A három balti államot általában a posztszovjet átalakulás mintaképeinek tekintik. Litvániának, Lettországnak és Észtországnak sikerült az, ami a többi volt tagköztársaságnak minden erőfeszítés ellenére sem. Maradéktalanul integrálódtak az euroatlanti szövetségi rendszerbe. Ennek az éremnek is van azonban egy másik oldala, amely az idő előrehaladtával egyre jobban láthatóvá válik.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

A balti államok és Belarusz az elmúlt bő egy évben a korábbiakban megszokottnál jóval gyakrabban kerülnek be a nemzetközi híradásokba, amely elsősorban a balti államok a belarusz zavargásokban történt szerepvállalása, és a belarusz határon kialakult migrációs válság az oka. A három baltikumi ország és Belarusz a Szovjetunió széthullása után mondhatni homlokegyenest ellentétes utat járt be. Míg a belarusz modell a szovjet örökség megőrzésére, és az Oroszországgal való jó kapcsolatokra épült,

„az észtek, lettek és litvánok igyekeztek mielőbb maguk mögött hagyni mindent, ami a szovjet időkre emlékeztet, és rohamléptekkel haladtak az euroatlanti integráció felé”

Törekvéseiket siker koronázta, és 2004-ben mindhárom ország az Európai Unió és a NATO tagállamává vált. Gazdasági teljesítményük számai több más, a keleti blokkhoz tartozó államét is felülmúlják, bevezették az eurót, és a demokrácia és jogállam témakörében sem érik őket súlyos kritikák. Magyarországon is vannak, akik a Nyugathoz történő felzárkózás példaképeinek tekintik a balti államokat, kivált Észtországot, amely a gazdaság liberalizációjában, az általános digitalizációban, és az oktatási rendszerében elért sikereinek köszönhetően vált a felzárkózás-elméletek hívei számára „mintaországgá.”

„A sikereknek azonban súlyos árnyoldalai is vannak. Ezek egyike, hogy a mintademokráciának számító országokban tulajdonképpen máig rendezetlen az orosz kisebbséghez tartozók helyzete. Észtország és Lettország is eltörölte a szovjet állampolgársági törvényt, ezzel gyakorlatilag kizárva állampolgárai sorából az 1940 után betelepült, főleg orosz nyelvű lakosokat”

A két országban ez egy sajátos jogi kategória, a nem-polgárok létrejöttéhez vezetett, egyfajta köztes státuszhoz az állampolgárok és az állampolgárság nélküli személyek között. Lettországban még ma is a lakosság közel tíz százaléka ebbe a kategóriába tartozik, a nem-polgárok kétharmada pedig orosz, a maradék egyharmad többségét pedig ukránok és belaruszok teszik ki. A nem-polgárok, bár jogilag alig különbözik a helyzetük az állampolgárokétól, nem szavazhatnak, ennek pedig különös politikai jelentősége van, figyelembe véve, hogy az ország lakosságának mintegy negyede orosz nemzetiségű, az oroszok több mint negyede nem-polgár, a legutóbbi parlamenti választásokon pedig az orosz közösség jogai mellett is kiálló, vezető ellenzéki pártként funkcionáló Harmónia nevű párt végzett az első helyen. A nem-polgárok száma Észtországban is megközelíti a 70 ezret.

„Az orosz kisebbségek helyzete egyébként is napirenden van ezekben az országokban, ahol az orosz fenyegetésre hivatkozva rendszeresen zárnak be orosznyelvű médiumokat”

Észtországban például 2019 végén záratták be az orosz állami hírügynökség alá tartozó Sputnik Esztonyija hírportált, annak újságírói pedig arra panaszkodtak, hogy az észt titkosszolgálatok szabályosan megfenyegették őket, hogy amennyiben nem mondanak fel, büntetőeljárást indítanak ellenük.

„Szintén az elmúlt harminc év negatívumai közé sorolható, hogy a három állam az Oroszországtól való mind nagyobb távolságtartás nevében külpolitikáját szinte mindenben Washington elvárásainak megfelelően alakította, és mintegy önként vállalták a kibontakozóban lévő hidegháborús helyzetben a frontállam szerepét”

Míg az állampolgárság kérdésében Litvánia mérsékeltebb volt Észtországnál és Lettországnál – az utóbbi kettőnek Oroszországgal is jóval több diplomáciai konfliktusa volt -, az elmúlt másfél évben Vilnius külpolitikája vált a leginkább konfrontatívvá.

