Az iszlám dél és az orosz észak ellentéte jól mutatja a közép-ázsiai ország sokszínűségét. A gép még le sem szállt Kazahsztán harmadik legnagyobb, immár milliós városában, a Dél-Kazahsztán központjának tekinthető Simkentben, már tisztában voltam minden előítélettel. Az ország középső vagy északi régióiból ide utazók enyhén szólva is óvatos tartózkodással magyarázták, hogy itt nem is értenek oroszul, egy bazár az egész város, az utcákon a homokot hordja a szél, s bizony, a régió az iszlamisták egyik lehetséges melegágya.

Mások, a hazafelé tartók ugyanakkor arról győzködtek, hogy ez Kazahsztán szíve, ellentétben az eloroszosodott északkal, itt élnek az igazi kazahok, akik imádják a vendégeket. A helyszínen ezt a képet még azzal színezték, hogy az északiak zárkózottak, több bennük az európai, míg délen az emberek nemcsak közvetlenebbek, de gazdagabbak is, több a gyerek, s ráadásul még az időjárás is jobb.

Aztán hamar kiderült, hogy az iszlamisták éppen északon lövöldöztek, a helyiek, ha nem is szeretnek, de nemcsak értenek, hanem kiválóan beszélnek is oroszul, s ha kell, az innen alig száz kilométerre levő szomszédos ország nyelvét, az üzbéget is. Minden esetre nem kell sokat keresgélni ahhoz, hogy egy üzbéget találjunk.

„Tény, hogy errefelé egyértelmű a türk hatás, míg ugyan a város régi kerületei egyértelműen a szovjet időket idézik, az orosz befolyás alig érezhető. Annak ellenére, hogy egy este a beszélgető partneremmel hamar kikötünk Viszockijnál, s már ott tartunk, hogy elvisz a színész és költő óriás nem nyilvános múzeumába”

Az időjárás tényleg jóval kellemesebb, de az is igaz, hogy a helyieknek finoman sem erénye a pontosság. Keleties tempóban így egyetlen vendéglátóm sem késett egy óránál kevesebbet. Ám ha ezt az európai ésszel érthetetlen kellemetlenséget leszámítjuk, akkor minden rendben van. Az emberek tényleg közvetlenek és vendégszeretőek. S nemcsak kumisszal, tevetejjel, lóhússal, hanem az eddig számomra ismeretlen üzbég módra elkészített teával is kínálnak, ami a fekete és zöld tea keverékét jelenti citrommal.

Mazar of Khoja Ahmed Yasawi (UNESCO-NHK) from منصور گورتورك ☾☆ on Vimeo.

Azon egy kicsit elgondolkodtak a helyiek, hogy mit is érdemes megnézni a városban, így az első nap megnézem a parkokat, az önkormányzat, az akimátus épületét, a gyönyörű parkokat, s jobb híján pár órát eltöltök egy üzbég étteremben. Aztán jönnek a történelmi múltat idéző szobrok, a modern épületek, s ahogy haladunk előre, úgy megismerem a szokásokat, a nyugatról jött vendégnek az ősmagyarok világát idéző kokpart, ahol lovasok versenyeznek egy birkáért.

„Az is gyorsan egyértelműsödik, hogy az emberek errefelé szeretnek ünnepelni, s mikor ellátogatunk a város egyik fő utcáján egymást érő toihanák egyikébe, az esküvői felhozatalt nézve a tenge összeomlásáról alkotott kép is árnyalódik. A hatalmas terepjárók és hőségben pár kiló almával is kitartó az utcai árusok arról árulkodnak, hogy a társadalom kettészakadt, s e két rész közül bizony az egyik jóval nagyobb, mint a másik”

A tűző napon az új Selyemút egyik frissen megépített szakaszán haladva még a környező hegyekben gyönyörködhetünk, hogy aztán megérkezzünk az alig több mint száz kilométerre lévő másfél évezrede alapított Turkesztánba, a kazah kánság egykori első politikai, kereskedelmi és kulturális központjába. Itt élt a szufi, költő, filozófus, a türk népek szellemi atyjának tekintett Ahmed Jasszaui, akinek a tiszteletére a 15. században Timur Lenk emelt mauzóleumot. A középkori építészet egyik remekműve nem véletlenül Szamarkandot idézi, s a falak között bolyongva és ámuldozva a megnyugtató hangulatban megértjük, hogy miért is nevezik a helyiek ezt a vidéket Kazahsztán bölcsőjének.