Nyugaton erőteljes optimizmus uralkodott az ukrán ellentámadás kilátásait illetően, mára viszont egyre többen kezdik felismerni, hogy az ellentámadás kudarcot vallott. Az ukrán stratégia egyfajta villámháborús elképzelésre épült, ennek feltételei azonban nem voltak adottak. Pedig a nyugati eliten belül is akadtak olyanok, akik előre látták a katasztrófát, ennek ellenére mégis nyomást gyakoroltak Ukrajnára, hogy indítsa meg az ellentámadását. A kudarcért persze senki nem akar felelősséget vállalni, a következő hónapok feltehetően egymás hibáztatásáról fognak szólni. E témákról és még sok egyéb érdekes kérdésről is értekezik Bound to Lose (Vereségre ítélve) című esszéjében John J. Mearsheimer, a realista külpolitika jeles képviselője, akinek örömmel közöljük írását.

John J. Mearsheimer írása a #moszkvater.com-on

A villámháborúk története

Érdemes megvizsgálni, hogy a történelmi tanulságok hogyan illeszkednek a villámháborút leíró elemzési keretekhez. A tank csatatérre érkezése óta 11 villámháború volt, ebből négy hasonló képességű felek, hét nem egyenlő felek közötti küzdelemnek tekinthető. A villámháború a hasonló képességű felek között zajló küzdelmekből csupán egy esetben, míg a nem egyenlő képességű felek közötti küzdelmekből mind a hét esetben sikeresnek bizonyult.

„Németország a második világháborúban öt nagyobb offenzívát indított. Lengyelország ellen 1939-ben, Franciaország ellen 1940-ben, a Szovjetunió ellen 1941-ben, majd 1942-ben, valamint a szövetséges hadseregek ellen 1944-ben”

A Wehrmacht Lengyelország ellen nem alkalmazott villámháborús stratégiát, bár jelentős harckocsi erők vettek részt a hadműveletben. Egyszerűen átgázoltak a lengyel hadseregen, ez egyértelműen nem egyenlő képességű felek között zajló harc volt. Egy évvel később, 1940 tavaszán a németek villámháborút indítottak Franciaország ellen, és döntő győzelmet arattak. Ez volt az első villámháború, ami egyenlő képességű felek között zajló küzdelem volt.

A következő évben Hitler erői megtámadták a Szovjetuniót, melynek során újból villámháborút alkalmaztak. A támadás során döntő csapást akartak mérni a Vörös Hadseregre a Dnyeper folyótól nyugatra. Ezt a célt nem sikerült elérni, az offenzíva 1941. december elején Moszkva előtt elakadt. A felőrlő háború elkerülése érdekében 1942. június végén a Wehrmacht egy második nagy offenzívát is elindított a Vörös Hadsereg ellen, ezúttal az olajban gazdag kaukázusi és dél-oroszországi területek irányába, azt remélve, hogy elfoglalásuk végzetes csapást mér a Szovjetunióra.

„A németek a hadjárat elején lenyűgöző győzelmeket arattak, de az 1942-es villámháború nem volt hosszú életű, a Wehrmacht hadműveletek újra felőrlő háborúba torkollottak”

A németek utoljára 1944 decemberében indítottak villámháborút az Ardennekben, abban a reményben, hogy elfoglalják Antwerpen fontos kikötőjét, megosztják és meggyengítik az amerikai és a brit hadseregeket, mindezzel megadásra kényszerítik a szövetségeseket. A kezdeti áttörési sikerek ellenére a német offenzíva végül kudarcot vallott.

1956-ban és 1967-ben az Izraeli Védelmi Erők (IDF) indítottak villámháborúkat az egyiptomi hadsereg ellen. Az izraeliek mindkét esetben legyőzték az egyiptomiakat, noha egyik sem egyenlő képességű felek közötti küzdelem volt, mivel az IDF magasabb harci értékkel bíró katonai erőnek számított. A négy német és két izraeli eseten kívül még öt villámháború volt. Az 1945-ös szovjet offenzíva a japán Kwantung hadsereg ellen Mandzsúriában; az 1950-es észak-koreai invázió Dél-Korea ellen; az 1971-es indiai offenzíva Kelet-Pakisztán ellen; az 1979-es vietnami csapás Kambodzsa ellen; és az 1991-es amerikai támadás az iraki hadsereg ellen Kuvaitban. Ezek az esetek, akárcsak a két izraeli eset, nem egyenlő képességű felek közötti harcok voltak.

