Kezdőlap » x-demokrata » Visszatekintve a Majdanra
Fegyveres felkelők a kijevi Majdanon 2014. január 31-én #moszkvater

Visszatekintve a Majdanra

Korán örült Európa a Majdan győzelmének, írtam öt éve az azóta a „méltóság forradalmának” átkeresztelt puccs, vagy másképpen fogalmazva, az addigra már a visszasündörgő ellenzék és a nacionalisták által kisajátított Euromajdan győzelme után. Ennyi idő elmúltával érdemes visszatekinteni, hogy láttuk akkor Ukrajna jövőjét. A Tájkép csata után címmel írt publicisztikában sokakkal ellentétben szkeptikus voltam, s úgy gondoltam, nincs mit ünnepelni. De mivel mind Ukrajnának, mind Európának csak jót akarhatunk, azt kell mondanom, bárcsak ne lett volna igazam! Mert azóta szertefoszlottak a szép álmok, Ukrajna elveszítette a Krímet, háború tört ki a keleti régióiban, a gazdaság az összeomlás szélére került, miközben nem tűnt el (sőt!) a korrupció sem…

Fegyveres felkelők a kijevi Majdanon 2014. január 31-én #moszkvater
Fegyveres felkelők a kijevi Majdanon 2014. január 31-én
Fotó:EUROPRESS/SERGEI SUPINSKY/AFP

Elűzte Viktor Janukovicsot a Majdan! Az elnök nem mondott le, ám nem igazán tudni, hol is tartózkodik. Eközben az ellenzék a Függetlenség terével versenyezve próbálja átvenni a hatalmat. A Batykivscsina kapcsolt a leggyorsabban, s a hatalomban egykor megszerzett tapasztalatát kihasználva magához ragadott minden posztot. Julija Timosenko is szabad, a parlamentben pedig egymásra licitálva fogadják el a radikálisabbnál radikálisabb, a kisebbségeket például egyértelműen negatívan érintő törvényeket. Az Európai Unió és az Egyesült Államok boldog. Most nem nagyon kényesek az emberi jogokra és az összeurópai értékekre. Az sem zavar a senkit, hogy végiggyalogoltak ismét egy országon, s megdöntöttek egy demokratikusan megválasztott elnököt és kormányt. Nem mintha nagy kár lenne érte, csak hát az a csúnya nemzetközi jog, no meg a nyugati értékek.

„Ezek után aligha lehet majd elmagyarázni a Majdan „forradalmárainak”, hogy tessék a törvényeket betartani”

Mert állítólag ez az út vezet Európába! Vagy mégsem?! Az sem foglalkoztat most senkit, hogy a még a három weimari külügyminiszter közreműködésükkel tető alá hozott kompromisszumot is lazán elsöpörte az utca. Mint ahogy ez lesz mindazokkal, akik nem tetszenek Galíciának! Az elnök menekülése mellett a Majdan győzelme így egyben azt is jelenti, hogy az európai közvetítők sem érdekelnek immár senkit! Így ez az öröm ugyanolyan hamar elillanhat, mint Moszkvának a vilniusi uniós csúcs, az ukrán társulási szerződés kútba esése utáni elégedettsége.

El kellene például gondolkozni azon, hogy ki is az úr ma Ukrajnában? Az ország nyugati része ugyan megszállta Kijevet, ám ebből az indulatok csendesülésével alighanem elege lesz még a főváros értelmiségének is, ráadásul az erőviszonyok jelenlegi, az erőre és az ordítás hangosságára alapuló leosztását aligha fogja elismerni a keleti rész. Annak ellenére, hogy ők sem a korrupt, az ország lerablásában határokat nem ismerő, lényegében őket is eláruló Janukovicsot és szűk csapatát védik. Csupán önmagukat, hiszen Galícia hagyományosan kirekesztő dühe elsősorban ellenük, másodsorban pedig minden kisebbség és másság ellen irányul.

„Súlyosan téved tehát az, aki ma azt hiszi, hogy Janukovics elűzésével Ukrajna minden gondja megoldódott. Nem. Mint minden váltás, ez is magában rejti természetesen a változások, a megújulás esélyét, ám az első jelek még messze nem ebbe az irányba mutatnak. Inkább csak a kérdések szaporodnak. Vajon mennyire uralja például a most magát az ország élére kinevező elit a helyzetet?”

Ugyan nem a formálisan kettős hatalomtól kell félniük a győzteseknek, hiszen ez most legfeljebb elméleti veszélyt jelent. Kelet- és Dél-Ukrajna azonban aligha kér majd az ukrán nacionalizmusból, s számolni kell előbb-utóbb azzal is, hogy politikai értelemben is talál magának megfelelő vezetőt Janukovics leszerepelt klánja helyett. Ennél is figyelmeztetőbb az, amilyen visszafogottsággal fogadta a Majdan a szabaduló Timosenkót. Így alighanem mindenek előtt éppen őket kell majd meggyőzniük a hatalmat átvevőknek. Julija Timosenko kiszabadulása eleve megbontotta az ellenzék sorait, ráadásul még a Klicsko-Jacenyuk-Tyahnibok triót sem fogadja el a Függetlenség tere. A „nemzeti forradalom” híveinek szemében a Jobb Szektor vezére, Dmitro Jaros jóval inkább szent, mint a már egyszer megbukott Timosenko, vagy a szárnyait bontogató Klicsko.

S akkor még nem beszél senki a talán fontosabb kérdésről, az ország talpon maradásáról. Az idő ugyanis kétségbeejtő gyorsasággal szalad, s Ukrajnának nagyjából két-három hete van az államcsőd elkerülésére. Éppen emiatt nem mindegy, hogy a Kelet és a Nyugat továbbra is versenyt fut majd Ukrajnáért, avagy ténylegesen is hajlandó lesz megmenteni. S ezt a gesztust hatalmi érdekekhez köti, avagy végre mindenki ráébred arra, hogy a tét ennél már nagyobb. Ha ugyanis az Ukrajnán belül jelenleg is szembetűnő szakadékok tovább mélyülnek, az az egész eurázsiai térségre veszélyes folyamatokat indíthat el, hamar visszarántva a realitások talajára a ma még örömünnepet ülőket. Az első Majdan után tíz évvel ez talán már is olyan hihetetlen feltéltelezés?!

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.