Nyugaton erőteljes optimizmus uralkodott az ukrán ellentámadás kilátásait illetően, mára viszont egyre többen kezdik felismerni, hogy az ellentámadás kudarcot vallott. Az ukrán stratégia egyfajta villámháborús elképzelésre épült, ennek feltételei azonban nem voltak adottak. Pedig a nyugati eliten belül is akadtak olyanok, akik előre látták a katasztrófát, ennek ellenére mégis nyomást gyakoroltak Ukrajnára, hogy indítsa meg az ellentámadását. A kudarcért persze senki nem akar felelősséget vállalni, a következő hónapok feltehetően egymás hibáztatásáról fognak szólni. E témákról és még sok egyéb érdekes kérdésről is értekezik Bound to Lose (Vereségre ítélve) című esszéjében John J. Mearsheimer, a realista külpolitika jeles képviselője, akinek örömmel közöljük írását.

John J. Mearsheimer írása a #moszkvater.com-on 

Oroszország képességei a villámháború meghiúsításához

Ukrajna kilátásai az ellentámadás sikeres megvalósítására még rosszabbnak tűnnek akkor, hogy ha az egyenletbe beszámítjuk Oroszország védekezési képességét is.

Először is, gyakorlatilag nem volt esély arra, hogy a fő támadás helyszíne kapcsán az ukránok meglepjék az orosz erőket, ellentétben például azzal, hogy 1940 májusában a Wehrmacht a Franciaország elleni támadása során ezt meg tudta tenni.

„A média híreiből, az ukrán vagy a nyugati tisztviselők beszámolóiból kiderült – de elég volt csak a térképre ránézni – hogy a támadás fő iránya Zaporizzsja régióban lesz, és hogy az ukrán páncélos erők Orihiv/Orehov környékéről szeretnének eljutni az Azovi-tengerig, út közben elfoglalva Tokmak és Melitopol városát”

Ezzel gyakorlatilag a felére csökkenne az Oroszország birtokában lévő nagy terület Kelet- és Dél-Ukrajnában, ami egyúttal azt is jelentené, hogy Oroszországnak megszűnne a szárazföldi összeköttetése a Krím-félszigettel.

Azt várták Ukrajnától, hogy kíséreljen meg egy vagy több áttörést is a frontvonal mentén, az Azovi-tenger elérését kitűzve végső célként. Az egyik lehetőség az volt, hogy Velika Novoszilkától délre áthatolnak az orosz védelmen, és Mariupol irányába fordulnak. A másik opció az volt, hogy Guljajpolje közelében törnek át, és tovább nyomulnak Bergyanszk irányába az Azovi-tenger felé. Mindezen lehetőségek mellett a fő támadásra továbbra is Orihiv/Orehov térségében lehetett számítani, Melitopol városának irányába.

„Az oroszok persze felismerték ezeket a lehetséges támadási irányokat, és alaposan felkészültek azokra”

Ezen túlmenően az orosz hadsereg rengeteg drónnal és más ISR (hírszerzés, megfigyelés és felderítés) eszközzel rendelkezett, melyek szinte lehetetlenné tették Ukrajna számára, hogy nagy csapatösszevonást hajtsanak végre észrevétlenül. Aligha volt tehát esély arra, hogy Ukrajna a meglepetés erejét kihasználva jelentős előnyre tegyen szert a támadás fő pontján. Meglepetés hiányában viszont az orosz haderő nagy pontosságú fegyvereinek halálos sorozatával kellett szembenézniük.

Másodszor, Oroszország mélységi védelmet épített ki, ami ideális stratégia a villámháború megállítására. Ez több védelmi vonalból áll, gyalogsági lövészárkokkal, harckocsi árkokkal, aknamezőkkel, betonkorlátokkal és előkészített lőállásokkal ellátva. Mi több, ezeket a védelmi erődítményeket azért hozták létre, hogy a támadó erőket halálzónákba tereljék, ahol az oroszok hatékonyan tudják őket megsemmisíteni. Emellett az ukránoknak valószínűleg olyan városi területeken kellett volna harcolniuk, mint Tokmak és Melitopol, ahol csak lassan, nagy veszteségek árán tudnának előrehaladni.