„E rövid történelmi áttekintés rámutat arra, hogy Franciaország 1940-es bukása volt az egyetlen olyan eset, amikor a villámháború sikeres tudott lenni hasonló képességű felek közötti küzdelem során”

Habár ez volt eddig a hadtörténelem egyik leglenyűgözőbb hadjárata, a németek valójában pengeélen táncoltak. Ha a francia erőket egy kicsit is másként helyezik el, vagy ha a védekező erők gyorsabban és hatékonyabban reagáltak volna a német áttörésre Sedan-nal, a Wehrmacht valószínűleg nem tudott volna gyors és döntő győzelmet aratni. A másik három eset, amikor egyenlő képességű felek közötti küzdelem során alkalmaztak villámháborút, szintén a Wehrmachthoz kötődik. A német villámháborúk sikerét mindegyik esetben a Vörös Hadsereg, vagy a szövetségesek hiúsították meg. A másik hét eset mind olyan küzdelem volt, amely nem egyenlő képességű felek küzdelme volt – a támadó fél minden esetben borítékolható győzelmet aratott. Villámháború alkalmazása által egyetlen esetben sem került sor korlátozott győzelem megvalósítására. Mind a tizenegy esetben az volt a cél, hogy hogy döntő győzelmet arassanak a célállam hadserege felett.

„Ami a védekező stratégiákat illeti, mind a tizenegy esetben előretolt védekezési stratégiát alkalmaztak”

Talán nem meglepő, hogy nem volt olyan eset, amikor a célállam mobil védelmet alkalmazott volna, hiszen ez a stratégia a legigényesebb és a legkockázatosabb. Olyan eset sincs, hogy a védő mélységi védekezésre támaszkodjon a villámháború meghiúsítása érdekében, ami meglepő, mivel ez a stratégia kiválóan alkalmas erre a célra. Látható, hogy a parancsnokok a rendelkezésre álló erőforrások ismeretében az előretolt védekezési stratégia mellett döntöttek, azzal pedig kevésbé törődtek, hogy sűrűn benépesítsék a mögöttes védelmi vonalakat.

„A tizenegy villámháborús eset során, melyek mindegyike előretolt védelmi stratégiát alkalmazott, a támadó erők minden alkalommal áttörték az első védelmi vonalakat. A tizenegy esetből nyolc esetben az ezt követő mély stratégiai behatolás döntő győzelmet eredményezett. A három kivétel a Vörös Hadsereg ellen indított 1941-es és 1942-es, valamint a szövetségesek ellen indított 1944-es német villámháború volt”

A védekező fél mindhárom esetben új védelmi vonalakat tudott létrehozni a mögöttes területen, melynek során felőrölték a Wehrmacht csapatokat. Gyakorlatilag tehát a Vörös Hadsereg és a szövetségesek előretolt védelmi stratégiája is mélységi védekezéssé alakult át, amely – mint hangsúlyoztam – ideális arra, hogy meghiúsítsa a villámháborút.

Kudarcra ítélt offenzíva Ukrajnában

A villámháborúk e rövid története – párosulva a stratégia működésének megértésével – elősegíti a tisztánlátást az ukrán ellentámadás sikerének kilátásai vonatkozásában. A bizonyítékok lényegében arra utalnak, hogy Kijev villámháborújának esélye sem volt a sikerre. A harcok kezdetben hasonló képességű haderők között zajlottak, ami annyit jelent, hogy szinte mindennek tökéletesen kellett volna működnie ahhoz, hogy a stratégia beváljon. Az ukrán hadsereg azonban eleve nem volt alkalmas a villámháború megindítására, s ami még ennél is rosszabb, csapást mért egy hatalmas, mélységi védelemre.

„Ukrajna egyetlen reménye az volt, hogy az orosz hadsereg összeomlik az ellentámadás megindulását követően”

Azonban számos jel mutatott arra, hogy az oroszok jobb harcosokká váltak, akik valószínűleg heves ellenállást fognak tanúsítani. Még ha az ukránok képesek is lennének a csodára és működőképessé tudnák tenni a villámháborút, a háború akkor is tovább folytatódna, hiszen a kijevi villámháborúnak nem az volt a célja, hogy totális győzelmet arasson az oroszok felett. Egyszerűbben megfogalmazva, Ukrajna semmiképp sem kerülhette volna el, hogy folytassa az Oroszországgal vívott felőrlő háborúját.

