Nyugaton erőteljes optimizmus uralkodott az ukrán ellentámadás kilátásait illetően, mára viszont egyre többen kezdik felismerni, hogy az ellentámadás kudarcot vallott. Az ukrán stratégia egyfajta villámháborús elképzelésre épült, ennek feltételei azonban nem voltak adottak. Pedig a nyugati eliten belül is akadtak olyanok, akik előre látták a katasztrófát, ennek ellenére mégis nyomást gyakoroltak Ukrajnára, hogy indítsa meg az ellentámadását. A kudarcért persze senki nem akar felelősséget vállalni, a következő hónapok feltehetően egymás hibáztatásáról fognak szólni. E témákról és még sok egyéb érdekes kérdésről is értekezik Bound to Lose (Vereségre ítélve) című esszéjében John J. Mearsheimer, a realista külpolitika jeles képviselője, akinek örömmel közöljük írását.

John J. Mearsheimer írása a #moszkvater.com-on

Ukrajna kudarcra ítélt offenzívája

Mára világossá vált, hogy Ukrajna várva várt ellentámadása óriási kudarcot vallott. Három hónap eltelte után az orosz erők visszaszorításáért vívott küzdelemben az ukrán hadsereg alig tudott előrehaladást elérni. Először még túl kellene jutniuk az úgynevezett „szürke zónán” – azon a földsávon, ami az orosz védelem fő vonala előtt fekszik, s amiért erős a versengés. A The New York Times arról számolt be, hogy amerikai és európai tisztviselők szerint „az ellentámadás első két hetében az ukrán csatatérre küldött fegyverek 20 százaléka megsérült vagy megsemmisült”. A veszteségek között szerepelt a félelmetes nyugati harci eszközök egy része is – többek között tankok és páncélozott szállítójárművek – pedig az ukránok számítottak volna ezekre a későbbi küzdelmeik során. Az ukrán csapatok gyakorlatilag minden hadi beszámoló szerint jelentős veszteségeket szenvedtek. A kilenc dicsőséges dandár, melyeket a NATO kiképzett és felfegyverzett az ellentámadásra, a csatatéren végül befuccsolt.

„Az ukrán ellentámadás eleve kudarcra volt ítélve. Ha megvizsgáljuk a két oldal erőit és az ukrán hadsereg próbálkozásait, valamint áttekintjük a hagyományos szárazföldi háborúk történetét, világossá válik, hogy az ukrán támadó erőknek gyakorlatilag nincs esélye arra, hogy felülkerekedjenek Oroszország védekező erőin és megvalósítsák a politikai céljaikat”

Ukrajna és nyugati támogatói abban reménykedtek, hogy az ukrán hadsereg végre tud hajtani egy klasszikus villámháborús stratégiát abból a célból, hogy elkerülje a további felőrlő jellegű háborút. A terv szerint rést kellett volna ütni Oroszország védelmi vonalain, ezt követően pedig mélyen be kellett volna hatolni az oroszok által ellenőrzött területekre. E stratégia által nemcsak területeket foglaltak volna el, hanem komoly csapást is mértek volna az orosz hadseregre. Ahogy azt a történelmi feljegyzések is mutatják, ez különösen nehéz művelet még abban az esetben is, amikor a szemben álló erők kiegyenlített harcot vívnak egymással, nagyjából egyforma hadseregek részvételével. Az ukránok azonban nem csak hogy nem egy ilyen küzdelemben vettek részt az elmúlt időszakban, hanem még rosszul is voltak felkészülve a villámháború végrehajtására, ráadásul egy olyan ellenféllel álltak szemben, amely jó pozíciókkal rendelkezett ahhoz, hogy megállítsa ezt a próbálkozást. Röviden, a körülmények a kezdetektől az ukrán ellentámadás ellen szóltak.

„A nyugati politikai döntéshozók, a fősodor média újságírói, a nyugalmazott tábornokok, valamint az amerikai és európai külpolitikai intézmények szakértői körében mindezek ellenére átható optimizmus uralkodott Ukrajna harctéri kilátásait illetően”

Az uralkodó hangulatot jól mutatta David Petraeus nyugalmazott tábornok megjegyzése az ellentámadás előestéjén: „Úgy gondolom, hogy ez egy lenyűgöző ellentámadás lesz.” Ezt követően lelkesen vázolta, hogy az ukránok hogyan fognak sikeres villámháborút végrehajtani az orosz erők ellen.