„Az orosz védelem egyes részei kétségkívül erősebben voltak kiépítve, mint más részei, a védelem azonban különösen erős volt Zaporizzsja régióban, ahol a fő áttörési kísérletet várták Ukrajnától”

Az orosz hadseregnek voltak mobilizálható erői is tartalékban, melyeket gyorsan be lehetett vetni a meggyengülő frontvonal bármely pontjának megerősítése céljából. Az orosz erők arra is felkészültek, hogy az úgynevezett „szürke zónában” küzdjenek meg a támadó erőkkel, ami egy nyílt terület a fő védelmi vonal előtt. Az alapkoncepció az volt, hogy már azelőtt felőrlik az ukrán dandárokat, mielőtt azok elérnék az erődítmények első vonalát, de legalábbis megpróbálják megakadályozni azt, hogy az ukránok eljussanak odáig. Mick Ryan nyugalmazott ausztrál tábornok jól fogalmazott akkor, amikor Oroszország védelmi rendszerét „sokkal összetettebbnek és halálosabbnak minősítette, mint bármit, amivel bármelyik katonaságnak az elmúlt 80 év során szembe kellett néznie”.

Harmadszor, tovább rontja a helyzetet, hogy az oroszok számos olyan képességgel rendelkeztek, amelyek rendkívül veszélyessé tették az ukrán erők számára, hogy kimozduljanak a nyílt terepre, amit azonban állandóan meg kellett tenniük a támadás kezdete óta, ráadásul folyamatosan mozogniuk kellett előre. Az oroszok jelentős ISR eszközkészlettel rendelkeztek, amely lehetővé tették számukra az ukrán mobil egységek felderítését.

„Rengeteg olyan eszközük volt, amelyek képesek voltak lecsapni a támadó erőkre”

Az oroszoknak hatalmas tüzérségi arzenáljuk, és több rakétavetőjük is volt, amelyekről a háború első 15 hónapjában bebizonyosodott, hogy szörnyen hatásosak. Az oroszok nagyszámú akna gyors telepítésére is képesek voltak, halálos aknamezőket hozva ezzel létre a támadó erők előtt. Az oroszok uralták az eget is, így helikopterekből, gyilkos drónokból és taktikai repülőgépekből álló arzenáljukkal folyamatosan támadhatták az ukrán szárazföldi erőket.

Ahogy egy katonai ügyekben nagy tudású blogger („Big Serge”) fogalmazott: „A nyugati megfigyelők nem akarják észrevenni azt, hogy a modern távolsági fegyverek (Lancet drónok, irányított tüzérségi lövedékek, GMLRS rakéták) és a sűrűn elhelyezett ISR-rendszerek egyszerűen lehetetlenné teszik az átfogó, gyors mozgású műveletek végrehajtását, kivéve esetleg akkor, ha nagyon speciális körülmények állnak fent. Amikor az ellenfél képes felügyelni a felvonulási területeket, képes csapást mérni a mögöttes terület infrastruktúrájára cirkálórakétákkal és drónokkal, képes tüzérséggel lőni a megközelítési útvonalakat, mindeközben aknazárral látja el a területet, akkor hogy lehetne pontosan manőverezni?”

„Röviden összefoglalva, kétségtelen, hogy az oroszok igen jó helyzetben voltak ahhoz, hogy megállítsák a villámháborút. Hiába indult a küzdelem hasonló képességű erők küzdelmeként, az ukránok nem voltak felkészülve a villámháború megvívására. Nehéz belátni azt, hogy hogyan járhattak volna sikerrel. Az egyetlen esélyük az lett volna, ha a támadás megindulását követően az orosz hadsereg megtörik, noha nem sok okuk volt feltételezni, hogy ez meg fog történni”

Tegyük fel, hogy tévedek, és komoly esély volt arra, hogy a villámháború sikerrel járjon, ahogy szinte minden nyugati politikai döntéshozó, szakértő és stratéga érvelt. Ha ez így is történt volna, a háború akkor sem ért volna véget, Ukrajnának továbbra is egy olyan felőrlő háborút kellett volna vívnia, amit nem tud megnyerni. Ne felejtsük el, hogy e villámháborúnak nem az volt a célja, hogy visszaszerezze az összes elvesztett területet és véglegesen legyőzze az orosz hadsereget Ukrajnában. Ehelyett a cél az volt, hogy egyes területeket visszafoglaljanak, és súlyos veszteségeket okozzanak az orosz erőknek Ukrajnában, ezáltal tárgyalóasztalhoz kényszerítsék Moszkvát, ahol Ukrajna és a Nyugat diktálhatja a feltételeket.