Egyenlő képességű felek közötti küzdelem

Annak megállapításához, hogy az ellentámadás egyenlő vagy nem egyenlő képességű felek között zajlott-e, össze kell hasonlítani a szemben álló hadseregek csapatainak és fegyverzetének mennyiségét, valamint minőségét.

Az egyes felek harcra kész katonáinak számát illetően nem lehet pontos adatokat találni. A rendelkezésre álló bizonyítékok mindazonáltal azt mutatják, hogy az ellentámadás elején a két katonai erő nagysága nagyjából ugyanolyan volt. Becslésem szerint mindkét fél nagyjából 250 ezer fős haderővel rendelkezett, amennyiben a harcoló egységek számát vesszük alapul. Nem találok bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy bármelyik fél jelentős számbeli fölénnyel rendelkezett volna az ellentámadás előestéjén.

„Ukrajna igazi problémája nem a jelen, hanem a jövő, mivel a katonák számát illetően az egyensúly fel fog borulni. Oroszországnak sokkal nagyobb lakossága van, ezen a téren 5:1 előnye van, hadserege pedig napról napra nő. Az orosz védelmi minisztérium jelentése szerint a 2022 októberében mozgósított 300 ezer tartalékoson kívül 231 ezer ember vonult be a hadseregbe 2023 első hét hónapjában”

A harcoló erők minőségét tekintve – beleértve elszántságukat is – úgy tűnik, hogy a két fél között alig van különbség. Nyugaton gyakran lehet hallani azt az állítást, miszerint az oroszok „komoly morális és egyéb rendszerszintű problémákkal küzdenek”, és így jó eséllyel megtörnek az ellentámadás során. A harcokat folytató ukrán hadsereg tapasztalatai azonban többnyire nem ezt tükrözik, köreikben az az általánosan elfogadott nézet, hogy az orosz hadsereg a háború kitörése óta egyre erősebb haderővé vált, és nem fog egyhamar összeomlani. Az orosz erők valójában képesek voltak meggyötörni a bátran és kitartóan küzdő ukránokat a Bahmutért vívott heves csatában, ez pedig az ellentámadás kezdete előtti hónapokban történt.

„Mindez azt mutatja, hogy 2023 késő tavaszáig az ukránoknak a csatatéren nem volt érdemi minőségi előnyük”

Ami a két hadsereg rendelkezésre álló fegyverzetét illeti, Oroszországnak e téren nyilván volt előnye, mivel sokkal nagyobb tüzérséggel rendelkezett, mint Ukrajna. Bár Ukrajna nyugatról szállított tüzérségének egy része minőségileg felülmúlta az orosz tüzérséget, ez közel sem tudta ellensúlyozni a mennyiségi hiányt. Ettől függetlenül Ukrajna számára is rendelkezésre állt annyi tüzérségi eszköz, hogy képes legyen áttörni a harcok során. A stratégiai jellegű mélységi behatolás szempontjából a tüzérség kevésbé fontos, mivel a hadjáratnak ebben a szakaszában inkább a légi támogatásnak van nagyobb szerepe. A harckocsik, páncélozott harcjárművek és egyéb fegyverek tekintetében a szembenálló hadseregek fegyverzetének minősége és mennyisége nagyjából megegyezett. Az idő előrehaladtával azonban, ahogy a csapatlétszám, úgy ez az állapot is megváltozhat Oroszország javára.

„Figyelembe véve az orosz tüzérségi előnyt, ezt a körülményt a nem egyenlő képesség indikátorának is lehet tekinteni. Azonban ha figyelembe vesszük a katonák és a tüzérségen kívüli eszközök hozzávetőleges egyensúlyát, valamint azt, hogy a tüzérség egy villámháborúban nem annyira fontos a támadó erők számára, az ellentámadást ésszerűnek tűnik hasonló képességű felek küzdelmének nevezni”

Ha valaki mindenképpen azt akarja bizonyítani, hogy ez nem egyenlő képességű haderők küzdelme, akkor talán az oroszokra lehet úgy tekinteni, hogy némi előnyben voltak az ellentámadás június 4-ei megindulásakor.