A nyugati vezetők és a fősodor média voltaképpen már az ellentámadás június 4-ei kezdete előtt indirekt nyomást gyakorolt Kijevre, hogy indítsa el az offenzívát. Akkoriban az ukrán vezetők húzódoztak ettől, a tervezett villámháború elindítása iránt nem mutattak túl nagy lelkesedést, valószínűleg azért, mert legalább néhányan megértették azt, hogy mészárszékre küldenék őket. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök július 21-én elismerte: „A tervünk az volt, hogy az ellentámadást tavasszal indítjuk meg, végül azonban nem tettük, mert őszintén szólva sem elég hadianyagunk, sem elég fegyverzetünk, sem elég megfelelően kiképzett dandárunk nem volt”. Az ellentámadás megkezdését követően Valerij Zaluzsnij tábornok, az ukrán hadsereg főparancsnoka dühösen jelentette ki a The Washington Postnak, hogy meglátása szerint a Nyugat nem fegyverezte fel megfelelően Ukrajnát, „ennek hiányában pedig az elképzelések nem lesznek megvalósíthatók. Ettől függetlenül megpróbálják végrehajtani a terveket.”

Még azt követően is, hogy az ellentámadás annak kezdete után elakadt, sok optimista továbbra is reménykedett abban, hogy az ellentámadás végül sikeres lesz, noha az optimisták száma idővel csökkent. Ben Hodges nyugalmazott amerikai tábornok, a villámháború megindításának egyik leglelkesebb szószólója június 15-én így fogalmazott:

„Úgy gondolom, hogy az ukránok meg tudják, és meg is fogják nyerni ezt az ütközetet”

A fősodor médiában gyakran idézett szakértő, Dara Massicot július 19-én úgy vélekedett, hogy „az orosz frontvonalak – a Kreml rossz döntései ellenére – egyelőre kitartanak. A rossz döntéseik következményei azonban egyre csak halmozódnak. Az orosz frontvonalak végül úgy omolhatnak össze, ahogy arról egykor Hemingway írt: fokozatosan, aztán hirtelen”. A mainstream sajtó által gyakran idézett másik szakértő, Michael Kofman augusztus 2-án azt állította, hogy „maga az ellenoffenzíva nem vallott kudarcot”, augusztus 16-án pedig a The Economist közölt egy sztorit, miszerint „Ukrajna ellenoffenzívája lassan, de halad előre, tíz hét után az ukrán hadsereg kezd rájönni, hogy mi az, ami működik.”

Egy héttel később, augusztus 22-én – amikor már nehéz volt tagadni, hogy az ellentámadás komoly bajban van, és alig van esély a helyzet javítására – Jake Sullivan, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója kijelentette: „Nem értékeljük patthelyzetként a kialakult szituációt. Ellenkezőleg, azt látjuk, hogy Ukrajna továbbra is módszeresen foglalja el a területeket.”

„Sullivan megjegyzései ellenére mára sokan felismerték Nyugaton, hogy az ellentámadás kudarcot vallott, Ukrajna pedig arra van ítélve, hogy megvívjon egy olyan háborút, amelyet valószínűleg nem tud megnyerni”

Főként azért nem, mert a harc lassan egyenlőtlen küzdelemmé alakul át. Jóllehet, Ukrajna nyugati pomponlányai számára már korábban is nyilvánvaló volt, hogy az általuk vizionált villámháború kudarcra van ítélve, és nincs értelme Ukrajnát rávenni annak elindítására.

Ukrajna győzelem elmélete

Az orosz és az ukrán hadsereg a háború 2022. februári kezdete óta többé-kevésbé szimmetrikus harcot vívott egymással. A legfeljebb 190 ezer katonából álló orosz támadó haderő jelentős mennyiségű ukrán területet hódított meg, emiatt azonban hamar túlterheltté vált, mivel az elfoglalt területek védelmére nem rendelkeztek megfelelő létszámmal. Az oroszok ennek folyományaként erőik nagy részét kivonták Harkov megyéből – ez lehetővé tette az ukrán hadsereg számára, hogy győzelmet arasson az ott maradt csekély létszámú orosz erők felett. A túlterhelt orosz hadsereg kénytelen volt kivonulni a Dnyeper folyó nyugati partján fekvő Herszon városából is, melyet az ukrán hadsereg harc nélkül tudott elfoglalni. Mielőtt azonban az oroszok visszavonultak, hatalmas veszteségeket okoztak azoknak az ukrán erőknek, melyek korábban megpróbálták kiűzni őket Herszonból. Az egyik ukrán zászlóaljparancsnok arról számolt be, hogy olyan nagy veszteségei voltak, hogy „egysége tagjait háromszor kellett lecserélnie”. Erre a két orosz taktikai vereségre 2022 nyarán és őszén került sor.