Az oroszok azonban aligha ültek volna tárgyalóasztalhoz, hogy teljesíthessék az ukrán és nyugati feltételeket. Putyin és más orosz vezetők is úgy vélik, hogy egzisztenciális fenyegetéssel néznek szembe, ami arra készteti őket, hogy adott esetben megduplázzák erőfeszítéseiket, és mindent megtegyenek annak érdekében, hogy legyőzzék az ellenfelet. Röviden tehát,

„az ukrán villámháború eleve kudarcra volt ítélve, de még ha korlátozott céljait el is érte volna, akkor sem sikerült volna Ukrajna és a Nyugat számára kedvező feltételekkel befejezni a háborút”

Az eddigi eredmények

Szemben a nyugati várakozásokkal, az ellentámadás súlyos kudarcot vallott. Ukrajna óriási veszteségeket szenvedett, többek között nagy mennyiségű fegyvert veszítettek az elmúlt három hónap küzdelmei során. Az ukrán hadseregnek el kellene érnie Oroszország mélységi védelmének első vonalát, azonban továbbra is el vannak akadva a fő védelmi vonal előtti szürke zónában, ahol, ahogy egy ukrán katona fogalmazott: „Csak ránk vártak… mindenhol előkészített állások… egy áthatolhatatlan fal volt az egész. Borzasztó volt.” S amint azt korábban megjegyeztem, a nyugati jelentések szerint Ukrajna az ellentámadás első két hetében elvesztette az offenzívához használni kívánt fegyvereinek 20 százalékát, köztük jó néhány olyan harckocsit és páncélozott harcjárművet is, amit a Nyugattól kapott.

„Az ukrán hadsereg a kezdeti kudarcok után gyorsan taktikát váltott, és ahelyett, hogy páncélos erőkkel próbálták volna átküzdeni magukat a szürke zónán, úgy döntöttek, hogy megpróbálják felőrölni az orosz erőket úgy, hogy kis gyalogos egységekkel támadják őket, melyeket tüzérségi csapások hullámával támogattak. Ezt a taktikát Nyugaton <szúnyogtaktikának> is nevezik”

S igaz ugyan, hogy ez az új megközelítés csökkentette Ukrajna veszteségeit, a támadó erők viszont alig haladtak előre, miközben gyakran voltak célpontjai az ellentűznek. Ukrajna július végén újabb nagy támadást indított tankokkal és páncélozott harcjárművekkel. A támadó erők azonban ismét alig haladtak előre, viszont újból nagyszámú embert és felszerelést veszítettek. Ezután megint visszatértek a szúnyogtaktikához. Ahogy a The Wall Street Journal két hónap harc után megfogalmazta,

„az ukrán ellentámadás lassú és véres előrenyomulást jelent, gyalogosan”

Ukrajna tulajdonképpen lemondott a villámháború végrehajtásáról, ami gyalogos egységekkel nem kivitelezhető, még akkor sem, ha tüzérség támogatja őket. A villámháború csak nagy páncélos erőkkel megvalósítható. Addig egyébként sincs értelme komolyan beszélni a villámháborúról, amíg az ukrán erők nemhogy áttörni, de még elérni sem képesek Oroszország első megerősített védelmi vonalát. Mindent összevetve, nem volt esély arra, hogy Ukrajna megismételje a Wehrmacht francia és brit csapatok ellen bemutatott 1940-es bravúrját.

„Ukrajnának ehelyett az első világháborúhoz hasonló, a nyugati fronton lezajlott háborút kellett megvívnia, ahol az ellentámadásban elszenvedett súlyos veszteségei komoly hátrányt jelentenek a további előrehaladásban”

Érdemes megjegyezni, hogy míg az ukrán hadsereg a frontvonal déli és keleti része mentén sikertelen ellentámadást folytatott, addig az orosz hadsereg északon támadásba lendült, és az ukrán kézen lévő Kupjanszk városa felé nyomult. Az oroszok lassan, de egyenletesen haladtak előre, így az ukrán főparancsnok kénytelen volt augusztus 25-én bejelenteni, hogy „azonnal lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy megerősítsük védelmünket az érintett vonalakon.”

