//Teherán, ahol eldőlt a világ rendje
Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni konferencián 1943. november 28-án #moszkvater

Teherán, ahol eldőlt a világ rendje

MEGOSZTÁS

Az iráni fővárosban rendezték meg 1943. november 28. és december 1. között a szövetséges államok vezetőinek első csúcstalálkozóját. Ám Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Joszif Visszarionovics Sztálin szovjet vezető tárgyalásainak nemcsak az lett az eredménye, hogy szorosabbra fűzték együttműködésüket Németország ellen, hanem a világháború utáni rend körvonalait is itt rajzolták meg.

Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni konferencián 1943. november 28-án #moszkvater
Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni konferencián 1943. november 28-án
Fotó:EUROPRESS/STF/AFP

Azt ma már szinte alig vitatják a történészek, hogy a tengelyhatalmak – náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista Japán, valamint a szövetségeseik – ellen vívott háború és a közös fenyegetettség miatt a kényszer szülte az ideológiailag távol álló Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetségét. Ennek a szövetségnek a tartósságában nem sokan bíztak, sőt a német vezetők a kurszki csata elvesztése után abban látták egyetlen reményüket, hogy valamilyen módon a szovjetek ellen tudják fordítani a nyugati hatalmakat.

„A világ szerencséjére ez a szakítás annak ellenére sem következett be, hogy a három nagyhatalom koalíciójának fennállását végigkísérték a stratégiai és politikai nézeteltérések és viták”

Két alapvető közös érdek mindvégig erősebb maradt a feszítő tényezőknél: a katonai győzelem Németország, Japán és Olaszország felett, valamint egy olyan világrend megalapozása, amely nem csupán 20 évre szóló fegyverszünetet hoz el a világ számára, mint az 1919-1920-as versailles-i–washingtoni nemzetközi rendszer.

Noha a hadiszerencse 1943 őszére már szinte mindenhol a tengelyhatalmak ellenfeleinek a javára fordult meg, ahhoz, hogy ezt katonai győzelemre válthassák, össze kellett hangolni a politikai és katonai tevékenységüket. Azaz a szovjet, az amerikai és a brit legfelsőbb vezetésnek immár személyes találkozón kellett meghatározni a közeli jövő közös lépéseit. 1943 májusában, az észak-afrikai hadszíntéren aratott brit-amerikai katonai sikerek megteremtették a lehetőségét annak, hogy a szövetségesek – a szovjet hadsereg tehermentesítése céljából – a náci Németország egyik európai szövetségesének területén megnyissák a második frontot. Ez pedig csak akkor lehetett eredményes, ha mindhárom nagyhatalom – és a szövetségeseik – összefogva, egymással egyeztetve hajtják végre a hadmozdulataikat.

„Eljött tehát az ideje a Roosevelt-Churchill-Sztálin csúcstalálkozónak”

Hosszas, az időpontra, a helyszínre vonatkozó levelezés és tárgyalások után végül megállapodtak abban, hogy a három csúcsvezető 1943. november 28–december 1. között találkozik egymással Teheránban. Azért esett az iráni fővárosra a választás, mert egyfelől, a perzsa állam kiemelkedően fontos helyzetet foglalt el a Közel-Keleten – 1941-től ugyanis az Egyesült Államok Iránon keresztül segítette a szovjeteket fegyver- és hadianyag-szállítmányaival –, másfelől pedig a Perzsa-öböl kőolajkincse miatt is létfontosságú volt, hogy az országot távol tartsák Németországtól.

„Ráadásul nem állt Sztálin rendelkezésére olyan repülőgép, amely a német területek felett biztonságosan szállítani tudta volna a generalisszimuszt”

A csúcstalálkozó végleges előkészítését szovjet javaslatra október 19-30. között Moszkvában megelőzte a külügyminiszterek találkozója. Anthony Eden brit, Cordell Hull amerikai és Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter konferenciája egy nyilatkozat aláírásával végződött, amiben deklarálták a tárgyaló felek, hogy Teheránban mindenképpen tárgyalni fognak egy általános nemzetközi szervezet megalapításáról, a háború utáni béke és biztonság kérdéséről, az országok státuszáról, valamint az önálló Ausztria létrehozásáról.