„A harkovi és herszoni eseményekre válaszul Putyin 2022 szeptemberében 300 ezer katonát mozgósított, nekik azonban néhány hónapos kiképzésre volt szükségük abból a célból, hogy készen álljanak a harcra. Mindeközben az oroszok 2022 novemberében egyre fokozták a Bahmut elfoglalására irányuló erőfeszítéseiket. Az ukránok reagáltak a bahmuti kihívásra, a két fél pedig egy hosszú, felőrlő csatába kezdett a város irányításáért, mely végül orosz győzelemmel zárult 2023. május végén”

Bahmut elvesztése súlyos vereséget jelentett Ukrajna számára. Zelenszkij többször is kijelentette, tábornokaival együtt elhatározták, hogy az ukrán hadsereg legjobb egységeinek részvételével a végsőkig tartani fogják a várost. Ukrajna azonban hatalmas veszteségeket szenvedett a hónapokig tartó küzdelemben. Az elkövetkező hónapokban a dolgok még rosszabbra fognak fordulni, a harc valószínűleg egyenlőtlen küzdelemmé fog átalakulni. Az oroszok a harcok kezdete óta körülbelül 5:1 arányú népességelőnyre tettek szert, ami azt jelenti, hogy sokkal nagyobb haderőt tudnak mozgósítani, mint Ukrajna. Mindez olyan előnyt biztosít számukra, amely nagyon fontos a felőrlő jellegű hadviselésben. Emellett az oroszok jelentős előnyt élveznek a tüzérség terén is, ami a legfontosabb fegyvernem a felőrlő háborúban.

„Sem Kijev, sem a Nyugat nem volt képes kompenzálni ezt az egyensúlyhiányt, a becslések szerint az arányok valahol 5:1 és 10:1 között billenek Oroszország javára”

Pedig volt okunk azt gondolni, hogy a Nyugat nem lesz teljes mértékben elkötelezett amellett, hogy ellássa Ukrajnát a számára égetően szükséges fegyverekkel, többek között tankokkal, páncélozott harcjárművekkel, drónokkal és repülőgépekkel. Egyre több bizonyíték mutatkozik a háborús kimerültségre is Nyugaton, miközben az Egyesült Államok Kína fenyegetésével néz szembe Kelet-Ázsiában, ami nagyobb veszélyt jelent az amerikai érdekekre, mint az orosz fenyegetés. Röviden, Ukrajna valószínűleg veszíteni fog az elhúzódó, felőrlő jellegű háborúban, mivel ez egy egyenlőtlen küzdelem.

Mindebből kifolyólag mind Ukrajnának, mind a Nyugatnak erőteljes késztetése van arra vonatkozóan, hogy olyan agyafúrt stratégiát találjanak ki, amivel gyors katonai győzelmet lehet realizálni. Ezáltal lehetővé válna, hogy számukra kedvező feltételekkel záródjon le a háborút. Ezért kell Ukrajnának villámháborús stratégiát alkalmaznia, ami az egyetlen módja annak, hogy elkerülje vagy kikerülje azt a felőrlő háborút, amikor a frontszakasz teljes hosszában két hasonló méretű hadviselő fél néz szembe egymással.

A Blitzkrieg ABC-je

A villámháború a páncélozott ütőerőben rejlő mobilitáson és sebességen alapul, anélkül próbálva felülkerekedni az ellenfélen, hogy véres és elhúzódó csatákat kellene megvívni. Ez a stratégia arra a feltevésre épít, hogy az ellenfél serege nagy és összetett gépezet, amely jól kiépített védelmi vonal mentén készül harcolni. Az elképzelés szerint e harci gépezet hátsó vonalai mögött sérülékeny rendszer található, amely kommunikációs vonalakat és kulcsfontosságú csomópontokat foglal magában – itt mozognak az információk és az utánpótlás is. E „központi idegrendszer” megsemmisítése lényegében egyenértékű a védekező hadsereg megsemmisítésével.

