Zbigniew Namyslowski a varsói Tygmont jazz klubban 2008. novemberében
Fotó:Tóth Tibor
– Ami a magyaroknak a cigányzene, az a lengyelek számára a dzsessz. Egyfajta zenei áruvédjegy, amely akarva-akaratlanul az országimázs része lett. Van-e valamiféle titka annak, hogy a lengyelek nemcsak értik, hanem érzik is ezt a zenét?
– Talán az, hogy nekünk nincs cigányzenénk, így a dzsessz majdhogynem népzenévé vált. De meg kell jegyeznem azt is, hogy az utóbbi időben Magyarországon sem nagyon sikerült igazi cigányzenét hallgatnom. S hogy Lengyelországban miért pont a dzsessz lett a nagy kedvenc? Be kell vallanom, nem tudom. Az viszont tény, hogy a dzsessz Lengyelországban népszerű, nagyszerű fiatal zenészeink vannak, több tanszéken is a legmagasabb szinten folyik a dzsessz oktatása. Ez persze még mindig nem magyarázat, inkább csak következmény. Örüljünk azonban annak, hogy ennyien akarnak a legmagasabb szinten dzsesszt tanulni.
– A múlt század harmincas éveiben még inkább csak amerikai dzsesszformációkat lehetett hallgatni Varsóban. Az igazi áttörést a tiltás, a kommunizmus évei hozták. A dzsessz a szabadság, az önmegvalósítás egyik legfőbb szimbóluma lett. Önt is ez az érzés vitte a zenéléshez, avagy más úton indult?
– Nem akarok csalódást okozni a mítoszépítőknek, de el kell mondanom, hogy nekem már nem kellett semmi ellen tiltakoznom. Amikor én kezdtem dzsesszt játszani, akkor már nem tiltották. Persze a dzsessz mindenképpen a tiltakozás egyik formája volt, hiszen mégiscsak amerikai zenéről van szó. Hogy miért engedte mégis a kommunista rendszer ezt a zenét? Mert szó nélküli művészet volt, tisztán csak zene. S ha valaki mégiscsak énekelt, angolul szólalt meg, így a gondolatrendőrség sem nagyon értette, miről is van szó.
– Több hangszeren is kiválóan játszik. Zongoristaként kezdte, majd jött a cselló, a harsona, míg végül eljutott az altszaxofonig. Felfoghatjuk ezt egyfajta útkeresésnek?
– Mint minden zenész, én is a zongorával kezdtem. A zongora és a hegedű ugyanis az első olyan hangszer, amelyen elkezd zenét tanulni az ember. Később, az iskolában azért lett a cselló a hangszerem, mert túl gyenge voltam a zongoránál, így valami mást kellett választanom. Ugyanez volt a helyzet a fiammal, Jacekkel, aki szintén zongorával kezdte. Ő azonban kezdettől fogva tudta, hogy dzsesszt akar majd játszani, ezért aztán tudatosan hamar a furulyát választotta. Az én utam nem volt ilyen egyenes, hiszen amikor a zongorát követően másik hangszerre váltottam, azt sem tudtam, hogy létezik dzsessz. Ezért is tértem át akkor a csellóra, amit később nagyon sajnáltam.
– A dzsesszről leginkább az örömzene jut eszünkbe. A jam sessionig, az improvizációig azonban hosszú az út. Mennyi időt tölt gyakorlással, alkotással?
– Fogalmam sincs, de az biztos, hogy még ma is sokat játszom. Ez egyébként mindenkinél más. Nincs rá általános recept, előre látható út. Vannak például olyanok, akik hiába gyakorolnak, próbálnak rengeteget, sosem érik el a végső nagy célt. Például én sem.
– Örökké elégedetlen önmagával?
– Azt nem mondanám, csak tökéletességre törekszem.
Zbigniew Namyslowski a varsói Tygmont jazz klubban 2008. novemberében
Fotó:Tóth Tibor
– Zenéjében háromféle hagyományt ötvöz. Megjelenik benne a műfaj globális stílusa, kiérződik a lengyel gorál népzene szeretete, és mindezt megfejeli az egyedi hangzással. Mi a fontosabb, a klasszikus alapok vagy az egyéni játékstílus?
– E három tradíció egyaránt fontos, s még inkább az, hogy valamiféle harmóniává álljanak össze, új minőséget hozva létre.
– Az igazi nagyságok azért attól nőnek az átlag fölé, hogy az egyéniségükből is hozzáadnak valamit a klasszikus műveltséghez…
– Ez így van! Nem elég utánozni másokat. Ilyen zenész sok van. Ha azonban a zenének nincs valamiféle egyéni jellege, akkor mindez nem több mint lelkiismeretes kisiparos munka.
– Ha dzsessz, akkor Amerika! El lehet különíteni amerikai és európai dzsesszmuzsikát? Van ennek értelme? Sokan azt mondják, minden a gyökerekig, tehát Amerikáig nyúlik vissza.
– Tény, hogy a dzsessz gyökerei Amerikában vannak, ám igazából minden az egyéniségtől, a sajátosságoktól függ. Ha például egy ilyen kvalitású zenész Magyarországon, Lengyelországban vagy Franciaországban nyúl a dzsesszhez, akkor egy picit mindig különbözni fog Amerikától. Nem mondanám persze, hogy valami egészen más zenét hoz létre, de biztosan belekerülnek bizonyos más elemek is.
