//A fehérló biznisz
Munkácsy Mihály Honfoglalás című festménye #moszkvater

A fehérló biznisz

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Nem tud örülni annak, ami van az, aki azt fájlalja, ami nincs.”

(Shayat Cout Pho)

Munkácsy Mihály Honfoglalás című festménye #moszkvater
Munkácsy Mihály Honfoglalás című festménye
Forrás:Wikipédia

Most megmondom az elején, igazi magyar vagyok. Van bennem kelta vándor, mongol-tatár, török, szláv, germán, örmény/askenázi-zsidó és még székely bácsi-néni is. A cigányvér pedig elkerülhetetlen ezen a vidéken. Állampolgárságom is magyar, s mellette beszélem a jelenleg használatos magyar nyelvet. Mindezeket azért vélem fontosnak rögzíteni, hogy később ne vágja senki a fejemhez – azért mert … Itt születtem, ennek eszem kenyerét, az elejétől fogva. P.S. tollából még azt is tudom: „A búzáját magyar embör vetötte, Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.” Mi több, némi akadozással még a Himnuszt és a Szózatot is fel tudom mondani.

„Bizonyára mindannyian emlékszünk a fehérló legendájára”

Felidézném. A történet úgy kezdődött, hogy furfangos Árpád – ne firtassuk, hogy honnan került elő az akkor még nem létező Ukrajnából – egyszer csak megállt a csapattal egy hegy tetején. Ma már tudjuk, hogy Verecke volt az. Vacsora után nem sokkal, kumiszozás közben elmorfondírozott hét vezérével, hogy föld kellene, de nagyon. Úgy döntöttek, hogy Kund vezér fiát, Kushidot – aki, ha meglehet, még furfangosabb volt a kelleténél – leküldték a közértbe földért. Az pedig, jártában-keltében összefutott egy Szvatopluk nevű fazonnal, akinek volt egy takaros portája a környéken. Meg is hívta Kushidot a telekre egy sütögetésre.

„Ott aztán szóba került, hogy a magyar éppen földet keres, de vasárnap lévén zárva a közért”

A morva – persze, saját nyelvén – visszakérdezett, hogy mit is adna érte cserébe. Kushid, mivel üveggolyón kívül semmi nem volt a zsebében, fájó szívvel, de felajánlotta fehér lovát, s egyúttal firkantott egy sebtében összedobott – magyar nyelvű – adásvételit. A morvának ekkor még nem esett le, hogy elég gyenge üzletet kötött. Napokon belül egy jókora csapat, magát magyarnak valló jóember árasztotta el a Kárpátoktól az Alpokig, a Tátrától a Dinárig húzódó telket. Biztos nem így volt, de ez a legenda igen jól beleillik a magyarság tudatunkba. Ekkor szembesült a világ először a magyar furfanggal. Mivel a történelmünk során több hasonló trükköt is elsütöttünk, a nemzetközi tankönyvek nevet is adtak a jelenségnek: Ungarische Wirtschaft.

„Tény, hogy egész jól ellavíroztunk, mert nem tudtak eltaposni bennünket”

Nem vagyok nagy ismerője a könyvekben rögzített történelemnek. Mivel – mint közgazdász – összefüggés kutatásokkal foglalkozom, inkább csak úgy magamban szeretem összerakni – a magam módján – a megtörtént eseményeket. Ami érdekel, annak pedig igyekszem felderíteni a hátterét. Így jártam én a Versailles-i Békeszerződéssel is. Minden bizonnyal a magyarok többsége többet tudhat nálam a történet hátteréről, mert öröm nézni és hallgatni, hogy az elmúlt száz év során, és most e kerek évforduló kapcsán, mindenki szakértővé vált a témában. Ráadásul tudományos megfontoltsággal ítél és elítél.

