mi magunk kihámozni valamit a rendelkezésünkre álló szegényes maradékból. Még az ünnepek átvészelésére készülve, kölcsönkönyvtárunk „szórakoztató” irodalmában turkáltam éppen. És akkor magához intett az egy korábbi írásomban már bemutatott, mindentudó hölgy.
– Ismeri ezt a szemetet? És elém csapja a fenti című, ízléses papír kötésű zsebkönyvet.
– Írja ki, és majd megismerem! Éppen ilyeneket keresek most, mondom neki.
– Nem a könyvről beszélek, hanem az írójáról. Maga ismerheti Moszkvából. És mutatja a fényképet. – Eltalálta, mondom, együtt voltunk aspiránsok a Világirodalmi Intézetben.
„Attól még lehetnének rendes emberek is. Szóval, egy nagy utazási iroda végig visz egy irodalmár hordát a világ öt nagy folyóján: Volga, Rajna, Gangesz, Mississippi, Niger. Nyilván azért, hogy írjanak nekik hozzá jó kis szövegeket. De ezek sétahajózásnak fogják fel a dolgot. A maga barátja meg, egyenesen kéjutazásnak. Például, az egyik fejezet arról szól, hogy ő miként választ ágyast magának a bő választékból”
– háborodik fel a könyvtáros hölgy. „Az osztrákok selypítenek. A norvégok, magyarok, csehek jelentéktelenek. Szinte hihetetlen, hogy ugyanannyi hús, csont és bőr ment el rájuk, mint más népek lányaira. A bolgárok és görögök szinte az ember szeme láttára öregszenek. Természetesen, hajókázhatnék orosz hölggyel is. De minek? Lusta, sokat cigarettázik, részeg szeretők lógnak körülötte, akiket a száját csücsörítve sajnál, viszont az azt követő kimagyarázkodás során, hogy rajtakapjuk a soros hűtlenségén, feltétlenül felajánlja az embernek, hogy gyereket szül tőle.”
– Nézze, ne ennek az alapján ítélje meg! Én a rendszerváltásuk idején voltam ott, és akkor még ő is egy nagyon rendes, szerény irodalom-tanonc volt. Attól kezdve, hogy meglátott a Vörös Október Ruhagyár konfekciós öltönyében, és megtudta valahonnan, hogy az édesapám egy protestáns „pásztor” volt, körbe hurcolt kis Renault-ján a lakótelepi-értelmiségi konyhákon rendezett, végtelen éjszakai vitákra is.
„Nem ő az egyetlen, aki később beleteniszezte magát az <elitbe>”
Ahogy nézem, itt is csak annyi történik, hogy a megrendelt útikönyvet eladta egy esszékötetként is. De ahhoz meg is kellett írni ám! Még hozzá, milyen keservesen, milyen sok kétséggel, mennyi kihívó túlzással! Hallgassa csak meg, hogyan ír a Volgáról! „A Volga az orosz mítosz betonja. Nem folyó, hanem a könnyek autósztrádája. Eddig halogattam a Volgán lefelé vezető hajóutat, mint egy, az orosz író számára kötelező, ha nem egyenesen kötelező kényszer-vállalkozást. Életem második felében, rossz előérzetektől gyötörve a népi bölcsesség iránti nehéz hitetlenségem miatt, végül rászántam magam a hőstettre, hogy megkukkolom, mi van ezekkel ott, a Volga mentén. (10-11. oldal.) – A parton új tetők tarkállanak! Ott születik meg a középosztály, akár az újhold. S amivé válik, amilyen testet ölt, azzá lesz Oroszország is. Ahhoz, hogy Oroszországot kivezessék a normális civilizált útra, elengedhetetlen, hogy az oroszok mind egy szálig kitörjenek a népnek nevezett tunya masszából. A jelenlegi ifjú nemzedék már derékig kint van belőle. (15, 93. oldal.)”
– Odáig vagyok a boldogságtól! Akkor most ők fogják már tovább bombázni Ukrajnát?
Sajnos, ez sem zárható ki. Egy másik könyvében, Az orosz lélek enciklopédiájában (Európa, 1999.) Jerofejev is felveti ezt a Nyugat által igen elhanyagolt lehetőséget:
„Tahó (a „tunya massza” megszemélyesítője (P.N.L.) egy sokmilliós rothadás terméke, alapos okunk van rá, hogy személyére koncentráljunk. Ő az erkölcsi entrópia köréből a halállal játszadozva tör ki.” (96, 97. oldal.)”
