//A győzelem fegyverei
Panzerfaust rakéták elleni improvizált védelemmel felszerelt T-34-85 a Brandenburgi kapu előtt #moszkvater

A győzelem fegyverei

MEGOSZTÁS

A náci Németország felett aratott győzelem 75. évfordulóján a koronavírus miatt elhalasztották a szárazföldi eszközök bemutatójául szolgáló katonai parádét. Mi azonban ez alkalomból egy szubjektív lista alapján bemutatjuk a Nagy Honvédő Háború megnyerését elősegítő három legikonikusabb fegyvert.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

T-34 közepes harckocsi

Panzerfaust rakéták elleni improvizált védelemmel felszerelt T-34-85 a Brandenburgi kapu előtt #moszkvater
Panzerfaust rakéták elleni improvizált védelemmel felszerelt T-34-85 a Brandenburgi kapu előtt
Fotó:Vörös Hadsereg/Jevgenyij Haldej

Ha a második világháborút és Szovjetuniót egy környezetben említjük, akkor a T-34 harckocsi jogosan lesz az elsők között ezen asszociációk terén. Az 1940-ben szolgálatba állt T-34 vált ugyanis a háború folyamán a Vörös Hadsereg páncélos technikájának fő típusává, mely rendszeresítésekor több, a mai harckocsik tervezéskor is alkalmazott alapelvet honosított meg. Egy páncélos megalkotásakor három alapvető tényező az, ami a leendő jármű karakterisztikáit, ezáltal harctéri alkalmazását is meghatározza.

„A mozgékonyság, a páncélvédettség és a tűzerő”

Ezek közül leginkább a mozgékonyság valamint a páncélvédettség azok, melyek főképp csak a másik tulajdonság rovására növelhetőek meg, ugyanis a nagyobb védelem több és vastagabb páncélzat beépítésével valósítható meg, ám ez a megnövekedett tömeg következtében rontja a mobilitást. A nagyfokú mozgékonyság, így a terepen történő körülményekhez képest gyors haladás vagy a magasabb sebesség viszont könnyebb jármű esetén érhető el, ami így a személyzet amellett maga az eszköz túlélési esélyeit, és ellenséges fegyverzet elleni használhatóságát rontja. Ezen faktorok között minden esetben kompromisszumot kell kötnie a tervezőnek, mely a T-34 esetében sikeresen megvalósult.

„A T-34 tervezése során felhasználták az addigi konfliktusok során, így a spanyol polgárháborúban illetve a Finnország elleni téli háborúban szerzett szovjet tapasztalatokat. Így egy kvázi univerzális tank született meg”

A későbbi típusjelzés Koskin elmondása szerint onnan ered, hogy az első T-34 koncepciójához hasonló terveket még 1934 folyamán fogalmazta meg. Három évvel később kezdődtek meg az addigra már elavulttá váló T-26 és BT széria leváltására szolgáló platform kifejlesztésére vonatkozóan a harkovi vonatgyárban (HPZ, későbbi Morozov tervezőiroda) az első munkálatok.

A főkonstruktőr, Mihail Koskin kezdetben egy, a BT szériához hasonlóan mozgékony könnyű harckocsit kívánt megalkotni, melynek tornyába egy 45 milliméteres páncéltörő ágyút szánt. A prototípus 20 milliméteres frontpáncélzata után az A-20 kódnevet kapta. A szovjet-japán határkonfliktusok tapasztalatait levonva előbb a páncélzat 32 milliméteresre növekedett. A fő fegyverzet 76,2 milliméter (három col, azaz 3 kaliber) átmérőjű huzagolt csövű L-10 típusra cserélődött, mely a T-28 harckocsi fegyverzetét is alkotta. A tesztelés során a nehezebb prototípus hasonlóan mobilnak bizonyult, mint elődje. Így további átalakításokat követően a végül rendszeresített T-34 obr. 1940 45 milliméteres frontpáncélzattal és a KV-1 nehéz harckocsi, szintén 76,2 milliméteres űrméretű, L-11 lövegével készült, mely egy hegesztett toronyban kapott helyett. A fő fegyverzetet két 7,62 milliméteres DT géppuska egészítette ki, melyből egy a löveggel párhuzamosítva, míg a másik a vezető mellett helyezkedett el.