– Így van ez a lengyellel is, mégis attól igazán nagy, hogy nem valamiféle nemzeti karaktert jelenít meg, hanem Kelet-Európábán egyedüliként általánosan képezi a részét a modern dzsessz történetének…
– Örülök, hogy ez a véleménye, de nem tudnám megmondani, miért éppen nálunk alakult
ez így.
Zbigniew Namyslowski a varsói Tygmont jazz klubban 2008. novemberében
Fotó:Tóth Tibor
– Akkor úgy teszem fel a kérdést, mi az, amivel gazdagították a dzsessz világát, amit még az amerikaiak is megtanulhattak Sopotban vagy Varsóban?
– Úgy vélem, hogy a dzsessz mindig is amerikai volt, s az is marad. Vannak olyan zenészek, akik bizonyos népzenei elemekkel próbálják gazdagítani ezt a zenét. Talán ez az, amitől a mi dzsesszünk valamivel másabb. Az pedig, hogy hogyan fejlődik, azon múlik, hogy kik, mennyire tehetséges zenészek játsszák.
– Térjünk vissza még egy kicsit a kezdetekhez! Annyi zenésztársával együtt Krzysztof Komeda szárnyai alatt kezdett. Milyen hatással volt Komeda a lengyel dzsessz és személyesen az ön zenei egyéniségének fejlődésére?
– Rám igazából nem volt hatással. Sosem voltam a csapatában, csak egy lemezt készítettem vele. Komeda nagyszerű zeneszerző volt. Nagyon sok olyan filmzenét komponált, amelyet dzsesszzenének lehetne nevezni. A lengyel zenészek közül a mai napig Tomász Stanko az igazi követője. Rajta rendkívül érződik Komeda hatása. A többiek inkább a maguk útját járják, saját stílust alakítottak ki.
– Ön sok tekintetben történelmet írt a lengyel dzsesszben. Még a hatvanas évek elején tagja volt annak a csapatnak, amelyik Kelet-Európából elsőként koncertezett nyugaton, az elsők között jelent meg kint lemeze, mégis mindig visszatért. Sohasem gondolt arra, hogy Komedához hasonlóan nyugaton maradjon?
– Valójában Komeda az egyetlen példa erre. A többi zenész Lengyelországban maradt, itt él. Komeda sem azért ment ki Amerikába, hogy dzsesszt játsszon, hanem filmzenét írni. A lengyel dzsesszzenészek nem mennek el máshová dzsesszt játszani, s amikor Komeda elhagyta Lengyelországot, már ő sem dzsesszt játszott.
– Ez egyben azt jelenti, hogy kellett ez a közeg ahhoz, hogy igazán nagyok legyenek?
– Úgy vélem, ennek a zenének a fejlődéséhez Lengyelországban igenis jók voltak a feltételek, s jók ma is. Lehet, ha Amerikában játszanánk, akkor többet hallana rólunk a világ. El kell ismerni, Amerikában kellene játszani ahhoz, hogy igazán világhírű legyen az ember. Akkor azonban Lengyelországban nem nagyon ismernének bennünket.
– A mai elismertségért itt azért a kelleténél többet kellett szenvedni. A lengyel dzsessz történetéről olvasva legalábbis így képzeli el az ember. Sokan leírták már, hogy a hatvanas-hetvenes években egy-egy hang némi túlzással élethalál kérdése volt. Önt hallgatva azonban ez kissé túlzásnak tűnik…
– Csak ismételni tudom magamat. Én azon a véleményen vagyok, hogy semmiféle tilalom nem létezett. Nem igaz, hogy nem lehetett dzsesszt játszani. Ott voltak minden évben a dzsesszfesztiválok, a dzsemborik, gyakran játszottunk a filharmóniákban is. Talán azért, mert Lengyelországban a dzsessz rangja mindig magas volt.
– S milyen volt a viszonya a rendszerrel?
– Nem mindegy? A dzsesszzenész számára nem ez a fontos, hanem a zene. Persze tudjuk, hogy milyen volt az a rendszer.
– Lengyelországban és a világban is nagy tisztelet, szeretet övezi. Igazi sztár. Nem fárasztja ez a helyzet?
– Nem, mert ez egyáltalán nem így van.
Zbigniew Namyslowski a varsói Tygmont jazz klubban 2008. novemberében
Fotó:Tóth Tibor
– Szembetűnő, hogy manapság a sztárság egyre kevésbé a teljesítményt, mint inkább a médiaszereplést jelenti. A dzsesszt nem érte még el ez az értékvesztés, a tartalommal szemben a látvány térnyerése?
– Én a sztárságról semmit nem tudok mondani. Sokan vannak, akikből sztárt csinálnak. Nálunk is vannak olyan dzsesszzenészek, akik folyamatosan a médiában szerepelnek, én azonban nem tartozom közéjük.
– A lengyel dzsessznek immár van múltja, jelene. Milyen a jövője? Mi az, amit ehhez még mindenképpen hozzá szeretne tenni?
– Lengyelországban nagyon sok a jól képzett fiatal dzsesszzenész. Tehetségesek, és bennük van a lengyel dzsessz jövője. Ha belehallgatnak a próbánkba, maguk is meglátják.
◊
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater