„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Kissé félénken, de meg merem kockáztatni, hogy Viszockij <vadsága>, amelytől Ljubimov egyébként, minden egyes próbán óvta, pontosan kiszámított és kidolgozott művészi fogás volt”
„Szólj, Uram, s mi meghalunk.”
(Körben ördögök tanyáznak. 1979.)
„Ha a vihar elül, Uram, add, hogy jobb emberek legyünk!”
(Alexis Valdés: Remény.)
Az első idézet szerzője a már súlyos beteg orosz bárd volt, a másodiké pedig, a ma legnépszerűbb kubai színész. Vajon mi lehet az oka, töprengek, hogy a földi létből nemrég tragikus hirtelenséggel, de mégsem egészen váratlanul távozott Ferenc pápa (Jorge Mario Bergoglio) éppen e két nagy színész és költő versében érezte legtisztábban megfogalmazva azt, amivel a Covid-19 idején, éppen az ő kezdeményezésére megalakult, társadalomtudósokból álló munkaközösség elemzéseit összegző esszé-tanulmánya zárult? Vajon tényleg jól érzem-e, hogy neki – és a két gyermekét Moszkva egyetlen politikai színházában, a Tagankán havonta megkeresett 150 rubelből eltartó Viszockijnak, vagy a szánalmasan kis nyugdíjából tengődő, idős Ruszt Józsefnek valami nagy dologban volt igaza?
„Mégpedig abban, hogy az új világ közösségi művészete, a rituális <összelélegeztetés> a színház lesz? Amelyet az igazi tehetségek alkotnak most újjá, az egyházi vezetőktől az űrhajós tudósokig a kommunikációs szakemberektől a politikusokig, és tovább?”
„Aggódom, hogy sok helyen máris tervbe vették, erről a sok tragédiáról tudomást sem véve, hogy visszaállítják a járvány előtti társadalmi-gazdasági struktúrát. /…/ Az foglalkoztat, hogy akik most a peremen tengődnek, a főszereplőivé lépjenek elő a társadalmi változásnak. Ez lakozik a szívemben” – írta Jorge Mario Bergoglio, nem sokkal a halála előtt. (32-33. oldal.) De hát, ő már nincsen köztünk, mondogatjuk fejcsóválva, elfeledve, hogy a segítsége nélkül talán nem éltük volna túl a járványt és az ukrajnai háború három, talán még borzalmasabb évét, amelyek egy permanens világháborúvá kezdenek nyúlni és mélyülni.
Az elesett orosz kiskatonák zubbonyának belső zsebéből a zsoldkönyv és a családi fénykép mellett még mindig gyakran előkerül, mint annak idején, az édesapjuk kihantolásánál is, egy-két Viszockij vers. Az argentin pápa meg, végső nyugvó helyének, az egykori római útjain használt „civil” palotát választotta, nem a hagyományos Szent Péter Bazilikát. Ruszt Józsefről pedig két stúdiószínházat is elneveztek, Kecskeméten és Zalaegerszegen.
„Jócskán köztünk vannak még ők, mind a hárman! Így van igazuk. Így kellene azt megtanuljuk tőlük! Megkezdődött ez, de lassacskán halad”
Molnár Gál Péter kritikus látta Moszkvában a szabálytalan orosz hőst a Galilei élete című előadásban, amelyben a címszereplő látványos akrobata mutatványokat mutatott be, fél-meztelenül állt a feje tetején egy asztalon. MGP jó szemmel ismerte fel a Taganka új szellemiségét, módszertanát, és megértette, hogy nem a mozgásszínház üres frázisairól van csak szó. Mint az egyik kritikájában megfogalmazta,
„Ljubimovék színháza a művészet új szintézisére törekszik, de nem ’művészszínház’, hanem politikai színház”
Viszockij 1974 júliusában látogatott először Magyarországra, Mihail Svejcer rendező nálunk forgatott egyik filmjének szereplőjeként. Készült ekkor vele egy interjú. Kozák Andrással ültek egymás mellett egy presszó teraszán. Viszockij gitározott. Egyszer csak letette a gitárt, tótágast állt egy széken, és kinyomta magát egy asztalon.
