A felfoghatatlan háborús bűn

Leningrád városának, a mai Szentpétervárnak a német Wehrmacht általi blokádja mintegy 900 nap után, 80 évvel ezelőtt véget ért. A hivatalos nyilatkozatokkal ellentétben ennek, és a több mint egymillió áldozatnak az emlékét Németországban alig őrzik, és a túlélők Berlintől máig nem kaptak kártérítést. Tilo Gräser írása, Péli Éva fordítása.

Tilo Gräser írása a #moszkvater.com-on

„Leningrád blokádja előre megtervezett háborús bűntett volt”

A szovjet Vörös Hadsereg 1944. január 27-én véget vetett Leningrád 1941. szeptember 8. óta tartó német blokádjának. A német kormány még mindig nem hajlandó megfelelő kártérítést fizetni e felfoghatatlan háborús bűn túlélőinek. Erre hívja fel a figyelmet friss cikkében a German Foreign Policy (GFP) külpolitikai információs szolgálat.

„A szovjet katonák 1945-ben ugyanezen a napon elérték az auschwitzi haláltábort, és felszabadították a túlélőket, akik azoktól a szovjet orvosoktól kaptak segítséget, akik korábban Leningrád lakosságának segítettek túlélni a blokád borzalmait”

Azóta január 27-ét Németországban a „holokauszt emléknapjának” tekintik. Arról a több mint egymillió, különböző nemzetekből származó emberről, akik annak idején Leningrádban haltak meg, ezzel szemben alig emlékeznek meg. A náci német hadsereg blokádjának utolsó túlélői közül mintegy 60 ezren 2023 szeptemberében egy felhívásban fordultak a német kormányhoz. A GFP cikke emlékeztet arra a tényre is, hogy

„eddig csak a zsidó áldozatok kaptak kártérítést. Berlin ugyanis még 2008-ban pontosan 2556 euró egyszeri kártérítést ítélt meg nekik. Most a nem zsidó túlélők is igényt tartanak erre az összegre”

A leningrádi lakosság kiirtására irányuló német terv a város nem zsidó lakosai ellen is irányult, akiket szláv „Untermenscheneknek“ tartottak. A német kormány viszont „általános háborús cselekménynek” minősíti a kiéheztetés általi népirtást, amelyért nem kell kártérítést fizetni.

Az 1941. szeptember 8-án bezárult blokád azt jelentette, hogy az akkor mintegy hárommillió embernek otthont adó várost délen a német csapatok minden ellátástól elvágták, északon pedig ezt a náci birodalommal szövetséges Finnország fegyveres erői tették meg.

A Wehrmacht szándékosan bombázta az élelmiszer raktárakat, és más ellátó létesítményeket. Ennek eredményeként a jelentések szerint már néhány hét után drámai élelmiszer- és energiaforrás hiány alakult ki.

„Halálos éhség tombolt, és a zord hideg is sok emberéletet követelt. Koravén gyerekek, akik soha nem mosolyogtak, akik némák és erőtlenek voltak, akik mindent értettek, és mégsem fogtak fel semmit. A németek, a háború, a nácik valahol a városon kívül voltak”

Ezt tette Leningrád német blokádja a legfiatalabbakkal. A két író, Alesz Adamovics és Danyiil Granyin felidézték ezt a „Blokádkönyv – Leningrád 1941-1944” című művükben, amely Németországban először 1984-ben jelent meg. Az Aufbau-Kiadó 2018-ban újból kiadta a könyvet új német fordításban, amely a 2014-es orosz eredeti rövidítetlen változatán alapul.

„A sötétség, az éhség, a szirénák, a bombázások – érthetetlen volt, hogy mindez miért érte az embereket” – írták a szerzők a könyvben, amelyben a szenvedést túlélők visszaemlékezéseit rögzítették.

„A kicsik gyermekkora hirtelen véget ért. Később ezeknek a kis öregeknek nem volt könnyű visszatalálniuk az életbe, a gyermekkorba, önmagukhoz”

A Leningrád felszabadítását célzó szovjet offenzívák többször is kudarcot vallottak, írja a GFP. A Vörös Hadseregnek csak 1944. január 27-én sikerült áttörnie a blokádot. A blokád közel 900 napja alatt mintegy 1,1 millió ember vesztette életét. Túlnyomó többségük éhen halt vagy megfagyott.

„Nehéz megérteni, hogy ez a bűntett, a német Wehrmacht által a második világháborúban elkövetett egyik legbrutálisabb háborús bűncselekmény miért csak kis szerepet játszik a német emlékezetkultúrában” – magyarázta Jeanine Meerapfel német-argentin filmrendező egy berlini rendezvényen 2019 januárjában. Annál is inkább, ha elolvassuk az Alesz Adamovics és Danyiil Granyin Blokádkönyvében összegyűjtött feljegyzéseket. A társszerző Granyin maga katonaként élte át Leningrád blokádját. „De a sok kegyetlen, szomorú beszámoló, amelyet Granyin és Adamovics 35 vagy 36 évvel később hallott, mindkettőjüket megbetegítette” – számolt be Meerapfel 2019-ben.

„Nemcsak éhségről, hidegről, bombázásokról, hullahegyekről, hanem kannibalizmusról is szóltak a beszámolók. De voltak köztük történetek az együttérzésről és az irgalomról is”

2014. január 27-én Granyin felidézte a blokádot, és annak borzalmait a német Bundestag előtt a nemzetiszocializmus áldozatainak emlékére tartott megemlékezésen. Beszélt a szörnyű eseményekről, de az emberi együttérzés példáiról is:„Gyakran előfordult, hogy azok maradtak életben, akik segítettek másoknak a túlélésben. Akik sorban álltak, tűzifát szereztek be, betegeket ápoltak, megosztottak egy darab kenyeret vagy cukrot… Természetesen a másokat megmentők is meghaltak, de csodálkoztam, hogy a lelkük segített nekik abban, hogy ne veszítsék el emberi mivoltukat.” Tíz évvel ezelőtt Granyin azonban arról is beszélt, hogyan kényszerítette a blokád arra az embereket, hogy elfelejtsék emberségüket:

„Meghalt egy gyerek, mindössze hároméves. Az anya a holttestet a dupla ablakba teszi, és mindennap levág belőle egy darabot, hogy etesse a második gyermekét, a lányát. És ezzel megmentette. Beszéltem ezzel az anyával és a lányával. A lány nem ismerte a részleteket. De az anya mindennek a tudatában volt. Kényszerítette magát, hogy ne haljon meg, és ne őrüljön meg, mert meg kellett mentenie a lányát. És ezt meg is tette.”

„A <Blokádkönyv>arra is emlékeztet, ami emberré tesz minket” – mondta öt évvel ezelőtt a filmrendező Meerapfel. Az Aufbau-Kiadó által kiadott cenzúrázatlan mű megjelentetését fontos hozzájárulásnak nevezte az emlékek megőrzéséhez. A GFP cikke rámutat arra is, hogy

„a népirtó blokád túlélői soha nem kaptak megfelelő kártérítést a Német Birodalom jogutódjától, a Német Szövetségi Köztársaságtól. A kormány ezt azzal indokolja, hogy a leningrádi blokádot általános háborús cselekménynek minősíti”

„A Führer elhatározta, hogy Pétervár városát eltörli a föld színéről” – áll a német haditengerészet 1941. szeptember 22-én kiadott titkos utasításában. Mint írják, „Szovjet-Oroszország legyőzése után semmiféle érdek nem fűződik e nagy település fennmaradásához. A cél, a várost szorosan körülzárni, és minden kaliberű tüzérséggel addig lövöldözni és folyamatosan bombázni, amíg a földdel egyenlővé válik. A város helyzetéből adódó megadási kérelmeket elutasítják. Nekünk nem érdekünk, hogy a nagyvárosi lakosságnak akár csak egy részét is megőrizzük.”

„Leningrád blokádja előre megtervezett háborús bűntett volt”

– írja Ingo Schulze a „Blokádkönyv” új kiadásának előszavában.

Az egykori Szovjetunió „jelentős összegű jóvátételt gyűjtött be, és 1953 augusztusában lemondott a további német jóvátételek kifizetéséről” – közölte a német kormány 2017-ben a GFP szerint. Egy jóvátételben részesült államnak magának kell a területén keletkezett egyedi károkat megtérítenie – magyarázták akkor. Ezzel a jogi kárpótlási kifizetések szempontjából német-orosz viszonylatban a kérdés … lezárult. „Csak az emlékezést kell továbbra is életben tartani” – hangzott el. A GFP a következőképpen kommentálta a történteket:

„Az úgynevezett emlékezetpolitikával a Szövetségi Köztársaság rendszeresen PR-hatásosan, látszólag öntisztult államként állítja be magát, miközben az áldozatokat üres kézzel hagyja”

Granyin, mint kortárs és blokádszemtanú, 2014-ben a Bundestagban ezt mondta:

„Én, aki katonaként a fronton harcoltam Leningrád előtt, nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a németeknek, hogy 900 napon keresztül pusztították a civileket, a leggyötrelmesebb és legembertelenebb módon ölték meg őket, nem fegyverrel a kezükben vívtak háborút, hanem olyan körülményeket teremtettek a városban élő emberek számára, amelyekben lehetetlen volt a túlélés. Olyan embereket pusztítottak el, akik képtelenek voltak megvédeni magukat. Ez volt a nácizmus a maga legbecstelenebb formájában, szánalom és együttérzés nélkül, készen arra, hogy a legrosszabbat tegye az orosz néppel. Ma ezek az akkori keserű érzések már csak emlékként élnek bennünk.”

(A cikk eredetileg a Transition News nevű német portálon jelent meg, itt olvasható.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com