Könyvespolc. Hogyan válhatott nemzetegyesítő a „finn Horthy Miklósból”, ha egyszer az ottani fehérterrornak sokkal több áldozata volt? Miért emlékeznek egyöntetűen meleg szívvel a lengyelek Piłsudski marsallra annak ellenére, hogy kilenc éves autoriter uralma sokkal elnyomóbbnak számított, mint a Horthy-rendszer? Jöhet-e még olyan történelmi pillanat, amikor katonatisztek lépnek politikai szerepbe Európában? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ Romsics Ignác a legújabb művében, a Honmentők/honvesztők című alkotásban.

Vass István írása a #moszkvater.com számára

Az idén 70 éves Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagja 1982 óta folyamatosan publikál, és a magyar történész szakma talán legtermékenyebb és legismertebb szerzője. Ebben a könyvében katonákból lett államférfiakat mutat be a vészterhes és véres XX. századi európai történelemből.  A finn Carl Gustav von Mannerheimet, a lengyel Józef Klemens Piłsudskit, a magyar Nagybányai Horthy Miklóst, a román Ion Antonescut, a spanyol Francisco Francót és a francia Philippe Pétaint.

Az egyes életrajzokban nem unalmas adatok halmazára kell gondolni, hanem alapos és igényesen kidolgozott portrékra. Kezdve a katona-politikusok családi hátterével gyerekkoruk történelmi- társadalmi környezetének részletes bemutatásával, aztán az iskoláztatásuk és katonai karrierjük bemutatásával. Nem maradnak el a személyekhez kapcsolódó szokásos anekdoták, szerelmi életük bemutatása, amelyek révén még közelebb kerülhetünk az adott személyiség megfejtéséhez.

„Sok közös vonás akad a tábornokok életútjában. Piłsudski kivételével valamennyien megérték a második világháborút, s mind az öten Hitler szövetségesei voltak. Országuk geopolitikai helyzetéből és saját politikai meggyőződésükből következett, hogy ezt a szövetséget nagyon különbözőképpen értelmezték és alakították. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy mai megítélésük is jelentősen eltér”

Romsics ennek kapcsán arra a következtetésre jut, hogy „egyértelműen csak von Mannerheimről és Piłsudskiról állíthatjuk, hogy honmentők voltak”. A többieket egykori és mai híveik honmentőnek, politikai ellenfeleik honvesztőnek tartották és tartják. Lásd kis hazánkban az egyszerre jelenlévő Horthy-kultuszt és ellenkultuszt. Romsics arról is ítélet mond, hogy az érintett országok mennyire számítottak demokratikusnak a tábornok vezetése alatt.

A szerző Antonescu Romániáját, Franco Spanyolországát, Pétain Vichy Franciaországát egyértelműen „vezérelvű diktatúrának”, a Piłsudski vezette lengyel államot pedig többpárti autoriter rendszerként értékeli. Romsics több művében foglalkozott a Horthy-rendszerrel, ebben ismét megállapította, hogy 1920-44 között Magyarországon egyfajta korlátolt-pluralista parlamentarizmus épült ki, egy fokkal több szabadságot élveztek az állampolgárok, mint az előzőleg említett regresszív rendszerekben. Az összevetésben a kakukktojás a finn köztársaság volt, ahol minden korlátozás nélkül érvényesültek a demokratikus jogok.

„A finnek és a lengyelek hősének az élete egyáltalán nem úgy indult, hogy végül hazájuk egyik legelismertebb történelmi személyiségévé válnak”

Von Mannerheim bárót svéd származása, s annak ellenére, hogy finnül csak erős akcentussal beszélt, levelezéseit svédül és oroszul intézte, a finnek az államuk alapítójaként tisztelik. Az apja révén ellengyelesedett litván származású Piłsudski fiatalkorában marxista elveket vallott. Sőt, lengyel hazafiként a szocialista-anarchista függetlenségi mozgalma anyagi alapját – többek között – egy 1908-ban végrehajtott postavonat kirablásával teremtette elő, akár egy közönséges terrorista. Mégis nemzeti ikonná tudott válni.

A szerző amellett, hogy bemutatja Mannerheim és Piłsudski életének fontos eseményeit, párhuzamba állítja a két katona-politikust. Mindketten az Orosz Birodalom területén látták meg a napvilágot, ráadásul egyazon évben (1867). Mindketten jó családi körülmények közé születtek, de mindkét férfi 18 éves kora előtt elvesztette édesanyját, illetve a tanulmányai okán hamar elkerült otthonról.