Ma már széles körben felismerték, hogy az ellentámadás kudarcot vallott, és nincs komoly esély arra, hogy Ukrajna váratlan sikereket érjen el, mielőtt akár az őszi esőzések, akár az ukrán vezetők leállítanák azt. A The Kyiv Independent például nemrég közölt egy anyagot a következő címmel: „Csigatempóban halad előre a bahmuti ellentámadás, Ukrajna harcedzett egységei hosszú, zord háborúra készülhetnek”. Idekapcsolódó cikk az is, amit a The Washington Post publikált augusztus 10-én, bemutatva a sötét hangulatot Ukrajnában: „Két hónappal azután, hogy Ukrajna támadásba lendült, a fronton alig látható előrelépés. Az országon egy könyörtelen, véres nyár vonult át, miközben a végtelen kitartás és az egységben az erő narratívája elkezdett elkopni. A halottak száma sok ezer, ami minden nap tovább növekszik. Milliók kényszerültek elhagyni lakhelyüket, a hazatérésre alig van esélyük. A lakosság az ország minden szegletében kimerült az orosz támadások özönétől… Az ukránoknak, akiknek nagy szüksége lenne jó hírekre, egyszerűen nem kapnak jó híreket.”

„A nyugati elit most azon kezdett el fáradozni, hogy valamiképp mentse a menthetőt”

Vannak, akik még mindig abban reménykednek, hogy az Ukrajnának adott új fegyverek valami csoda folytán megfordítják a harcok menetét. Leggyakrabban az F-16-osokat és az ATACMS rakétarendszert emlegetik. Pedig Milley tábornok már megpróbálta hűteni a kedélyeket, amikor az F-16-osok kapcsán így fogalmazott: „A háborúban nincs csodafegyver. A csaták és háborúk kimenetele sok-sok változónak a függvénye.”

Mások arra próbálnak rámutatni, hogy Ukrajnának másként kellene harcolnia. Egyesek azzal érvelnek, hogy Ukrajnának jártasabbá kellene válnia a „összhaderőnemi fegyveres hadműveletek” végrehajtásában. Ugyanakkor az soha nem derül ki egyértelműen, hogyan lehetne ezt megvalósítani, hiszen a nyugati kiképzők egyszer már megpróbálták ezt a képességet felfejleszteni, de nagyon úgy tűnik, hogy kudarcot vallottak. Azt sem fejtik részletesen soha, hogy a nem stratégiai jellegű összhaderőnemi műveletek hogyan tudnák kiemelni Ukrajnát a jelenleg zajló felőrlő háborúból.

„Ezzel kapcsolatban egyesek azzal érvelnek, hogy Ukrajnának nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie a manőverező harcmodorra, ami gyakran van bemutatva a felőrlés kontrasztjaként. De a manőverező harcmodor egy harctéri taktika, nem pedig az ellenfél legyőzésének stratégiája”

Az biztos, hogy a manőverező harcmodor nagyon sokat számít egy stratégiai jellegű mélységi behatolás végrehajtásában, noha csak korlátozottan használható az áttörések megvalósításában. A felőrlő háború kinézhet úgy is, hogy mindkét fél rendszeresen vesz részt gyorsan mozgó hadműveletekben, amiben nagy hangsúlyt lehet fektetni a manőverező harcmodorra. A kulcskérdés azonban, amire a manőverező harcmodor hívei soha nem térnek ki, ebben az esetben is az, hogy hogy lehet ezt stratégiai szinten alkalmazni úgy, hogy ezzel Ukrajna megússza a felőrlő jellegű háborút?

„Úgy tűnik, hogy a nyugati elit nagy része és az ukránok többsége is beletörődött abba, hogy nincs menekvés az Oroszországgal vívott véres felőrlő háború elől. Egyre többen kételkednek abban, hogy Ukrajna győzni tud-e ebben a küzdelemben”

Pedig a nyugati külpolitikai elit, és politikai döntéshozók a győzelem reménye miatt szorgalmazták olyannyira az ellentámadást. Megértették azt, hogy Ukrajna egy elhúzódó háborúban komoly bajba fog kerülni. Oroszország 5:1-es előnyben van élőerő és fegyver előállítási képességek tekintetében, rövid, de akár középtávon is több tüzérségi eszközt és egyéb kulcsfontosságú fegyvert képes gyártani, mint Ukrajna és a Nyugat együttvéve. Az sem világos, hogy a Nyugat – különösen az Egyesült Államok – akkor is teljes mértékben elkötelezett marad-e Ukrajna támogatása mellett, amikor már kicsi az esély a győzelemre. Ukrajna – hátában a Nyugat nyomásgyakorlásával – megkockáztatta a villámháborút a felőrlő háborúból történő kiszállásra, és hogy felülkerekedjen Oroszország felett. A stratégia azonban lelombozó kudarcnak bizonyult. Innentől kezdve nehéz olyan történetet mesélni Ukrajna jövőjéről, ami happy end-el végződik.