„Kétségtelen, az indulat egy furcsa jószág, csak magára kell hagyni, aztán csak nézzük tátott szájjal, hogy miket képes művelni”

Én emlékszem, mikor a nyolcvanas évek közepén Franciaországba készültem, és célba vettem a versailles-i kastély meglátogatását is, nem akadt olyan ismerős és barát, aki nem hívta volna fel a figyelmem, hogy van ott egy fal, amit egy igazi magyarnak le kell köpnie. Most már be merem vallani, jártam ott, mi több még láttam azt a bizonyos falat is, de eszembe nem jutott leköpni. Azonban ott és akkor és azóta többször is elgondolkodtam én ezen az egészen. Főleg olyankor, mikor én jártam valami olyan elcsatolt területen, ahol meg engem akartak leköpni magyarságomért – ők sem tették meg (pedig, láttam olykor, hogy ráállott a szájuk).

Az ügy kapcsán egy halom megválaszolhatatlan kérdés feszeng bennem, amelyeket még a költő sem lenne képes megválaszolni, nemhogy a történészek. De még a kocsma bölcsei sem. Ezen felvetések közül, talán a legmarkánsabb, hogy miért is fáj nekünk magyaroknak annyira ez az össznemzeti veszteség?

„Ugye él a nagy magyar mondás, hogy több is veszett már Mohácsnál!

Valóban. A török gyakorlatilag szétette az országot. Bennünket, igaz magyarokat úgy tanítottak, hogy a török itt dekkolt ugyan vagy százötven évig, de attól még az ország magyar volt. Hát nem. Magyarország, mint olyan, meg is szűnt.  A mai Magyarország jelentős része, Horvátország és Szerbia északi része az oszmáné lett. A Nyugati Magyar Királyság néven emlegetett összefoglaló elnevezést pedig egyértelműen bécsi gyámság alá vették. Egy másik rész, a Temesköz, (a mai Szerbia és Románia területén) hol a török, hol az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Ma illik úgy vélni, hogy az Erdélyi Fejedelemség igazi magyar társulat volt, persze ezt a tévhitet a történészek azonnal megcáfolják.

Mint úgy általában, amit elfoglalt valaki, és jogosan, csatában ki meri mondani, hogy az enyém, az bizony az övé. Ha majd visszaszerezzük, akkor ismét a miénk lesz. Így is történt. 1686-1699 között, Habsburg irányítás alatt és az ő pénzükön, igen ádáz küzdelem folyt, hogy elvegyük a balkánoktól az addigra rendesen lelakott vidéket. Bármennyire is fájdalmas visszaemlékezni, mi magyarok csak kellékesek és epizódszereplők voltunk az adott felvonásban.

„A magyarság tudattal bíró emberek a végére szinte jelentéktelen számban voltunk jelen a sajátunknak nevezett országunkban, mivel török gondoskodott róla, hogy összekeverje a fennhatósága alá tartozó nációkat”

A Karlócai Békeszerződést (1699. január 26.), mely lezárta a Habsburg-török háborút (1683-1697) egyfelől az Oszmán Birodalom, valamint a Habsburg Monarchiát, a lengyel-litván államot, a Velencei Köztársaságot, és Oroszországot is magába foglaló Szent Liga írták alá, magyarok szóba sem kerültek. Az oszmánok átengedték az osztrákoknak a mai Magyarország nagy részét, Erdélyt és Szlavóniát. Nem mennék bele az adott dokumentum részleteibe, de nekünk csak a füle jutott.

A szultán megígérte, hogy eszébe sem jut támogatni olyan magyar kezdeményezést, amely a Habsburgok ellen irányulna. Ráadásul a Magyar Királyság állami szuverenitása sem nyert megfogalmazást, az Erdélyi Fejedelemség, mint önálló állam pedig nem létezett. Hazánk történetének egyik legkacifántosabb korszaka következett, az 1699-től 1867-ig terjedő időszak. Ezen szakaszban volt aztán minden, de főleg több ádáz csata, mely során elszántan ki szeretett volna domborulni a magyarság, de a segítő kezek ellenére csak egy dualista Osztrák-Magyar Monarchiát sikerült kiharcolnunk. Nos, ezt veszítettük el 1920. június 04-én.