Hoppá! Egykori közös barátunk a Világirodalmi Intézetben, a ma már Amerikában élő Mihail Epstejn A posztmodern és Oroszország című könyvében 3 évvel korábban figyelmeztetett már az Oroszország további „meggyengítésére” tett kísérleteknek erre az esetleges következményére. – „Ha az orosz nép kicsit is kevésbé lenne oda az eszmékért, élt volna tovább a ’szocializmusban’. Cseppet sem vágyakozott volna a kommunizmusra, hanem némi ügyes alkalmazkodással a kapitalizmushoz, megsokszorozta volna mindazt, amije volt. De ’ha nem lesz teljes kommunizmus, akkor nem kell a része sem! Ha nem minden, akkor semmi!’
„Ez a soros <történelmi ugrás> a semmibe történő belehullás volt. Az öneltörlés csak annak a lehetősége, hogy legalább nyomokat lehessen hátra hagyni. (63, 64. oldal.)”
Nem csak a mi intézetünk e két kutatója fedezte fel ezt az orosz népről és nemzetről. (A narod szó a gyakorlatban mind a két fogalmat jelenti, és annak alapján, amit ez a „tunya tömeg” eddig Oroszországért tett, úgy gondolom, hogy meg is érdemli ezt.) Az egykori „mezítlábas” Gorkij is egyetértett Sztálinnal abban, hogy a „szellemileg elmaradott” népet meg kell nevelni, és ehhez legjobban az NKVD tisztjei értenek.
– Gratulálok! Mit szóljon ehhez akkor egy Párizsban nevelkedett kádergyerek, mint akinek Viktort mondta?
Nem ezen múlik az! A szovjet emberek lelkét legmélyebben megérinteni tudó „orosz Hamlet”, Vlagyimir Viszockij szintén ott nevelkedett. Eddigi írásai és megszólalásai alapján Sztálin egyik szakácsának egyik unokája, a Szentpéterváron nevelkedett Vlagyimir Putyin például, az Oroszországi Federáció minden népét és nemzetiségét, a rosszijanyinokat vallásra és anyanyelvre való tekintet nélkül egy nemzetnek tekinti. (Éppen úgy, mint ahogyan mi meg, az Egyesült Államok minden lakóját „amerikainak”.)
„Úgy látom azonban, hogy a nemzeti nyelv és kultúra közös művelésének sok kérdése még mindig kidolgozatlan”
Borisz Jelcin még 1997-ben pályázatot hirdetett „az Oroszországi Federáció állami ideológiájának megalkotására”. Igaz, a több tonnányi pályamű a bíráló bizottság szerint végül is nem fejezett ki együttesen sem annyit a soknemzetiségű ország ideológiájából, „mint egy orosz népmese, egy örmény, vagy zsidó vicc, esetleg egy jó tatár bifsztek”. Ezekre a már sokkal tisztább kulturális alapokra építette fel az egykori „olvadás” nagy költője, Andrej Voznyeszenszkij az orosz politikai népszínház eddigi legjobb műhelyét, a Független Bábkabarét. A posztmodern azonban, ebbe is beleavatkozott.
– No, innét már én is folytathatom! Közbejött a maga barátjának nagy névrokona, Venyedikt Jerofejev, a még nálunk is szamizdatban terjedt Moszkva – Petuski szerzője. Ebben olvassuk: „A világon mindennek lassan és tévutakon kell előrehaladnia! Nehogy elbízza magát, az ember legyen csak szomorú és elveszett!” – írja poémájában, amely így akár a megkésett szovjet modern szelíd, de kérlelhetetlen karikatúrájának is nevezhető. Arról szól, hogy mire a végéhez ért, a hosszú 20. század nagyon elfáradt, egy újféle, csüggedt megrendültség vett rajta erőt.
„Az esztéták felfedezhetik ebben a francia forradalom vérfürdője után következő romantika és szentimentalizmus egy új kiadását. Fontosabb kérdés azonban, hogy az olvasók mit fedeznek majd fel benne”
– Igen. Ahogy illik, a romlottság izgató aurája ott lebegett kezdettől fogva Venyicska feje felett is. Igazi „jurogyivij”, szent megszállott volt, akár az egykor a Vörös téren prédikáló Boldog Vaszilij. Egyetlen vékony kis füzetben fennmaradt műve ennek a sajátosan orosz szentségnek a profán kiadása. Csakhogy egyszer aztán igazi maffiózókkal akadt össze a vonaton, és a szerepét próbálgató, lumpent játszó írót önmaguk paródiájának, esetleg a konkurensüknek hitték. Ennek megfelelően jártak is el vele.