Ahogy korábban utaltam rá, a Wehrmacht 1940-es franciaországi győzelme volt az egyetlen példa arra, hogy a villámháború sikeres tudott lenni hasonló képességű felek szembenállása során. Mennyi az esélye annak, hogy az ukrán ellentámadás lesz a második ilyen eset a történelem során? A kérdés megválaszolása érdekében elengedhetetlen annak megvizsgálása, hogy az ukrán hadsereg mennyire volt birtokában azon képességnek, hogy végrehajtson egy villámháborút, illetve mennyire voltak felkészülve az oroszok arra, hogy ezt megakadályozzák.

Ukrajna képességei a villámháború elindításához

Kétségtelen, hogy a villámháború – Barry Posent idézve – „az egyik legijesztőbb katonai feladat”. Mint megjegyzi, a támadó ukrán erőknek „masszív, jól előkészített védelmi állásokat kellett volna áttörniük, ezt követően pedig gyors előrehaladást kellett volna elérniük olyan földrajzi célok irányába, mint például az Azovi-tenger, annak reményében, hogy útközben fel tudják őrölni a védekező orosz hadsereg maradványait, vagy gyorsan be tudják őket keríteni megsemmisítés céljából.”

„A stratégiai jellegű mélységi behatolást tehát gyorsan kellett volna végrehajtani, sarkukban a védekező orosz erőkkel. Az áttörést azért is kellett volna minél gyorsan végrehajtani, hogy az oroszoknak ne legyen idejük a tartalékaikat mozgósítani, bezárva ezzel a frontvonalon keletkezett réseket”

Ehhez a magas szintű feladathoz természetesen tapasztalt, magasan képzett katonákra van szükség, melyek – legyenek azok dandárok vagy hadosztályok – nagyméretű páncélos egységekbe szerveződnek. Ezen egységeknek ráadásul képesnek kell lenni együttműködni a csatatéren. Az ukrán hadsereg kulcsfontosságú egységei, amelyek a villámháború végrehajtásával voltak megbízva, azonban rosszul képzettek voltak, és nem rendelkeztek kellő harci tapasztalattal, különösen, ami a páncélos hadviselést illeti. A fő csapásmérő erőt 12 dandár alkotta, amelyek közül a NATO által felfegyverzett 9 dandár mindössze egy 4-6 hetes kiképzésen esett át. A kilenc dandár 36 ezer katonája közül sok újonc volt még. Érdemes megjegyezni, hogy a háború kezdete óta Nagy-Britanniában kiképzett 20 ezer ukrán katona közül mindössze 11 százaléknak volt korábbi katonai tapasztalata.

„Egy újoncból egy 4-6 hetes tréning során egyszerűen nem lehet magasan képzett katonát faragni”

Ilyen rövid idő alatt annyit lehet tenni, hogy megtanítják neki a hadviselés alapjait. Hogy a probléma még súlyosabb legyen, a kiképzés során a hangsúly a kis létszámban együttműködő egységek felállításán volt, nem pedig a fő csapásmérő erők dandár szintű kiképzésén, hogy azok együtt tudjanak majd működni. Arra is vannak bizonyítékok, hogy egyes esetekben a dandárokban lévő három zászlóaljat különböző országokban képezték ki. Két nyugati biztonságpolitikai elemző, akik jártak a háborús övezetben az ellentámadás kezdete után, megjegyezték: „Bár meg vagyunk arról győződve, hogy az ukrán erők képesek összhaderőnemi szinten harcolni, ezt nagy létszámú egységek szintjén még nem képesek megvalósítani.”

