Szergej Jeszenyinre (1895-1925) emlékezik a napokban Oroszország. Irodalmi esteket, szimpóziumokat tartanak Moszkvától Szentpétervárig, cikkek tucatjai jelennek meg róla, virágok borítják el a költő sírját a vaganykovói temetőben.

Születésének 100. évfordulójára a Tverszkoj bulváron emeltek szobrot Szergej Jeszenyin tiszteletére. Ott, ahol éjszakai csavargásai során talán a legtöbbször megfordult. Aztán 25 évvel később egykori lakóházának (Bolsoj Sztrocsenovszkij pereulok 24.) az udvarán kapott szobrot. A költő ide volt bejelentve 1912 és 1918 között, 1995-ben pedig múzeum nyílt az egykori lakásban. Grigorij Potockij alkotása

„a semmibe zuhanó törött szárnyú angyalként ábrázolja a költőt”

A szobor megosztja a közvéleményt. A művész alkotása leleplezésekor arról beszélt, hogy fájdalmunkra Jeszenyin törött szárnyú angyal volt, költészete egyszerre tükrözi az orosz nép elképesztő tündöklését és mély bánatát.

„Jeszenyin költészete talán a leghívebben tükrözi az orosz falu világát és hangulatát. Több verse szinte népdallá vált”

A Jeszenyint körüllengő mítikusságot, életörömmel vegyes szomorúságot csak aláhúzta tragikus halála. A harmincéves költő önkezével vetett véget életének, és halálával öngyilkossági hullámot indított el Oroszországban. A kutatások azóta alátámasztották, hogy tragikus halálához nemcsak elhatalmasodó alkoholizmusa, labilisabbá váló idegállapota vezetett. A szocialista rendszer is hozzájárult ahhoz, hogy a halálba hajszolja a költőt. Az egy ideje már nyilvános dokumentumok szerint a GPU rendszeresen figyeltette Jeszenyint.

„Mindez egy kicsit az orosz költők közös sorsa”

Gumiljovot kivégezték, Majakovszkij szintén öngyilkos lett, Paszternákot haláláig üldözte a rendszer, Brodszkijt börtönbe vetette Brezsnyev. Mindezek után már nem is meglepő, hogy Jeszenyin életműve a hatvanas évek elejéig tiltott olvasmány volt. De még ezután is vagy negyedszázad kellett ahhoz, hogy igazi értékei kiragyoghassanak. A múlt század ’80-as éveinek végére azonban valóságos Jeszenyin-kultusz virágzott ki hazájában.

Jeszenyin 1895-ben született egy Rjazany környéki kis faluban, Konsztantyinovóban. Szülei parasztok voltak. Nagyon korán, kilencéves korában kezdett verset írni. Pedig, mint írja „Községi kisiskolát jártam magam is csak,/mit tudok én?/ Csak Bibliát tudok, meg öreg meséket, / csak azt, hogy a zab mit zümmög a szélnek, / S még ezt: ünnepnapokon / húzni a harmonikát”.

„A nagyvárosba, Pétervárra került fiatal falusi fiú vissza-visszanéz az elhagyott, szeretett szülőföldre”

Ahogy a legkiválóbb magyar fordítója, Rab Zsuzsa írja róla, ez a vágyakozás hozta ki belőle talán legszebb verseit. Ez az időszak volt az, amelyről Gorkij azt mondta, hogy a pétervári szalonok úgy fogadták a faluról jött új hangú, friss tehetséget, mint az ínyencek januárban az epret. Húszéves volt akkor, s már egy éve publikált, ahogy a kényes szalonokban rajongva emlegették, „földszagú” verseket.

Elkövetkezett Október eget-földet rendítő vihara. A „kék Oroszhont” visszaálmodó Jeszenyin, ahogy ő nevezte magát, „a falu utolsó költője”, ezt nem tudta rögtön elfogadni. A Jordán gerléje című poémájában 1918-ban kijelenti ugyan: „én bolsevik vagyok”, de költői képei megkerülik a valóságot, s egyfajta új mitológiát teremtenek. Az elvtárs című versében maga Krisztus esik el a forradalom golyóitól. Aggódva fogadja a falu „vasvendégét”, a traktort. Félti a falut a mértani rendbe szorított, ipari világtól.

„Az Oroszhont felforgató időkben kiújult régi depressziója és ivószenvedélye. Ebben az időben, 1921-ben született megrendítő ciklusa, a Kocsmás Moszkva”

Egy év múlva, 1922-ben feleségül veszi a nála tizenhét évvel idősebb, híres amerikai táncosnőt, Isadora Duncant, és világ körüli útra indul vele. Amerikából végül, sok csalódás után, egyedül tér haza. Úgy látszott, kissé lehiggadt, nyugodtabban fogadta a „lágymosolyú haza” átalakult életét, megénekelte Lenint és a „bőrköpenyes” forradalmárokat. Új házassága Lev Tolsztoj unokájával, Szofja Tolsztajával mintha némi harmóniát teremtett volna életében. De a rövid nyugalmas időszakot újabb depressziós rohamok követték. Hirtelen elhatározással Moszkvából Leningrádba utazott, ahol

„az Angleterre szálloda egyik szobájában, miután tulajdon vérével megírta búcsúversét, felakasztotta magát”

Halála után irodalmi és politikai viták kereszttüzébe került személye és lírája. Mint Rab Zsuzsa még valamikor a ’80-as évek közepén megfogalmazta, az új országépítés szigorú rendje ráütötte a tiltás bélyegét. Magyarországra a II. világháború előtt csak néhány verse jutott el. A legemlékezetesebb József Attila fordításában Az idők beteljesedése és Képes Géza fordításában A kutya. Aztán Rab Zsuzsa átültette magyarra az egész életművet. Nem is akárhogyan!

„Nem annyira ember, mint inkább egy olyan hangszer, amelyet a természet csakis a költészetre és arra teremtett, hogy tolmácsolja a kiapadhatatlan mezők bánatát, a világ minden élőlénye iránt érzett szeretetet és könyörületességet”

– jellemezte emlékezetes szavakkal a költőt Makszim Gorkij. S tényleg. Gorkij megállapítására nagyon is rímelnek Jeszenyin sorai: „Cilinderben nem divatból járok / ily hívságos szenvedély nem éget: / hasznát látom, hogyha megkínálok / arany zabbal roskatag gebéket…”

A már említett Rab Zsuzsa méltán állapíthatta meg, hogy életének rövid harminc esztendeje alatt Jeszenyin a legnagyobb orosz költők sorába emelkedett. Puskin mellett a legnépszerűbb költő mind hazájában, mind külföldön. Utóéletében immár halhatatlan.

„Tévelygéseivel és tragédiájával együtt ma már elismerik, hogy az orosz falu, az orosz természet legnagyobb lírikusa volt”