„A hadrendbe állítást a főtervező már nem élte meg. Az általa fejlesztett platform képességeinek bemutatására ugyanis 1940-ben személyesen vezette el a harckocsit Harkovból Moszkvába és a téli körülmények között szerzett tüdőgyulladásba ugyanazon év szeptemberében belehalt. Helyére a meghajtás tervezéséért felelős főmérnök Alekszander Morozov lépett”

A T-34 fő újítása a páncélzatot illetően a 1920-1930-as évek korábbi szegecselt helyett teljes egészében hegesztett páncéllemezei voltak mind a test, mind a torony tekintetében. A T-34-en jelent meg először rendszeresítésben a 60 fokban megdöntött frontpáncélzat, melynek effektív értéke, így 45-ről 90 milliméterre nőtt. Az oldalsó és a hátsó páncél is a fronthoz hasonlóan 40-48 fokban lett megdöntve.

A Barbarossa hadművelet során a Wehrmacht egységei több esetben nem voltak képesek átütni a 37 és 50 milliméteres páncéltörő ágyúikkal a T-34 frontpáncélzatát. Ilyet addig a nyugati hadjáratok folyamán nem tapasztaltak. A futómű a BT szériából örökölt, eredetileg az amerikai Walter Christie-től megvásárolt licensz átalakított verziója lett. Akkoriban viszonylag szélesnek mondható lánctalpakkal, melyek alacsony talajnyomást biztosítottak, ezzel növelve a terepen haladás képességét.

A meghajtásért egy V-12 elrendezésű 500 lóerős, 38 liter lökettérfogatú V-2-34 dízelmotor felelt, mely szintén a BT szériából, annak is a BT-7M verziójából származott. A megelőző évtizedek fejlesztései, valamint a német Panzer család is egyöntetűen benzinmotort alkalmazott a harckocsik esetében, így akkoriban jelentős újításnak számított a T-34 ezen megoldása.

„A benzinnel szemben a dízelmotorok találat esetén kisebb valószínűséggel gyulladnak ki, emellett a fogyasztásuk is alacsonyabb”

Továbbá szovjet harctéri beszámolók szerint a V-2 kevésbé volt érzékeny az üzemanyag minőségére, így a gázolaj-alkohol – jelen esetben vodka – és a Luftwaffétól zsákmányolt kerozin-gázolaj keverékekkel is működött. Érdekességképp megemlítendő, hogy a V-2 család továbbfejlesztett verzióin alapul a mai napig az orosz páncélos technika meghajtása. Legmodernebb tagként a T-90M „Proriv-3” és T-72B3 obr. 2016 modellekben is alkalmazott 1130 lóerős V-92Sz2F révén.

T-34 obr. 40 páncélzatának részletezése Forrás: Wikimedia #moszkvater
T-34 obr. 40 páncélzatának részletezése
Forrás: Wikimedia

A harci tapasztalatok kezdetben pozitívnak számítottak, de számos gyermekbetegséggel is szembesülnie kellett a típusnak. Legnagyobb problémaként a gyártási minőség rendkívüli hullámzása és a felhasznált anyagok nem megfelelő tulajdonságai tekinthetőek. Ennek következtében a kezdeti példányok esetén fokozottan, míg a későbbiekben már kevésbé, ám továbbra is nem elhanyagolható módon jelentkeztek meghibásodások. A hiányosságok a motorhoz tartozó elégtelen porszűrők és a váltóműben bekövetkező gyakori törések révén érintették a meghajtást, valamint legnagyobb problémaként magát a páncélzatot is. A gyártási hegesztések elégtelen kivitelezése illetve magában a hegesztési varratokban és páncélzatban jelentkező zárványos szennyeződések következményeként találat esetén fennállt a lemezek törésének és elválásának veszélye.