1976 őszén az egész Taganka színház ellátogatott Magyarországra. Két hétig tartózkodtak itt, elsöprően sikeres előadásokkal. Többek között a Hamlettel is, Viszockij karizmatikus megformálásában. Nem a 16. századi református diák volt ő, nem is az 1970-es évek „osztályhatalomra jutott” közép-európai értelmiségije, amelyet voltaképpen leleplezett, karikírozott. És nem csak ő. Hanem az egy Spiró-féle Iksz-ként viselkedő Polonius, és a királyi pár besúgójaként alkalmazott Ofélia.
Cseh Tamás így emlékezett a megismerkedésükre. „Úgy mutattak be neki, mint a magyar megfelelőjét. Ez persze nem igaz, én nem játszottam Hamletet, az utcán nem kapnak ölbe a rajongók. Az én hazámban másképpen szeretik az énekeseinket. Viszockijjal egész éjszaka énekeltük egymásnak a dalainkat. Nem értettem, amit énekelt, de fantasztikus erő áradt belőle. Tanultam tőle. Én addig halk, szomorkás dallamokat írtam. Viszockij akkor este kikapta a gitárt a kezemből és üvöltött. Kidagadtak a nyakán az erek. Hatására hajtottam ki én is a vadabb irányba.”
„Kissé félénken, de meg merem kockáztatni, hogy Viszockij <vadsága>, amelytől Ljubimov egyébként, minden egyes próbán óvta, pontosan kiszámított és kidolgozott művészi fogás volt”
A Hamletet szinte teljes egészében a zenekari árok felett épített előszínpadon játszották. Ennek közepén volt a sír is. Az előadás náluk a temetői jelenettel fejeződött be. A vastaps alatt a szereplők mind a sírgödör mellett sorakoznak fel. Az egyik előadás végén szemtanúja voltam, hogy amikor eltakarta őket a kerületi pártbizottság ajándéka, a Lenin Szövőgyár munkásnői készítette, élőlényként mozgó, de kiismerhetetlen függöny, az őrjöngő Hamlet Oféliához lépett, és kiváló udvariassággal kérte, hogy a vastapsnál ne álljon olyan közel hozzá, mert beleszorítja a sírba, és a kritikusok ezt nem veszik majd jó szívvel. Minden egyes vendégjátékuk alkalmával külön fel kellett, hogy lépjenek a szovjet nagykövetségen is. Az érzékenyebb diplomaták megérezték ezt a paródiát, és kárörvendőn, jókat szórakoztak rajta.
Maryna Vlady megemlékezik könyvében róla, hogy 1977-ben együtt forgattak Budapesten: „Mészáros Márta egy futó kalandra csábító férfit játszat el veled. El vagyunk ragadtatva a gegtől. Még soha nem játszottunk együtt. Begördül a moszkvai expressz. Meglátlak a peron másik végén sápadtan, két ismeretlen bőrönddel: egy pompás néger lány száll le mögötted. Soha nem tudtam, kit kapok vissza elválás után. De minden egyes felvételnél megtörténik a csoda: szemed csupa huncutság, ajkunk összeforr, a kamera előtt átéljük azt, amit a valóságban nem sikerült átélnünk. Ma már tudom, hogy szorongásom indokolt volt. Először láttam meg szemedben a jéghideg pánikot, amit az elvonás vált ki.”
A csókra Mészáros Márta is jól emlékezett: „Marina Vladyval forgattunk, Viszockij átutazóban volt, eljött a forgatásra. Ekkor azonban már Viszockij csapdába esett, alkohol után a kábítószerébe. Két év után már a halál leselkedett rá minden percben. Egy orvosi stáb tartotta életben, ha pedig elvonás kínozta, a drogot is elnézték neki, sőt egyesek szerint még kapott is tőlük. Az egyik előadásán szívrohamot kapott és a klinikai halál állapotába került. 1980 júliusában a moszkvai olimpia idején már nem ébredt fel többé. Egy újabb szívroham végzett vele. Temetésén hatalmas tömeg jelent meg, amit tüntetésként fogadtak a „szervek.”