„És egyenesen a torkomba döfték az árjukat… és azóta nem tértem magamhoz, és már nem is fogok magamhoz térni soha többé”
– ezekkel a szavakkal fejezi be művét az író, aki aztán több, mint húsz évvel túlélte mégis az esetet. És mintha érezte volna, hogy egyszer még erre igen nagy szükség lesz, arra használta fel ezt az időt, hogy módszeresen lerombolja az önmagáról, mint ellenzéki hősről kialakított legendát. Az alatt a húsz év alatt, amíg a rendszer az utolsó tartalékait is felélte, Venyicska Jerofejev csak szemlélődött, hümmögött és hallgatott. És energikusabb fellépésű névrokonának önző és korlátolt hőseivel ellentétben ő nem szerzett vagyont, és nem lépett be egyik pártba sem. Éppen fordítva.
„Őrjöngő hazájában egyfajta új érzékenység és érzelmesség kultuszának a prófétája lett”
– Van tehát, másik alternatíva is, mint az atombomba? Tud az orosz lélek másmilyen is lenni, mint a barátai írják?
– Tud. De azért jó, hogy írják, amit írnak. Mert rajtunk is múlik ám egy kicsit ez a dolog!
– A holtak lelkét kiengesztelni igyekvő, a Csicsikovokra szégyent hozó, az igazságos békét megtermő, boldog új esztendőt kívánunk a Földkerekség minden könyvtára olvasóinak!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Mindig örömmel olvasom Peterdi Nagy Lászlót. Bár az orosz irodalomban nem vagyok jobban otthon, mint a többi nép irodalmában. Sőt, ha irodalomról van szó, a legelső az a szentencia ami az eszembe jut, hogy ‘ars longa, vita brevis’. Szerb Antal megpróbálta összegerebelyézni, de a kísérlete csak arra emlékeztet, hogy a vizet sem lehet gereblyézni, legfeljebb a felszínén úszó szemét mennyiségét csökkenteni ezzel. Ha már irodalomról van szó, a felszínen rengeteg szemét úszik. Azsajev is írt művet: Távol Moszkvától, de csak az irodalomtól volt távol. A szocialista realizmus az lényegében agitáció, de Lukács György színütig telecsinált vele egy művet. Amúgy a lukácsi filozófiáról alkotott véleményem inkább nem hangoztatom mert megköveznek érte.
Nézzük a “rejtélyes orosz néplelket”. A lustaság valóban kiemelkedő sajátossága, és hozzá kell tenni, hogy mindenkinek lelassulnak a mozdulatai a sok vodkától. Sajnos a gondolkodás is lelassul tőle. Ez meg is figyelhető. De nem kell ilyen messzire menni. A végtelennek tűnő tér és idő, és a végtelen hómező amúgy is lassítja az embereket. Sütő András találóan állapította meg, hogy az alföldi ember lustább. A sík vidéken élő emberek mozgása is más, mint a hegyek között élőké. Ennyit a “rejtélyes” pszichéről.
Most viszont az oroszok kaptak néhány pofont a szankciókkal: “Neked kell megcsinálnod”. Hozzá fogtak és sikeresen! Az “Ej ráérünk arra még” patópáli gondolkodást felváltotta a ‘gyorsan cselekedni kell’ kényszere. Felébredt a medve. A folytatás? Gazdasági téren rövidesen látni fogjuk az eredményeket, az irodalomban, ez nem biztos. Az irodalom nincsen szinkronban az élettel és a társadalommal. Persze kapcsolatban van vele, de ez nem kiszámítható, főkép nem tervezhető. A tervgazdaság nem tudott semmit sem kezdeni az irodalommal, mert vezényszóra nem működött. Aczél György sem tudott műveket elővarázsolni. Az igazi írók, mint pl. Németh László elbújtak valahol. Németh László Sajkódon is, Gödön is. Az igazi írók csak arról írtak amit érdemesnek tartottak. A pártaktívákra pedig elmentek a tehetségtelenek megtapsolni Aczél elvtársat. Az Írószövetség? Bulgakov paródiát írt a szovjet írószövetségről. A magyar írószövetséget nem akarom megemlíteni, tekintettel vagyok Földeák Iván érzékenységére.
Boldog Új Esztendőt minden olvasó ember számára!