„Bármennyire is fájdalmas, de az I. világháborút lezáró Versailles-i Békeszerződés aláírásakor, mi magyarok, további vesztes társainkkal együtt, csupán csak azért voltunk meghívva, hogy tudomásul vegyük az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország (valamint csatlósaik) döntését”

Érdemes megjegyezni, hogy a Német Császárságot – amelynek küldöttsége nem vehetett részt a tárgyalásokon, csak azok lezárásakor adhatott be indítványokat, amelyeket rendre figyelmen kívül hagytak – és szövetségeseit, mint a háború egyedüli okozóit jelölték meg. Ma már tudjuk, hogy nem is volt ez igazi békeszerződés. A győztes antant hatalmak olyannyira nem a békére koncentráltak, hanem a megtorlásra, hogy a Német Államot területek átadására, a fegyveres erőinek leszerelésére és a győztes hatalmak felé jóvátétel megfizetésére kötelezték.

Hát mit tudtunk volna mi, magyarok ott elérni? Mi eshetett volna le nekünk arról a naaagy asztalról? Olyannyira semmi, hogy történészek egy része ma is úgy véli, óriási szerencsénk volt, hogy egyáltalán kiállt mellettünk valaki és Magyarország, mint egységes állam egyáltalán képes volt létrejönni. Az Osztrák-Magyar Monarchiából megmaradt rész pedig – mintegy mag, amely végre talajt foghatott – igazi magyar egység lett, amilyen még történelmünk során soha nem is volt.

„Én úgy vélem, hogy ideje lenne e felfogásban megközelíteni Trianont”

Száz év nagyon sok. Ennyi idő alatt még a boros dugó is meg tud erjedni, a bor pedig többnyire magára hagyja az üveget. Gyakorlatilag ez az az időintervallum, ami alatt mindenki elmondhatta sérelmét, előadhatta keservét, fájdalma és sértettsége mértékétől függően kipanaszkodhatta magát – úgy rendesen. Javaslom: 2020.06.05-vel zárjuk le a bánatot, és örüljünk kollektíve annak, hogy mi magyarok vagyunk és van jól körbe határolt hazánk – ahonnan belátható időn belül – senki nem akar kikergetni bennünket. Hagyjuk a szomszédjainkat békében, és ne kérjünk rajtuk számon semmit, amihez semmi közük!

Emlékszem, mikor gyerekkoromban mindenki óva intett, hogy sörrel koccintsak. Azt mondták, hogy valakik úgy döntöttek, az igaz magyar 150 évig nem koccint sörrel. Na! Ugyan miért? A válasz roppant egyszerű: az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc bukását követően az igazi magyarok leültek inni – mert az már akkoriban is szokás volt (örömre – bánatra, mert ugye a magyar sírva vigad). Valaki úgy vélte, elég volt itt a jópofáskodásból, és vetkőzzük csak le az összes német szokást magunkról.

„Elsőnek kezdjük a sörrel, ugyanis a németek sörrel koccintanak”

Na, onnantól az igaz magyar csak az asztalhoz verte a korsót. Persze, jött a csavar! Valaki úgy emlékezett, ott és akkor annál a bizonyos asztalnál, ahol virtuálisan győzelmet arattunk a németek felett – elhangzott egy poszt scriptum is: százötven évig. Mire 1999-ben lejárt az a határidő, már szinte senki sem emlékezett, hogy a magyar miért is csapkodja sörös kriglijével a terített asztalt és nem koccint rendesen, mint ahogyan azt teszik az igazi sörfogyasztó nemzetek.

Most már koccinthatunk a sörrel is, s Versailles-ban is megfordulhatunk, csak úgy a kastély pompájáért, szépségéért. Ja, és érezzük jól önmagunkat itt, a Kárpátok Medencéjében!

Ehhez pedig egy ide egyáltalán nem illő orosz gondolat: Az önmagunk felett aratott győzelem nem ok az ünneplésre. A gyengébbet bárki le tudja küzdeni.

MEGOSZTÁS