„A korai modellek közül csak a parancsnoki járművek kaptak rádiót, míg az egység többi tagja zászlókkal kommunikált egymással”

Ezzel szemben a német harckocsikban ekkorra már teljesen elterjedt a rádió használata, melynek révén taktikai rugalmasságuk, ezáltal reagálási képességük is drasztikusan emelkedett. A korai modellek, így a T-34 obr. 1940 és a megerősített páncélú, az L-11 helyett már a nagyobb átütőerejű F-34 löveggel felszerelt öntött tornyú T-34 obr. 1941 ergonómiája a szűk kétszemélyes torony következtében rossznak mondható. Ez rontja a személyzet eredményességét, valamint találat esetén a legénység túlélési esélyei a zsúfolt küzdőtér következtében minimálisak voltak.

Az erősebb 75 és 88 milliméteres lövegekkel felszerelt Párduc, Tigris, Panzer III/IV változatok illetve páncélvadászok megjelenésével 1942 második felétől kezdődően a szovjet hadvezetés számára világossá vált, hogy az addigi T-34 modellek tulajdonságai tűzerőben elmaradnak ezen modellekhez képest. A szovjet egységeknek így a német harckocsik közvetlen közelébe kellett jutni ahhoz, hogy megsemmisítsék.

„Így szükségessé vált a T-34 továbbfejlesztése, melynek végeredménye a T-34-85 típus lett”

A T-43 programból átemelt hexagonális torony már képes volt a nagyobb 85 milliméteres légvédelmi ágyúból átalakított D-5T, valamint később a ZiSz-Sz-53 lövegek befogadására. A nagyobb toronynak köszönhetően az ekkor már ötfősre növelt személyzetből hárman tartózkodhattak a toronyban növelve a tank harcképességét a javuló ergonómiának és a parancsnok feladatainak csökkenése következtében. A korábbi modellekhez képest nagyobb torony nagyobb célpontot is jelentett az ellenséges harckocsik számára, ám vastagabb páncéljának köszönhetően jobb karakterisztikával rendelkezett. A T-34-85 1944-ben jelent meg a harctéren és gyártása a keleti blokk országaiban egészen 1958-ig tartott.

A T-34 sikerét részben a tervezési megoldások, részben a háború alatti szovjet gyártási filozófia adta, amely a fejlesztéseket nem szerteágazó módon irányította, mint Németország esetén, hanem a meglévő kapacitások és erőforrások minél nagyobb arányban való kihasználása.

„Technikai szempontból hiába számítottak a háború második felében a T-34-el szemben magasabb színvonalúnak a német harckocsik, alacsony számuk miatt ezen fölényüket nem voltak képesek kihasználni a nagyobb tömegben érkező szovjet páncélos erőkkel szemben”

Csak 1944 májusában a T-34-85 gyártási kapacitása elérte a havi 1200 darabot nem beleszámolva a T-34 alvázán alapuló egyéb járműveket. A T-34 változatok gyártási darabszáma elérte a 84 ezer feletti értéket ezzel a T-55 után a második legnagyobb számban gyártott típussá válva, ám közel 40 ezer egység semmisült meg a háború alatt.

„A 20. század harmadik világbeli konfliktusainak aktív résztvevője volt a T-34 a hidegháború időszakában is. Pár évvel ezelőtt még a jemeni polgárháborúban is feltűnt. Több ország még a mai napig hadrendben tartja a típust alacsony karbantartásigénye és megbízhatósága miatt”

Érdekes adalék a témához, hogy Oroszország 2019-ben 30 darab T-34-85 típusú veterán harckocsit vásárolt vissza Laosztól, melyek évtizedekkel korábban még a szovjet katonai segítségnyújtás keretében kerültek a délkelet-ázsiai országba. A vásárlás célja az orosz közlemény szerint a hagyományőrzéshez szükséges technikai háttér biztosítása valamint a parádékon és filmforgatásokon való alkalmazása ezen egységeknek.

