­Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz dal utolérhetetlen nagysága Alekszandr Vertyinszkij előtt meghajolva idézi fel a városi románcból kinőtt szerzői dalok világát, és a műfajteremtő dalnok ugyancsak változatos életét. Vertyinszkij hatása máig él. Az őt követő szovjet bárdok, trubadúrok ugyan másról és másképp dalolnak, ám ugyanazt a  költői attitűdöt képviselik, ugyanazt a nemes hagyományt folytatják.

Belopni magad az emberek szívébe, elmondva, pontosabban gitárral a kézben eldalolva örömük és bánatuk, mindennapi gondjaik és véleményük a világról – nemes hivatás. Az ezt beteljesítő műfaj, a szerzői dal. Nagyjából ugyanolyan környezetből indulva lett az orosz néplélek sajátja, mint a vlagyimiri kollégiumi szoba, ahol a technika szerény és recsegő berendezése segítségével először hallgattam a néptrubadúr Vlagyimir Viszockijt. Csak éppen fordított utat járt be. Nem baráti társaságok otthonos, kopott zugaiból jutott fel a népszerűség csúcsára.

„Méreteiben nem igazán eltérő, ám fényesebb, vagy inkább fényűző helyekről ereszkedett le a köznéphez”

Hírnevet a nagyvilági helyeken szerzett, hogy azután utat törjön szerényebb közösségek törzshelyeihez, a kocsmák, lebujok világába. S eljusson oda, ahonnan a XX. századi reneszánszát kezdte, amikor nyugtalan és lázongó lelkek összejönnek, hogy halljanak valami mást, igazat és felkavarót az őket körülvevő világról.

Oroszhon a századfordulón kétarcú birodalom volt. Petrográd élete szinte semmiben nem tért el a kontinens többi nagyvárosának nyüzsgő forgatagától. Ugyanazok a világcégek nyitottak üzleteket, mint Párizsban, Berlinben. A Nyevszkij proszpekt egyik legszebb épületét a Singer Társaság emelte a nagyszerű – és mint később kiderült – bejött üzlet reményében. Gépein varrták a szorgos, faluról városba felmenekült ügyes kezű parasztlányok a fővárosi dámák legújabb párizsi divatot követő ruháit. Könnyen tehették, hiszen a párizsi divatlapok a szabásmintákkal, miként a londoni vagy berlini napilapok, pár napos késéssel már a méltán az Észak Velencéjének elkeresztelt város újságárusainak pultjain csalogatták az olvasókat. Akik természetesen több világnyelven is el tudták olvasni a friss híreket.

„Az 1812-es napóleoni hadjáratban a dermesztő téli utakon, a nagy menekülésben elcsípett vagy félholtan felszedett francia tisztek, majd a nyomukban ide csalogatott nevelőnők szinte anyanyelvvé tették a franciát, hogy idővel más nyelvek is sorra kerüljenek”

Pezsgett a szellemi élet, amibe a rendszert finoman csipkedő szatíra éppúgy belefért, mint a modernista irodalmi irányzatok. És persze ott voltak a „nagyágyúk”. A századforduló előtt már énekelt a multimilliomos mecénás Szavva Mamontov magánoperájában a világ egyik legnagyobb basszus énekese, Fjodor Saljapin. És már táncolt a Mariinszkij Színház színpadán a korántsem balett-táncosi alkatú, később nagyhatalmú szeretői által is híressé lett Matilda Kseszinszkaja, az orosz balett első nagy csillaga. Aki még arról is nevezetes lett, hogy fényűző palotája lett 1917-ben a bolsevik párt főhadiszállása.

„Kialakult egy olyan jelentős polgári réteg, mely nem csak fogyasztotta a művészetet, de el is tartotta a művészeket. Szentpétervár mellett <mini szentpétervárok> alakultak ki a lemaradni nem akaró provinciákban, tartományokban. És megteltek a zenés mulatóhelyek is, a közönségvonzó esztrád fénykorát élte”

De mielőtt a békés aranykor hangulatába ringatnánk magukat, ki kell ábrándítanom az olvasót. Ez az élet csak keveseknek volt elérhető. Nem véletlenül fordult nagyot a világ Oroszhonban 1917-ben, és söpört el sok mindent a színről. Egy dolgot azonban nem tudott. Egy műfajt, mely a jómódú polgárok mulattatásából átcsúszott igaz össznépi műfajjá.

„A városi románc mindenki szívébe belopta magát. S ezt köszönhetjük egy tragikus sorsú kijevi zsidó kisgyereknek, aki később az orosz esztrád, színház, film nagy alakjává nőtte ki magát”

A kis Alekszandr (Alekszandr Vertyinszkij 1889-1957) olyan családba született Kijevben, amelyik saját sorsán át érezte a cári Oroszország minden nyűgét. A zsidó papa ügyvédként próbált megélni, de a családi kasszát, mint újságíró is igyekezett feltölteni. Két hivatásánál fogva jól megismerhette a századforduló orosz világát. Nemesi származású feleségét családja nem engedhette egy nem „comme il faut” jöttmenthez, így a szerelmes asszony kénytelen jogi úton fogadni gyermekeivé gyermekeit. Ráadásul családja ki is tagadja. A sors újabb tragikus fordulattal tépázza meg Alekszandr életét, három éves, amikor meghal anyja és két évvel később apja is követi imádott asszonyát a sírba.

„Anyám a leggyöngédebb és legszelídebb teremtés volt négy nővére közül, s tengernyi könnyel fizetett első és utolsó szerelméért” – emlékezik Alekszandr.

„A gyerekeket szétdobálják a rokon családok között, s Vertyinszkij csak felnőttként találkozik színésznő nővérével, aki később, feltehetően kábítószer következtében huny el”

A fiatal Alekszandr igazi zsivány kölyök. Ki is zárják a gimnáziumból. Közben vonzalma nő a színház iránt, ám első próbálkozásai nem mondhatók sikeresnek. Életének meghatározó személyisége volt az a Szófia Nyikolajevna Zelenszkaja, a (később a kulturális népbiztos Lunacsarszkij felsége), aki közelebb hozta az irodalomhoz, művészethez, s akinek házában az orosz kultúra olyan nagyságai fordultak meg, mint az orosz modernizmus „ezüst korszakának” dédelgetett kedvence, a költő Mihail Kuzmin. Gyakori vendég volt a kis szalonban az irodalmár és filozófus, a Nobel-díjra hétszer felterjesztett, emigrációban menekülő, majd halála előtt két évvel szovjet állampolgárságot kapott Nyikolaj Bergyajev, vagy a későbbi világhírű, iskolát nyitó festő Kazimir Malevics is.

„Alekszandr Vertyinszkij 1913-ban felköltözik Moszkvába, és megkezdi irodalmi pályafutását”

Jó társaságba keveredik, megismerkedik Majakovszkijjal és az egofuturista költőkirály Igor Szeverjanyinnal. Nem fogadja el a futuristák programját, ám lelkesen támogatja Majakovszkij költői törekvéseit”

Az igazi sikert a Miniatűr Színházban előadott száma, az erotikus momentumokkal teletűzdelt „Tangó” hozza. Viszont Konsztantyin Sztaniszlavszkij rossz dikciója miatt – az „r” hangot raccsolva ejti – nem veszi fel a Művész Színházb, s marad számára az esztrád. És a film, ahol igaz csak kis szerepben, 1913-ban mutatkozik be.

Az első világháborúban példát mutatva a hazaszeretetből, önként vesz részt egy kórházvonat munkájában, több ezer sebesültet látva el, mígnem ő is megsebesül. 1915-ben visszatér Moszkvába, és folytatja sikeres szereplését a még gyerekcipőben lépegető orosz némafilmben. Itt ismerkedik meg a műfaj nagy sztárjával, a démoni szépségű Vera Holodnajával, aki végképp az életét meghatározó pályára irányítja.

„Alekszandr Vertyinszkij 1915-ben lép fel eredeti programjával a „Piero dalai”-val”

Pierrot Paul Cézanne festményéről is ismert bohóc, kifestett arcú artista vagy színész, cirkuszi mulattató. Vertyinszkij egzotikus színpadon, holdfényhez igazodó megvilágításban, külön az alakjára szabott Piero öltözékben, halotti citromsárga-lila színű maszkban adja elő saját és az ezüstkor költőinek Marina Cvetajevának, Igor Szeverjanyinnak és Alekszandr Bloknak a verseire írt dalait.

Sajátos recitáló stílusban. Nyelvi hibája, arisztokratikus raccsolása segíti érvényesülését. minden általa előadott dal kis dráma, mesterien megformált mini-színjáték. Előadásában a versek egyedülálló módon megmaradtak versnek, s majdhogynem hipnotikus hatással voltak nem csak az esztrádba szórakozni bejáró kispolgárokra, de az igényesebb elit közönség tagjaira is. A maszk még a háborús időkből való, ezt volt a legkönnyebb felölteni a sebesült vonatban, hogy felvidítsa ápoltjait.

„Az ironikus dalokban az ifjúság naiv vágyainak elvesztéséről, a sivár hétköznapokról, és az őt körülvevő világ közönyéről szóltak. Ugye ismerősek ezek a témák a későbbi nagy követő, Viszockij dalaiból is?”