„Ezen tényezők hatására egész korán önállósodniuk kellett, illetve a személyiségük fejlődését nagyban befolyásolta az óvó családi közeg relatíve teljes hiánya”

Mannerheim tudatosan készült katonai pályára, és büszkén lépett be cári hadsereg kötelékébe. Ha nincs az I. világháború és az 1917-es forradalmak, valószínűleg megbecsült tisztként vonult volna vissza onnan. Piłsudski ezzel szemben az I. világháború keleti frontján a cári seregek, később a szovjet-lengyel háborúban a Vörös Hadsereg ellen harcolt nagy sikereket elérve, és ezzel visszaszerezve hazája függetlenségét.  Piłsudski formális katonai képzésben egyáltalán nem részesült, de autodidakta módon elsajátította a hadviselés fortélyait. Rátermettségének bizonyítéka, hogy az 1920-as, Varsót felmentő úgynevezett visztulai csatában végrehajtott manőverét a mai napig tanítják a katonai iskolákban.

„Mannerheim 1917 végén tábornagyi rangban hagyta ott az orosz hadsereget, hogy a fiatal finn állam születésénél a fehér-konzervatív finnek oldalán győzzön, és zárja le a nemzetét káoszba taszító polgárháborút”

Politikusként mindketten felülálltak a kicsinyes pártviszályokon, és nem sokra becsülték az akkor még gyerekbetegségekkel küzdő fiatal demokráciákat. Piłsudski gúnyosan csak „szejmokráciának” nevezte a korabeli lengyel politikai berendezkedést, ahol a parlament volt a legerősebb hatalmi ág. Azonban míg Mannerheim jó katonaként félreállt, miután az őt támogató párt vereséget szenvedett a választásokon, Piłsudski egészen haláláig megőrizte formális és informális befolyását a lengyel politikai életben. Amikor pedig úgy ítélte meg a helyzetet, egy puccs révén diktatúrát vezetett be hazájában 1926-1935 között.

Mannerheim első ízben 1918-1919-ben régensként kormányozta az országot, ezzel mintegy előkészítette a köztársasági átmenetet. Aztán amikor 1939-ben a szovjet támadás miatt ismét a megszűnés veszélye fenyegette hazáját, katonai kormányzóként visszatért, és sikerült is viszonylag csekély veszteséggel kijönnie a háborúból.

„Ahogy a II. világháború folyamán is ügyesen lavírozott a kényszerű német szövetség béklyójában. Horthyval ellentétben, amint a szovjet frontvonal elérte Finnországot, Mannerheim habozás nélkül lemondatta a kormányfőt, és átállt a szövetségesek oldalára”

Végül a háború lezárásakor köztársági elnökként olyan jól pozícionálta az országát, hogy elkerülte a szovjet megszállást, ráadásul Finnországnak jelentős területi veszteséget sem kellett elszenvednie. Ezután hajlott korára való tekintettel ismét önszántából vonult vissza a politikai életből. Ezzel beigazolódott az az anekdotikus történet, amit a szerző Mannerheim életrajzának elején idéz: 1917-ben Odesszában Mannerheim egy jósnőt látogatott meg, aki pontosan megjövendölte életének minden fontos állomását, többek között azt, hogy nagy emberré fog válni hazájában.

„Józef Pilsudski alakját már életében legendák övezték, de a második világháború után, a kommunista Lengyelországban kedvezőtlen képet festettek róla. A történettudományban megítélése ellentmondásos, a lengyel köztudat azonban nemzeti hősként tekint rá. Pilsudski a legutóbbi időkig az első számú lengyel történelmi személyiségnek számított, csak pár éve, hogy leszorította az első helyről II. János Pál pápa”

A könyv remekül bemutatja az öt történelmi személy magánéletét, és azokat a hatásokat, amelyek már fiatalkorukban eldöntötték a sorsukat. Ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek, kellett egy világégés, és az azt követő zűrzavar. Mondhatjuk azt is, mindnyájan jókor voltak jó helyen. A könyv azért is aktuális, mert a szűkebben vett térségünkben több felmérés is kimutatta, hogy a válság hatására ismét megnőtt az igény a karizmatikus vezetőkre.

Romsics Ignác: Honmentők / honvesztők

Helikon Kiadó, 2021.

Ár: 4499 forint