Az előttünk álló sötétség

Mi fog ezután történni? Íme, két előrejelzés.

Először is, a következő hónapokban egy hibáztatási játszma várható azzal kapcsolatban, hogy ki a felelős a katasztrofális ellentámadásért. Ez valójában már el is kezdődött. Továbbra is kevesen fogják beismerni, hogy tévedtek az ellentámadás várható sikerének kapcsán. Ez különösen igaz lesz az Egyesült Államokra, ahol az elszámoltathatóság idejétmúlt fogalomnak számít. Sok ukrán a Nyugatot fogja hibáztatni, amiért belekényszerítették őket a villámháborúba, miközben nem biztosították számukra a szükséges fegyverarzenált.

„Egyértelmű, hogy a Nyugat maga is bűnös, de az ukrán vezetőknek azért lett volna némi mozgástere, így ellenállhattak volna az amerikai nyomásnak”

Mégiscsak az országuk túlélése a tét, és jobban jártak volna, ha a védekező állásban maradnak, mert akkor kisebb veszteségeket szenvedtek volna el, miközben az általuk jelenleg kontrollált területek megtartására nagyobb esély mutatkozott volna. A várható vádaskodások ocsmány dolgok, ami ráadásul akadályozni fogja Ukrajnát abban, hogy állja a sarat Oroszország ellen.

Másodszor, Nyugaton sokan azzal fognak érvelni, hogy megérett az idő a diplomáciai megoldásra. A sikertelen ellenoffenzíva megmutatta, hogy Ukrajna nem tud a csatatéren érvényesülni, tehát vita fog folyni arról, hogy van-e értelme béke megállapodást kötni Oroszországgal, akár azon az áron is, hogy Kijevnek és a Nyugatnak engedményeket kell tennie. Hiszen a helyzet csak rosszabb lesz Ukrajna szempontjából, ha folytatódik a háború.

„Diplomáciai megoldásra azonban sajnálatos módon nem sok kilátás van”

A két fél között kibékíthetetlen ellentétek vannak az Ukrajnára és területére vonatkozó biztonsági garanciákat illetően, ezen ellentétek pedig útjában állnak az értelmes párbeszédnek és egy esetleges megállapodásnak. Érthető okokból Ukrajna elkötelezett az iránt, hogy visszakapja mindazon területeket, melyeket Oroszország elfoglalt, beleértve a Krím-félszigetet, illetve Donyeck, Herszon, Luhanszk és Zaporizzsja megyéket is. Moszkva azonban már annektálta ezeket a területeket, és egyértelművé tette, hogy nem áll szándékában visszaadni azokat Kijevnek.

A másik megoldhatatlan probléma Ukrajna Nyugathoz fűződő viszonyával kapcsolatos. Érthető, hogy Ukrajna biztonsági garanciákhoz ragaszkodik, amit csak az Egyesült Államok és a NATO adhatna meg számukra. Oroszország viszont ahhoz ragaszkodik, hogy Ukrajnának semlegesnek kell maradnia, nemzetbiztonsági kötődését a Nyugattal pedig meg kell szüntetnie.

„Valójában ez a probléma volt a háború fő oka, még akkor is, ha az amerikai és európai külpolitikai elit továbbra is visszautasítja ennek elismerését”

Moszkva nem tűrte el Ukrajna NATO-csatlakozási törekvéseit. Nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – olyan megoldást találni, amivel mindkét fél elégedett lenne, legyen szó akár területi, akár semlegességi kérdésekről.

„Ezen akadályok mellett ráadásul mindkét fél egzisztenciális fenyegetésként tekint a másikra, ami óriási gátja minden értelmes kompromisszumnak”

Nehéz például elképzelni, hogy az Egyesült Államok belátható időn belül leveszi a célkeresztet Oroszországról. A legvalószínűbb az, hogy a háború tovább fog folytatódni, és végül egy befagyott konfliktussá válik, ahol Oroszország jelentős ukrán területeket fog birtokolni. De még ez a végkimenetel se fog véget vetni az Oroszország és Ukrajna, illetve Oroszország és a Nyugat között fennálló vetélkedésnek és konfliktusnak.

(Fordította: Péter Tamás)

A cikk előző részei itt olvashatók.