„Ám mielőtt létrejött volna a teheráni csúcstalálkozó, a kommunista rendszert mélyen elítélő, és a szovjetekben egyáltalán nem bízó Churchill rávette Roosevelt amerikai elnököt arra, hogy az iráni főváros felé utazva, üljenek le ketten Kairóban, hogy közös álláspontot dolgozzanak ki Sztálin ellen”

A brit miniszterelnöknek csalódnia kellett a november 22-i találkozóban, ugyanis Roosevelt elhívta a megbeszélésre Csang Kaj-seket is. Ahelyett, hogy megszületett volna a brit-amerikai közös elképzelés a teheráni találkozóra, a kínai vezető kiharcolta Churchill ígéretét, miszerint a britek a flottájukat bevetik a Bengál-öbölben, hogy ezzel megkönnyítsék Kína támadását Japán ellen.

Mielőtt rátérnénk a teheráni csúcstalálkozóra, nézzük meg, éppen hogy állt a hadihelyzet a világban. Ekkorra már a Berlin-Róma-Tokió tengely szinte nem is létezett, hiszen Olaszország kiugrott a második világháborúból, a németek Kurszknál is döntő vereséget szenvedtek, amivel végleg defenzívába szorultak a keleti fronton, míg az Egyesült Államok kiheverte a kezdeti sokkot, és elkezdődött a japánok visszaszorítása a Csendes-óceánon.

„Azaz a háború menete megfordult…”

A német felső vezetés a kurszki vereség és Olaszország kilépése után tisztában volt azzal, hogy elvesztette a háborút. Most már az időnyerés volt a legfőbb cél. Hitlert és munkatársait az a remény éltette, hogy közben a szövetségeseket kijátszhatja egymás ellen. Goebbels 1943. szeptember 23-án bejegyezte naplójába: „A birodalom még soha nem nyert meg egy kétfrontos háborút. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy valamilyen módon kikászálódjunk a kétfrontos háborúból…” A propagandaminiszter fel is tette a kérdést a Führernek, nem lehet-e Sztálinnal előbb-utóbb valamit kezdeni?! Hitler elzárkózott a szovjetekkel kötendő különbéke ötletétől, szerinte inkább az angolok jöhetnének szóba, de ennek az ideje még nem érkezett el. Ez a lehetőség aztán szinte teljesen szertefoszlott a teheráni találkozóval, ugyanis Roosevelt, Churchill és Sztálin megállapodott abban, hogy nem kötnek különbékét a németekkel és szövetségeseivel, és a nácik totális vereségéig folytatják a háborút.

„Az értekezlet középpontjában a szövetségesek európai inváziójának ügye állott”

Az angol miniszterelnök és az amerikai elnök is megerősítette a májusi washingtoni (Trident) és az augusztusi quebeci (Quadrant) találkozókon hozott angol-amerikai határozatot arról, hogy 1944 májusában átkelnek a La Manche csatornán, és megnyitják a második frontot Franciaországban. Ez volt a tervezett Overlord-hadművelet, és cserébe Sztálin már ekkor ígéretet tett arra tárgyalópartnereinek, hogy az európai háború végét követően annak ellenére hadba lép Japán ellen, hogy Tokió és Moszkva 1941-ben ötéves megnemtámadási egyezményt írt alá egymással. Ugyancsak vállalta a szovjet fél, hogy a nyugat-európai partraszállással egyidejűleg offenzívát indít. A három államférfi az Egyesült Nemzetek nevében ünnepélyesen kijelentette, hogy a háborús bűnösöknek bűnhődniük kell.