BM-13 „Katyusa”

A BM-13 "Katyusa" a fronton #moszkvater
A BM-13 “Katyusa” a fronton
Fotó:EUROPRESS/RIA Novosti

A T-34 mellett a legikonikusabb szovjet fegyvernek a teherautó alvázra épülő BM-13 rakétavető család tekinthető, mely jellegzetes hangja és a rakéták elrendezése után megkapta a „Sztálin orgonája” becenevet. A rendkívül egyszerű felépítésű jármű gyors mozgása révén egyedül vagy csoportosan rövid idő alatt képes volt nagyobb területek elleni tüzérségi csapások végrehajtására, majd visszavonulva a lőszer újratöltését követően újra támadni.

A fegyver fejlesztése részben 1921-ig nyúlik vissza, mikor a tüzér főcsoportfőnökség (GAU) a füstnélküli lőporok alkalmazásával többféle méretű légi indítású rakétát tervezett mind légi, mind szárazföldi és egyúttal vízfelszíni célpontok elleni használatra. Maga a szárazföldi alkalmazást lehetővé tevő platform fejlesztése 1938-ban kezdődött meg szintén a GAU megbízásából, az 132 milliméteres RSz-132 illetve a 82 milliméteres RSz-82 légi indítású rakéták integrációjával.

„Alapul kezdetben a ZiSz-5 4×2 kerékképletű teherautó szolgált, ám a háború folyamán szinte minden létező platformra felszerelhetővé váltak a párhuzamos elrendezésű sínek”

Kezdve a Land Lease program keretében az Egyesült Államoktól kapott Studebacker US6 teherautótól az SzTZ-5 tüzérségi vontatókon át egészen a KV-1 harckocsiig, valamint módosított változatban BM-8-24 néven az ekkorra már elavulttá vált T-40 és T-60 könnyű harckocsikra is. A tesztelési időszak a tervek módosítása miatt egészen 1940-ig elhúzódott, így a Barbarossa hadművelet megkezdéséig csupán 40 darab került a csapatokhoz. A háború alatt 10 ezernél is több BM-13-t gyártott a Szovjetunió, melyek közül 4 ezer semmisült meg a harcokban. A Wehrmacht részéről is folyt a szovjet eszközzel párhuzamos rakéta sorozatvető fejlesztés, ám az így létrejött Nebelwerfer sokkal kisebb számban állt csak hadrendbe.

Kezdetben a fegyvert operáló személyzet sem tudta az eszköz pontos jelzését, mivel a dokumentumokban és minden említéskor, csak K-ként hivatkoztak rá (utalva a kezdetben gyártó voronyezsi Komintern üzemre).

„Mivel épp ebben az időszakban vált a háború egyik legkedveltebb dalává Mihail Iszakovszkij Katyusája, így a megegyező kezdőbetű révén hamar egy fogalmat alkotott a BM-13 és a Katyusa, mely jelzőt sok esetben a mai napig is tévesen használják a rakéta sorozatvetőkre”

A hivatalos elnevezésben szereplő BM a „bojevaja masina”, azaz harcjármű rövidítése és az ezt követő első szám az alkalmazott rakéta modelljét, míg a második szám az indítósínek mennyiségét jelöli. Így például a BM-8-24 24 darab M-8, azaz módosított RSz-82 rakétát hordoz.

A BM-13 sikerét főképp az olcsó és könnyű gyárthatósága adta, mivel a gyengébben felszerelt ipari üzemeket is alkalmassá lehetett tenni gyártásukra. Illetve ahogy a példák is mutatják szinten minden szárazföldi jármű képessé vált hordozására minimális átalakítással. Változattól függően egy-egy indítójárművön 6-48 sín volt felszerelhető, melyeken a kezdeti 82 és 132 milliméteres rakéták mellett később a 300 milliméteres M-30-t is helyet foglaltak. Az RSz-82 fejrésze 0,64, az RSz-132-é 5,5 kilogramm robbanóanyagot tartalmazott.

„A háború alatt rendkívüli eredményességgel vetették be mind a nyílt ütközetek, mind az ostromok során élőérő és megerősített állások/járműkonvojok ellen”

Bár a rakéták pályáján indításukat követően nem végezhető korrekció, ezt ellensúlyozza a nagy mennyiségű egyszerre indított egység. A harctéri hatékonyság mellett a fegyver pszichológiai hatása is jelentősnek számított egyrészt a mással össze nem téveszthető hangja, valamint az egyszerre kilőtt rakéták száma miatt. Egy BM-13 üteg általában négy indító, két újratöltő, két technikai járművet foglat magába, melyek egy tűzcsapást 7-10 másodperc alatt hajthattak végre és az ezt követő töltés 3-5 percet vett igénybe.