„A villámháború két fő műveletet foglal magába. Meg kell nyerni egy áttörő jellegű csatát, majd mély stratégiai behatolást kell végrehajtani. Konkrétabban kifejezve, a támadó titokban arra törekszik, hogy páncélos erőit egy-két olyan helyre összpontosítsa a frontvonal mentén, ahol a védő gyenge védelemmel rendelkezik, így a támadó fölényt tud elérni a védővel szemben”

A létszámhiányban lévő, vékony sávban szétterített védelmet viszonylag könnyű áttörni. Egy-két, a védő frontvonalában lévő rés megnyitása után a támadó igyekszik gyorsan eljutni a védelem mélyére, mielőtt a védekező erők reagálhatnának, hogy elvágják a behatolást. Noha a kezdeti áttörés eléréséhez szükség lehet egy alaposan előkészített és megtervezett csatára, a támadó fél a későbbiekben nagy hangsúlyt fektet az ilyen jellegű csaták elkerülésére, ehelyett ott igyekszik spontán támadni, ahol a legkisebb ellenállást feltételezi.

„A tank, a benne rejlő rugalmasságával, ideális fegyver a villámháború megvívásához”

Ezzel szemben a tüzérség nem játszik jelentős szerepet a villámháborúban, egyrészt mert jelentős logisztikai támogatást igényel, másrészt zavarja a második lépcső erőinek gyors mozgását a táguló rés irányába. Általánosságban véve tehát a tüzérség akadályozza a mobilitást. A nagyszabású tüzérségi csetepatékba bonyolódás értékes időt pazarolna, és lassítaná az előrenyomuló páncélos erőket. Ugyanakkor a szoros légi támogatás nem okoz ilyen problémákat. A repülőgépek, drónok és helikopterek eredendően mobilisak, így ez a „repülő tüzérség” kiválóan ki tudja egészíteni a gyorsan mozgó páncélos erőket.

„Talán mondani sem kell, a villámháború rugalmas parancsnoki struktúrát követel, olyan katonákat és vezetőket a hierarchia minden szintjén, akik képesek kezdeményezni harci helyzetekben, akár a háború sűrű ködének közepette is”

A villámháború nem merev terven alapul, melyet a parancsnokoknak fegyelmezetten kell követni. Ennek éppen az ellenkezője igaz. A támadás megkezdése előtt kitűznek egy átfogó célt, részletes terveket főként az áttöréshez készítenek. A parancsnokok számára azonban nincsenek merev iránymutatások, amiket követniük kellene a stratégiai jellegű mélységi behatolás során. Emögött az feltevés áll, hogy részleteiben senki sem látja előre a csata alakulását. A meghatározó faktor a bizonytalanság, aminek kapcsán vállalni kell a kockázatot. Nagy hangsúlyt kap a parancsnokok azon képessége, hogy gyors döntéseket tudjanak hozni, amelyek lehetővé teszik a páncélos erők számára, hogy gyorsan előrenyomulhassanak az áttörésre irányuló törekvés során. A műveletek során létfontosságú a merészség, mivel a támadó hadseregnek kezdeményezőnek kell maradnia, még akkor is, ha csupán hiányos információk állnak rendelkezésre.

Érdemes néhány szót szólni a villámháborúval kapcsolatos célokról is. A szokásos cél egy döntő győzelem kivívása a védekező erők felett. Egy villámháború során azonban lehetőség van korlátozott győzelem elérésére is, ahol a védekező erőket körbezárják, de nem győzik le teljesen, illetve ahol a támadó a védekező fél területeinek jelentős részét elfoglalja. A döntő győzelem elmaradásával azonban az a probléma, hogy a harcok valószínűleg tovább folytatódnak, ami szinte biztos, hogy további felőrlő háborút fog eredményezni.

„Érdemes megjegyezni, hogy a modern háborúk nemcsak eszkalálódásra hajlamosak, de lezárni is nehéz azokat”

A vezetők ezért erős késztetést érezhetnek arra, hogy ne korlátozott győzelmeket tűzzenek ki célul, hanem döntő győzelmet próbáljanak megvalósítani a villámháború eszközével.

Hozzuk be a védekezőt

Eddig arra fókuszáltunk, hogy a támadó hogyan hajtja végre a villámháborút. Ahhoz azonban, hogy teljes mértékben megértsük a villámháború működését és azt, hogy hogyan lehet sikert elérni, elengedhetetlen megvizsgálni a védekező fél képességeit, valamint a villámháború meghiúsítására vonatkozó stratégiáját is.

A képességekkel kapcsolatos egyik meghatározó kérdés, hogy milyenek a védekező és a támadó közötti erőviszonyok. Nagyjából egyenlőség van a csapataik, illetve a fegyverzetük minőségét és mennyiségét illetően? Ha igen, kiegyenlített küzdelem várható. Azonban ha az egyik fél nyilvánvalóan jobb harci erőkkel rendelkezik akár minőségben, akár mennyiségben, akár mindkettőben, a küzdelem egyenlőtlen lesz. A kiegyenlített és az egyenlőtlen küzdelem közötti különbség nagymértékben meghatározza a villámháború sikerének kilátásait.