Belaruszban például az első pillanattól kezdve nyíltan felvállalták az ellenzék támogatását, majd menedéket nyújtottak Szvjatlana Cihanovszkaját és gyakorlatilag államfőnek járó tiszteletadással övezték. Sőt, a belarusz káliumszektor elleni szankciókat is támogatták. Mindezt annak ellenére, hogy mind a litván vasutak, mind a klaipėdai kikötő számára elsődleges fontosságúak a Belarusz felől Európa irányába tartó káliumszállítmányok.

„A litván Belarusz-politika böjtje idén nyáron jött el, amikor a belarusz határon migrációs válság alakult ki, amelyet Vilnius szerint Aljakszandr Lukasenka elnök szándékosan gerjesztett”

Az így kialakult konfliktus egyébként rámutatott arra is, hogy miközben Litvánia önmagára az orosz fenyegetés elleni küzdelem előretolt helyőrségeként tekint, addig az ország határőrei számára napi néhányszáz illegális bevándorló megállítása is túl nagy feladatnak bizonyult. A migrációs válság és a COVID-intézkedések miatti tüntetések, tetézve a határmenti, rendkívüli helyzet alá vont területeken kialakuló olyan zavarokkal, mint például a sürgősségi ellátás akadozása, az ország működésképességének kérdését is felvetették.

„Vilnius ennek ellenére tovább folytatja a hidegháborús politikát, és az idei évben Kínával is szembekerültek”

Litvánia korábban élénken érdeklődött a kínai vezetésű nemzetközi gazdasági projektek iránt, ahogyan azonban az Egyesült Államok politikája előbb Trump, majd Biden idején is Kínát nevezte meg Washington elsőszámú stratégiai ellenfeleként, Vilnius sorra bontotta le kapcsolatait a távol-keleti óriással. Nem csupán a közép- és kelet-európai államokat, valamint Kínát tömörítő 17+1 nevű egyeztető platformból lépett ki a balti ország, de egyenesen kezdeményezőként lépett fel a Peking ujgurokkal kapcsolatos politikáját elítélő EU-szankciókat illetően. Majd engedélyezte a tajvani hatóságoknak, hogy követséget nyissanak Litvánia területén. Ez utóbbit követően Kína visszahívta nagykövetét az országból, gyakorlatilag az összes litván termék importját leállították, a kínai sajtó pedig szinte naponta becsmérlő és támadó hangvételű cikkeket közöl a litvánok politikájáról.

„Hogy Litvániának milyen érdeke lehet abban, hogy gyakorlatilag szándékosan megszakítsa kapcsolatait Pekinggel, kérdéses, bár egyes litván elemzők lehetséges tajvani befektetéseket emlegetnek, amelyek nagyságrendekkel felülmúlhatják a kínai-litván kapcsolatokból származó előnyöket”

Hogy ebből mi valósul meg, meglátjuk, könnyen lehet azonban, hogy a litván Kína-politika jelenleg csupán az „autokráciákkal” szemben harcot hirdető amerikai kormányzat irányvonalát próbálja lekövetni.

Tény azonban, hogy sem az oroszok megoldatlan helyzete, sem a konfrontálódás Kínával nem okozza majd a balti államok vesztét, a demográfiai problémáik azonban annál inkább. Az utolsó, 1989-es szovjet népszámlálás óta Észtország lakossága 1,56 millióról 1,33 millióra, Lettországé 2,66 millióról 1,89 millióra, Litvániáé pedig 3,67 millióról 2,78 millióra esett vissza. A lett települések egyharmadának lakossága már nem éri el az ötven főt, Riga lakossága pedig már 2030-ra félmillió alá eshet vissza.

„A születésszámok bezuhanása mellett nagy problémát jelent az elvándorlás is”

Csak az Egyesült Királyságban több mint 100 ezer litván kivándorló telepedett le, de az ott élő lettek száma is meghaladta az ötvenezret. Az euroatlanti integráció lehetőséget nyújtott az elvándorlásra, miközben a gazdaság alapvetően jó mutatói mellett sem tudtak ezek az országok megfelelő jövőképet nyújtani fiataljaik számára. Bár több országban is programot indítottak az elvándoroltak hazaszólítása érdekében, ezek kevés sikerrel jártak. Egy Lettországba visszatérő hölgy az Izvesztyija tudósításai szerint arra panaszkodott, hogy míg a fizetések az országban alacsonyak, addig az adók magasabbak, a megélhetési költségek pedig szinte ugyanakkorák, mint Londonban.

A balti államok vezetése tehát, bár sikerrel vette az euroatlanti integráció jelentette akadályokat, számos más problémával nem tudott megbirkózni a függetlenség harminc éve során. Márpedig ezek megoldásán akár már a nem is olyan távoli jövőben ezeknek az országoknak a fennmaradása is múlhat.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)