A teherautó alvázra szerelt rakétás tüzérség a háború után is a szovjet illetve a mai orosz haderő meghatározó szereplője maradt. A 122 milliméteres BM-21 Grad (jégeső) a huszadik század második felétől kezdve máig a konfliktusok egyik meghatározó fegyverrendszere viszonylag egyszerű felépítése és könnyű használata révén. A BM-27 Uragan (hurrikán) és BM-30 Szmercs (forgószél) rendszerek hasonló felépítéssel csak 220/300 milliméteres rakétákat tartalmaznak. Ezen modellek modernizálásával jött létre a Tornado széria, melyben a G a 122, az Sz a 300 milliméteres változatokat jelöli a korábbi Grad és Szmercs logikáját követve, míg az Uragan-1M megtartotta eredeti jelölését.

Il-2 „Sturmovik”

Il-2 csatarepülő #moszkvater
Il-2 csatarepülő
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

A harcoló szovjet alakulatok csak „repülő tanknak”, míg a németek Betonflugzeugnak, azaz „beton repülőnek” nevezték a világháború legikonikusabb szovjet repülőgépét. Pilótái a háború kezdetén bevetésük veszélyessége miatt már 30, később 80 harci repülést követően megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A Messerschmitt Bf 109-et megelőzve a történelem folyamán legnagyobb számban (36 183 darab) legyártott harci típussá vált, melyet darabszámban a civil típusokat is figyelembe véve csupán a Cessna 172 volt képes lehagyni a 2000-es évek folyamán.

„Alkalmazását és feladatkörét tekintve az Il-2 az egyik legeklatánsabb példája a csatarepülő kategóriának”

Ezen típusokra jellemző az alacsony, pár száz méteres támadási profil, mely során bizonyos fokú támadószögben (az Il-2 esetén 30 fokban) végeznek ismételt rácsapásokat a kijelölt célpontra bomba vagy rakétafegyverzettel, illetve a fedélzeti gépágyúk segítségével. Az alacsony repülési magasság következtében a második világháború alatt ezen repülők kifejezetten ki voltak téve a csöves légvédelem tüzének, így a csatarepülőkön szükségessé vált a létfontosságú szerkezeti elemek valamint a pilóta kiegészítő védelme. A páncél adta plusz súly következtében manőverező képessége és végsebessége nem érte el egy páncélozatlan vadászgép értékeit – viszont meghaladta a bombázókét –, ám a hordozható fegyverzet tömegében és találat esetén túlélési esélyekben felülmúlta azt.

„A szovjet légierő már a ’30-as évek folyamán érdeklődött egyre nagyobb mértékben egy monoplán elrendezésű nagy fegyvertömeg hordozására képes repülő iránt”

A csatarepülő megtervezésére kiírt tendert végül a Szergej Iljusin vezette OKB-240 – későbbi Iljusin – tervezőiroda nyerte el a CKB-55 tervével, mely előbb BS-2-ként, majd 1941-től Il-2-ként állt hadrendbe. A BS-2 szűzfelszállását követően az áttervezés során az alacsony teljesítményű eredeti AM-35 repülőgépmotort az alacsony magasságú üzemre optimalizált 1680 lóerős Mikulin AM-38 váltotta fel. A súlycsökkentés érdekében kezdetben az Il-2-n nem volt a pilóta mellett hátrafele tüzelő géppuskás személyzet, így kezdetben az első példányok csupán egyszemélyes kivitelben készültek.

„A kezdeti gyér vadászkíséret és német légi fölény következtében számos példány semmisült meg a német vadászgépek támadása által”

Így 1941-től kezdődően előbb a korábbi gyártású példányok sárkányán a pilótafülke mögötti területen vágott résen keresztül, majd dedikált pozícióban megjelent a lövész egy 12,7 milliméteres UB géppuskával.

Az Il-2 fő fegyverzetét a BM-13 esetében is alkalmazott RSz-82, RSz-132 nem irányított rakéták, valamint a 25-től 250 kilogrammig terjedő repeszromboló bombák adták, melyeket kiegészített két 7,62 milliméteres SKASz géppuska és két 23 milliméteres VJa-23 gépágyú. A gyártó üzemtől függően a 23 milliméteres gépágyú felcserélhetővé vált a 20 milliméteres SVAK modellel is. Az RSz rakéták és a bombák pontatlansága miatt a tapasztaltabb személyzet a gépágyúk használatát preferálta. Tankelhárító szerepkörben külön gondolákban két 37 milliméteres NSz-37 gépágyú került a szárnyak alá, ám ezen verzió gyártását a hadvezetés 3500 darabban korlátozta alacsony terhelhetősége illetve hatékonysága folytán.

A 37 milliméteres gépágyú valamint a bombafegyverzet helyét a 1943-tól kezdődően a 2,5 kilogrammos PTAB kumulatív bomba vette át, mely becsapódási szögtől függően 60-70 milliméter páncél átütésére képes, így alkalmas volt az összes hadrendben álló német harckocsi tetőpáncélzatán áthaladni. Csak 1945 első 4 hónapjában 3,2 millió PTAB bombát használtak fel a szovjet légierő gépei. A tervezéskor felvázolt mozgó csapatokat támadó feladatkörében az Il-2 összességében kifejezetten eredményesnek volt tekinthető.

„A háború folyamán az Il-2 veszteségek elérték a 23 600 darabot, melyek többsége a háború első felében részben a ki nem alakult alkalmazási gyakorlat, részben a német légi fölény következtében történt”

A háború kitörésekor az épp rendszerbe álló Il-2 annyira új technikának számított, hogy a harcok kezdetén a pilótáknak saját maguknak kellett improvizálni a harceljárásokat. Továbbá a 23 ezerből 11 ezer nem harci cselekmény, hanem baleset vagy kényszerleszállás következtében semmisült meg. Feljegyzések szerint előfordult, hogy egy Il-2  500 találattal a géptesten hajtott végre sikeres kényszerleszállást, majd az esetet követően a túlságosan magas javítási költségek miatt a légierő inkább selejtezte.

Bár köszönhetően a strukturális elemeket borító páncélozásnak maga a repülő túlélési képességei magasnak számítottak, a lövésznek a pilótával szemben sokkalta kevesebb védelem jutott, így körükben az átlagot meghaladó halálozás mutatkozott.

„Az Il-2 legnagyobb problémájának az alacsony, 400 km/h körüli csúcssebessége számított, mellyel könnyű célpontot jelentett a vadászgépek számára”

Ráadásul az egyszemélyes változatok nem is tudták viszonozni a tüzet a hátulról érkező ellenséges erőkkel szemben. Szárazföldi szempontból a 20 és 37 milliméteres légvédelmi gépágyúk jelentették a fő fenyegetést, míg a nagyobb 88 vagy 105 milliméteres ágyúk tűzgyorsasága nem tette lehetővé az alacsony magasságon érkező Iljusinok elleni hatékony működést.

Az Il-2 gyártása még a háború alatt, 1945 első hónapjaiban állt át a fejlettebb és jobb karakterisztikájú Il-10-re, ám az érdemben már nem tudott harcokban részt venni. A modern rakétás csapatlégvédelem fokozatos fejlődésével és a vállról indítható légvédelmi rakéták terjedésével a csatarepülők hagyományos feladatköre egy konvencionális háború esetén szinte kivitelezhetetlenné vált, ám a kategória nem szűnt meg létezni.

Az orosz légierőben az Il-2-nek mai utódjaként a Szu-25 Gracs, azaz „vetési varjú” tekinthető, mely az elmúlt három évtized konfliktusaiban bemutatta, hogy képes hasonlóan ellenséges körülmények közt harcolni, mint elődje.

MEGOSZTÁS