Ettől kezdve az esztrád lesz Vertyinyszkij élete, sikerének színtere. Ám a történelem közbeszól. A forradalom, melyet nem fogadott el, felfordítja a művész életét is. Egyik dala, amelyben a Moszkvában kivégzett 300 junkert, katonaiskolai növendéket siratta meg, felkeltette a cseka figyelmét. Később a kortárs, és Vertyinszkijt megértő, vele rokonszenvező Pausztovszkij, mentve a menthetőt, a „helyére tette” a történetet. Szerinte a dal Kijevben született, és az ellenforradalmár Petljura elleni harcban hősi halált halt fiatal katonanövendékekről szólt. Ez azonban elkésett helyreigazítás volt.

„Vertyinszkij a polgárháború alatt Oroszországnak a fehérgárdisták által elfoglalt déli területein vendégszerepel, ahonnan a fehérek összeomlása után Konstantinápolyba emigrál”

Vándor életének következő állomása Bukarest. Itt a szovjethatalom javára folytatott kémkedéssel vádolják, menekülnie kell. Hazaszeretete és honvágya nem hagyja nyugodni, Lengyelországból kérvényezi Lunacsarszkijtól a hazatérést, amit elutasítanak. Párizs majd Palesztina életének további állomásai, az emigráns körök dédelgetett és kedvenc művésze. Az orosz emigráció 1934-ben az Egyesült Államokban nagy ovációval fogadja fellépését. A haza iránti szeretetét, és az emigráns sors fájdalmait énekli meg dalaiban. Ott van fellépésén a művészetét elismerő Marlene Dietrich is. Később Hollywood filmszerepet ajánl neki, amit – noha német és másfilmekben szívesen szerepelt -feltehetően nem csak nyelvi okokból, hanem inkább az amerikai életformától való viszolygásában nem fogad el.

„Ismét a nyakába veszi a világot. Sanghajban telepedik le. Emberfeletti munkát végez, hogy családját eltartsa, mert időközben elveszi a Kínai-Keleti Vasúttársaság egyik tisztviselőjének a lányát.

Bár dalait a Szovjetunióban nem tiltják be, nem tartozik a szovjet kultúrpolitika kegyeltjei közé, noha változatlanul népszerű. Sanghajban 1937-ben fellép a szovjet nagykövetségen. Hozzájárulnának hazatéréséhez, de családja nélkül, s ebbe nem egyezhet bele. Végül 1943-ban Molotov, akihez személyes hangú levélben fordul, engedélyezi, hogy hazatérhessen.

„Vertyinszkij hazatérése után kezdetben a Metropol szállóban lakik, majd a Gorkij utcán kap lakást. Igaz hazaszeretete arra készteti, hogy rendszeresen fellépjen a fronton. <Nincs másom, csak a világhírem> – vallja, s ebben nincs semmi gőg, valóban méltán övezi elismerés és szeretet. Több mint kétezer koncerttel segíti a nagy honvédő háború győzelmét”

A gyanakvás azonban nem szűnt meg iránta. Személyes, magánéleti ihletésű művészete, arisztokratikus kinézete nem illett bele a szocialista építőmunka támogatását igénylő kultúrpolitika törekvéseibe. Dalainak alig egyharmadát fogadják el, a cenzúra jelen van minden koncertjén. Alig kap fellépési lehetőséget, megtűrt ember hazájában, melynek megvédéséért oly sokat tett.

A filmvászon viszont megnyílik előtte. Ezt sajátosan arisztokratikus alkatának, és modorának köszönheti. Nagy sikert arat a Csehov novella alapján készült „Anna a férje nyakán” című filmben a herceg szerepében. Itt a színészkirály Mihail Zsarovval játszik együtt.  Sztálin-díjat kap Mihail Kalatozov „A halálra ítéltek összeesküvése” című, fantasztikus filmjében nyújtott alakításáért. Számára mindennél többet jelent a közönség rajongása és a szakma elismerése.

„Vertyinszkijt megrázta az olvadás, Hruscsov beszéde, amelyben feltárta a sztálinizmus bűneit. Haza iránti szeretete, túlmutatott politikai meggyőződésén, még Sztálinról is írt dalt. Ez legyen a legnagyobb bűne…”

1957. május 21-én tartja utolsó koncertjét Leningrádban aVeteránok házában.

Még aznap szívroham végez vele az Astoria Szállóban. Sírja a moszkvai novogyevicsi temetőben gyakran látogatott emlékhely, ma is sokan teszik tiszteletüket az orosz dal utolérhetetlen nagysága előtt. Felvételei ma már elérhetők, jómagam még „békebeli” bakelit lemezen őrzöm hangját. Apjuk tehetségét megörökölt lányai, – Marianna és Anasztaszija (utóbbi „A kétéltű ember” című fantasztikus filmben nyújtott többek között emlékezetes alakítást) népszerű színésznők.

„Vertyinszkijnek nem csak emléke, de hatása is tovább él”

Az őt követő szovjet bárdok, trubadúrok ugyan másról és másképp dalolnak, ám ugyanazt a  költői attitűdöt képviselik, ugyanazt a nemes hagyományt folytatják. A későbbiekben róluk is megemlékezünk.