Pedig sokat lehetett hallani arról, hogy az Egyesült Államok és a NATO elkötelezte magát amellett, hogy kiképezze az ukránokat „összhaderőnemi fegyveres hadműveletekben” való részvételre. Ezen a téren kellett volna a legjobban felkészíteni őket az ellentámadásra. A helyzet azonban az, hogy napjaink nyugati hadseregeinek kevés tapasztalata van a páncélos hadviselésben. Az iraki háború 20 éve, 2003-ban zajlott, az iraki hadsereg egyébként is könnyen megadta magát. Nincsenek tapasztalatok egy olyan háborúból, ahol hasonló képességű felek közötti küzdelem zajlott volna. Ahogy Ben Hodges nyugalmazott tábornok, az Egyesült Államok európai hadseregének egykori parancsnoka megjegyezte: „Kétségtelen, hogy soha nem vettem részt olyan nagy, erőszakos harcokban, mint ami az ukrajnai háborút jellemzi.” Vagy ahogy egy ukrán zászlóalj parancsnoka megjegyezte amerikai kiképzőiről:

„Ők harcoltak Afganisztánban és Irakban, de ott nem olyan ellenséggel néztek szembe, mint amilyenek az oroszok”

Tovább rontott a helyzeten, hogy Ukrajna páncélos éke nemcsak rosszul kiképezett volt a nehéz feladatra, hanem tele volt olyan katonákkal is, akiknek csekély harci tapasztalatuk volt. Ennek a problémának két, egymással összefüggő oka is volt. Egyfelől, a háború első 15 hónapja során sok ukrán katona meghalt vagy súlyosan megsebesült, ami korlátozta az ellentámadás során bevethető veteránok számát. Másfelől, Ukrajnának a frontvonalakon is hagynia kellett a legjobb harcosaiból, hogy helyben is tovább vívják a háborút.

„Ebből a szempontból a Bahmutért folytatott csata, amely az ellentámadást megelőző hónapokban zajlott, különösen meghatározó volt, hiszen örvényként szívta magába Ukrajna legjobb harcosait”

Aligha meglepő, hogy az ellentámadás megkezdése után a The New York Times arról számolt be, hogy az ukrán katonák a parancsnokaikat hibáztatják azért, mert újoncokat löktek a csatába, és kipróbálatlan egységeket helyeztek az ellentámadás élére. Mindeközben mások a NATO-tagországokban kapott néhány hetes alapkiképzés elégtelenségét kritizálták.

Az ukrán ellentámadásnak egy másik óriási problémával is szembe kellett néznie, nevezetesen a gyorsan bevethető légi támogatás hiányával. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy villámháború szoros légi támogatás nélkül is működőképes legyen, melyre leginkább a mélységi behatolás során van szükség, de ez a haderőnem már az áttörés során is rendkívül fontos. John Nagl nyugalmazott ezredes, aki az Egyesült Államok Hadseregének háborús főiskoláján oktat hadviselést, így fogalmazott: „Amerika soha nem próbálna meg áttörni egy kiépített védelmen légi fölény nélkül, pedig nekik [az ukránoknak] nincs légi fölényük. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a légi fölény ahhoz, hogy alacsony veszteségekkel lehessen megvívni a szárazföldi harcokat.” Hozzá hasonlóan, Hodges tábornok is azt mondta:

„Ezeket az ukrán csapatokat olyasmire kötelezik, amit mi soha nem hajtanánk végre – egy ellentámadás megvívására, teljes légi fölény nélkül”

Végezetül, bár Ukrajna jelentős számú harckocsit és páncélozott harcjárművet kapott nyugatról, azért nem annyit, amennyit kért, ráadásul sokféle típus érkezett, ami kompatibilitási és karbantartási problémákhoz vezetett. Az ukránoknál hiányoztak az aknamentesítő berendezések is, melyek egy nagy, konvencionális szárazföldi háborúban elengedhetetlenek. Mindezen hiányosságok ismeretében nem meglepő, hogy a The Wall Street Journal az ellentámadás megkezdése után arról számolt be, „a nyugati katonai tisztviselők tudták, hogy Kijev nem rendelkezik azzal a kiképzéssel és fegyverzettel, amire szükségük lenne az orosz erők kiszorításához. De azt remélték, hogy az ukrán bátorság és találékonyság majd mindezt ellensúlyozza.” Az ilyen vágyálmok mellett komoly bizonyítékok vannak arra vonatkozóan is, hogy sokan balga módon valóban azt hitték Nyugaton, hogy az orosz hadsereg majd rosszul teljesít, vagy akár össze is omlik az ellentámadás során.

(Fordította: Péter Tamás) 

Az írás előző része itt olvasható:

https://moszkvater.com/ukrajna-veresegre-itelve-i-resz/