„A támadónak sokkal nehezebb egy villámháborút működőképessé tenni, ha kiegyenlítettek a harctéri viszonyok, mivel a védekező fél nincs alárendelt helyzetben a villámháború megindulásának pillanatában”

Ilyen esetekben a küzdelem inkább a két félelmetes haderő összekuszálódását eredményezi, s mivel nincs nagy különbség a felek között, ez megnehezíti a támadó fél számára a sikerek megvalósítását. Mindemellett, egy sikertelen villámháború következményei egész másak egy kiegyenlített küzdelem, és egy egyenlőtlen küzdelem esetén. Ha a villámháború hasonló méretű erők szembenállása során bukik el, a következmény valószínűleg egy elhúzódó, felőrlő háború lesz. Ennek kimenetele nehezen megjósolható, hiszen a konfliktus résztvevői hasonló nagyságú erőforrásokkal rendelkeznek. Ha a villámháború egy egyenlőtlen küzdelem során bukik el, a támadó szinte biztos, hogy gyorsan és könnyen megnyeri a következő csatát, hiszen jelentős anyagi erőfölénnyel rendelkezik a védővel szemben.

„A védekező fél stratégiája a villámháború meghiúsítására szintén nagy hatással van a végkimenetelre. A védekező fél alapvetően háromféle módon tudja használni erőit: előretolt védelem, mélységi védelem vagy mobil védelem céljából”

Előretolt védelem esetén a védekező fél erői nagy részét arra a vonalra helyezi, ami elválasztja a támadó féltől, így próbálván megakadályozni a támadó áttörését. A védő a frontvonal mögött is elhelyez egy jelentősebb erőt, amit könnyen mozgósíthat az áttörés veszélye esetén. A hangsúly azonban az érintkezési vonal mentén történő védekezésen van. Ez persze nem akadályozza azt, hogy a védő taktikailag rugalmasan kezelje a támadó erőket a frontvonal mentén – például megpróbálhatja azokat becsalni az ellenőrzött zónákba, ahol a tüzérségi csapásnak teheti ki őket.

A mélységi védelem egy sor jól védhető, egymástól megfelelő távolságra lévő vonalból áll, melyek célja, hogy felőröljék a támadó csapatokat, miközben az próbálja átverekedni magát az egyes védelmi vonalakon. A támadó erőknek az első védelmi vonalat is nehéz áttörni, de még ha sikerül is, nincs lehetőség a védő tartalékainak a felőrlésére, és egy mély stratégiai behatolás végrehajtására. A támadónak ehelyett sorozatos csatákat kell megvívnia, miközben megpróbál átjutni a védekező fél egymást követő védelmi vonalain.

„A mélységi védelem rendkívül ideális a villámháború meghiúsításához, a három stratégia közül valószínűleg ez a legjobb erre a célra. Legnagyobb hátránya, hogy általában nagy létszámú haderőt vesz igénybe. Emellett nem teszi lehetővé a fő frontvonalon elhelyezett csapatok és akadályok maximalizálását, mivel ügyelni kell arra, hogy minden védelmi vonal viszonylag sűrűn legyen betelepítve akadályokkal és katonákkal”

A fő frontvonal mentén védekező csapatok természetesen visszahúzódhatnak a mögöttük lévő védelmi vonalakba, sok parancsnok azonban hajlamos arra, hogy a lehető legtöbb katonával védje a csatatér külső peremét.

Végezetül essen néhány szó a mobil védelemről, amely a három stratégia közül a legmerészebb. A védekező fél csapatai kisebb részét előretolt pozíciókban helyezi el, ahol valamelyest akadályozhatják a támadó erőket, azonban azt is lehetővé teszik, hogy a támadó mélyen behatoljon a mögöttes területekre. A megfelelő időben a védekező fél mobil erőivel csapást mér a behatolás széleire, levágva ezzel a támadó erők egy részét annak bázisáról. A behatoló erőket valójában körbezárják, és elszigetelik, így könnyű célponttá válnak megsemmisítés céljából. A mobil védelem a legigényesebb, egyúttal a legkockázatosabb stratégia, különösen a másik két védekezési stratégiához képest, amelyek egyszerűen arra irányulnak, hogy felőröljék a támadó páncélos erőket a védelmi vonalakon történő átjutás során.

(Fordította: Péter Tamás)