„A hadműveletek összehangolásán túl Churchill, Sztálin és Roosevelt Európa térképét is átrajzolták, és döntően meghatározták a közép-kelet-európai térség jövőjét”

A franciaországi partraszállással végleg eldőlt, hogy Churchillnek le kellett mondani a Balkánon nyitandó második frontról, és ez azzal járt, hogy a csetnik-vezér, Dragoljub Mihajlovics helyett Tito partizánjait kell majd támogatnia. Nemcsak ez volt az egyetlen „veresége” a brit miniszterelnöknek, ugyanis fel kellett adnia a Németország felosztására vonatkozó tervét is. Sztálin hallani sem akart a Churchill által javasolt, Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból álló államszövetségről. Sztálin tárgyalási alapnak inkább az amerikai elnök azon javaslatát tartotta, amely Németországot öt részre bontotta volna fel, egyes stratégiai jelentőségű területek, így Hamburg, a Kieli-csatorna, a Ruhr- és a Saar-vidék nemzetközi ellenőrzés alá helyezésével. Ugyanakkor kidolgozták annak a tervét, hogy miként lehetne elérni Törökország bevonását a Hitler-ellenes koalícióba.

„Kelet-Európában aztán a szovjet akarat érvényesült, a térség jövőbeli arculatát ugyancsak Sztálin kívánságai szerint rajzolták át”

A lengyel határokat a lehető legnyugatabbra – az Odera-Neisse folyóknál, illetve keleten a Curzon-vonalnál – vonták meg, miután az 1939–1941-es időszakban megszerzett szovjet birtokállomány megőrzéséhez Sztálin feltétlenül ragaszkodott. Ráadásul a Balkán és Magyarország is a szovjetek hadműveleti körébe került. Nézzük a három nagyhatalom vezetői által aláírt nyilatkozatot, amely meghatározta hosszú évtizedekre a világ sorsát.

A HÁROM HATALOM NYILATKOZATA

Mi, az Egyesült Államok elnöke, Nagy-Britannia miniszterelnöke és a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának elnöke az elmúlt négy nap folyamán több ízben találkoztunk szövetségesünk, Irán fővárosában, hogy kialakítsuk és megerősítsük közös politikánkat.
Kifejezzük azt a szilárd elhatározásunkat, hogy országaink együttműködnek mind a háború idején, mind pedig az azt követő békés időkben.
Ami a háborút illeti, vezérkaraink képviselői részt vettek kerekasztal-tárgyalásainkon, s összehangoltuk a német fegyveres erők megsemmisítésére irányuló terveinket. Teljes megállapodásra jutottunk a kelet, nyugat és dél felől megindítandó hadműveletek méreteit és időpontjait illetően.
Itt elért egyetértésünk biztosítja számunkra a győzelmet.
Ami a békeidőket illeti, bizonyosak vagyunk abban, hogy megegyezésünk biztosítja a tartós békét. Teljes mértékben elismerjük felelősségünket és az Egyesült Nemzetek felelősségét egy olyan béke megvalósításásért, amelyet a világ népeinek túlnyomó többsége megelégedéssel fogad majd, s amely nemzedékekre kiküszöböli a háború csapásait és borzalmait.
Diplomáciai tanácsadóinkkal közösen megvizsgáltuk a jövő problémáit. Arra törekszünk, hogy minden olyan ország, legyen akár nagy, akár kicsi, amelynek népei a mi népeinkhez hasonlóan szívvel és értelemmel hajlandó harcolni a zsarnokság, a rabság, az elnyomás és a türelmetlenség megszüntetéséért, együttműködjön velünk és tevékenyen részt vegyen munkánkban. Szívesen befogadjuk majd őket a világ demokratikus országainak nagy családjába, mihelyt csatlakozni kívánnak hozzá.
Nincs a földön olyan hatalom, amely megakadályozhatna bennünket abban, hogy megsemmisítsük Németország haderőit a szárazföldön, tengeralattjáróit a tengeren és szétromboljuk hadianyaggyárait a levegőből.
Támadásaink könyörtelenek és egyre erőteljesebbek lesznek.
Baráti tanácskozásaink végeztével bizakodva várjuk azt a napot, amikor a világ valamennyi népe szabadon élhet, minden zsarnokságtól mentesen, saját törekvéseinek és lelkiismeretének megfelelően.
Reménységgel és elszántsággal telve jöttünk ide. Gondolkodásunkban és céljainkban igaz barátokként távozunk innen.
Kelt Teheránban, 1943. december 1-én

Egy biztos, a teheráni konferencián az eszmecsere és polémia középpontjában a közös stratégia kimunkálása állott. Mindhárom fél arra törekedett, hogy a konszenzus kialakítása oly kompromisszumokkal történjék, amelyek lehetővé teszik a különérdekek legalább részleges érvényesülését. Saját érdekeik érvényesítése leginkább Rooseveltnek és Sztálinnak sikerült, míg – ahogy fentebb már írtuk – Churchill igényei viszonylag kevésbé befolyásolták a döntéseket.

„Ugyancsak kiderült Teheránban, hogy az amerikaiaknak és a briteknek immár biztosan nem kell aggódniuk azért, hogy a Szovjetunió az 1922-es rapallói különalku és az 1939. augusztusi Ribbentrop–Molotov-paktum mintájára ismét különbékét köt a németekkel”

Persze, nem véletlenül aggódtak, hiszen 1943 első felében voltak bizonyos tapogatózások a nácik a szovjetek között svédországi közvetítőkön keresztül, valamint Tokió is kifejezetten szorgalmazta Berlinben a Moszkvával való megegyezést. Mindkét eset a nyugati szövetségesek tudomására jutott, de Teheránban végleg megnyugodhattak.

Később, elsősorban Roosevelt elnököt sokan bírálták, hogy az alapvető stratégiai kérdésekben Sztálint támogatta Churchillel szemben. A kritikusok azonban figyelmen kívül hagyják azt az eshetőséget, hogy a brit miniszterelnök koncepciójának megvalósulása – a balkáni partraszállás – esetén az angol–amerikai haderők esetleg eljutottak volna akár Bulgáriába, viszont a Vörös Hadsereg foglalta volna el, mondjuk, Belgiumot.

„A teheráni konferencia az angol–amerikai–szovjet együttműködés tetőpontja. Az 1941-ben kialakult szövetség sok ellentmondás és vita ellenére fokozatosan erősödött. Eleinte csak katonai kérdésekben tudtak megegyezni, majd sikerült a legtöbb politikai ügyben is közös nevezőre jutni”

„A politikai szempontok távoliak és spekulatív jellegűek voltak. Nyilvánvalóan azon nagy csaták kimenetelétől függöttek, amelyeket még ezután kellett megvívnunk, továbbá minden szövetséges hangulatától, mihelyt kiharcoltuk a győzelmet. Sztálin azon ígérete, hogy belép a Japán elleni háborúba mihelyt Hitlert és hadseregeit legyőzték, a legnagyobb jelentőségű dolog volt. A jövő reménye a háború leggyorsabb befejezésében rejlett és egy olyan világintézmény létrehozásában egy másik háború megelőzése érdekében, amely a három nagyhatalom egyesült erejére épül, amelyek vezetői a barátság jegyében fogtak kezet a tárgyalóasztal mellett” – foglalta össze Churchill Teherán jelentőségét.

Az 1943. november 28. és december 1. között megtartott konferencia előtt sohasem volt kétséges, hogy Hitlernek vége, ha a nagyhatalmak összefognak ellene. Ez Teheránban megtörtént, így immár Németországra biztos vereség várt.

FORRÁSOK

Wikipédia

MTVA archívum

Ránki György: A második világháború története

Winston S. Churchill: A második világháború

Robert E. Sherwood: Rosewelt és Hopkins

Sipos Péter: A teheráni konferencia, 1943 

Vojtech Mastny: Soviet War Aims at the Moscow and Tehran Conferences of 1943, (Journal of Modern History 1975)

Andor László-Surányi Róbert: Roosevelt-Churhcill (Pannonica Kiadó, Budapest, 1999.)

Elisabeth Barker: British policy in South-East Europe in the Second World War, (Barnes and Noble, New York, 1976.)

Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában (Osiris Kiadó, 2015.)

Egedy Gergely: Nagy-Britannia története, 1918-1990 (Kossuth Kiadó, Budapest, 2011.)

Martin Gilbert: Winston S. Churchill: Road to Victory, 1941-1945, (Heinemann, Minerva, 1989.)

Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983.)

Keith Sainsbury: Churchill and Roosevelt at War: The War They Fought and the Peace They Hoped To Make, (New York University Press, New York, 1994.)

Pálóczi-Horváth György: Angol hírszerzés a II. világháború alatt

MEGOSZTÁS