„Viszockijt 42 éves korában vitte el a harmadik infarktus”
Szokás volt ez a szovjet színházban akkoriban. Anatolij Efrosszal kezdődött, aki farmer nadrágos fiatal színészekkel vitte színre Csehov Sirályát a Komszomol Színházban, és ezért kirúgták. Ekkor kapta az első infarktust. A másodikat a Rómeó és Júliáért, meg a Három nővérért. És akkor már nem volt megállás. Ljubimov kiüldözése után felvállalta a Taganka Színházat. Ott érte utol a harmadik, az utolsó roham. Aspiráns vezetőm a Világirodalmi Intézetben, Zinovij Papernij, a Taganka irodalmi vezetője volt. Akkor publikálta „apróhirdetését” a Lityeraturnaja Gazetában. „Színházi rendezők, figyelem! Szívpanaszokra használjon kámfor injekciót!” És értékesítőként, megadta az Intézetünk címét. Őt „csak” a pártból zárták ki. Engem viszont, majdnem hazaküldtek. Marina Vladyt is, aki a legjobban megértette, és remekül meg is írta a könyvében mindazt, amit én most nem tudok itt. Szerelmem, Viszockij.
„Igen, ez az egyetlen, amit tehetünk, ha meg akarjuk érteni Oroszországot, és élni akarunk mellette, vele”
Szó szerint, a Hamlet monológban szereplő packázásról volt szó. Amikor végre kiengedték Viszockijt is Párizsba, szörnyű idegfeszültségben érték el a határállomást: „Fejemben egymást kergetik a szörnyű jelenetek: nem engednek ki az országból, letartóztatnak, vagy ami még rosszabb, ott helyben becsuknak. /…/Mindketten halottsápadtak vagyunk. Az épület elé érve leállítom a motort, kinyitjuk az ajtót. És hirtelen minden oldalról nyomulnak felénk a vámosok, katonák, büfések, pincérek, utánuk a parancsnok. Ő jön utolsónak. Mindenütt mosolygó arcok. Visszatért a színed, átöleled a vállam, bemutatsz a hivatalos személyeknek, aztán autogramot osztogatsz katonakönyvekre, étlapokra, csupasz bőrre…/…/ Nevetünk, összecsókolózunk, átmegyünk a „senki földjén”. Közben híres dalodat énekled:
„A senkiföldjén
a virágok
olyan gyönyörűségesek.
Sétálni ott mért nem lehet?
A föld mindenkié, semleges terület!” (107.oldal.)
Nem tudhatjuk, hogy pontosan így játszódott-e le mindez. De ha Marina ilyen jól le tudta írni, hát valóban megtörtént. És igaz a folytatás is. Vlagyimir hatalmas sikert aratott Nyugat-Európában és Amerikában. Marina mindent megtett a megfelelő orvosi kezelése érdekében is. De vízuma lejárt, haza kellett, hogy térjen.
„Az alkoholizmusa és a morfinizmus Moszkvában aztán még inkább erőt vett rajta. Kapcsolatuk a késő éjszakai telefonbeszélgetésekre korlátozódott, amelyeket a telefonközpontot kezelő kisasszonyok indiszkréciójának köszönhetően, hamarosan a Szovjetunió egész női lakosságának jóindulatú, segítőkész érdeklődése kísért”
Nincsen sok értelme számolgatni az éveket, évtizedeket, a „váltásokat”, és a sorscsapásokat. Egy, a maihoz hasonlóan sorsdöntő helyzet a tehetséges és becsületes, és ennek a felelősségét felismerő fiatal színészt a pódiumra szólította, és népe létkérdéseit kimondani merő, nagy művésszé avatta. Ez az eset akkor nem volt egyedüli. Az alkotók és az egyszerű emberek tudatosan választották a hivatásukat abban a világban, amelyben minden, a hazája és népe iránti felelősségét komolyan vevő, tisztességes ember számolhatott ilyen életsorssal.
„De azért, álljon meg a menet! A felsorolt néhány néven túl, vajon hány ilyen <karriert> tudunk felsorolni az utóbbi évekből? Talán most nem lenne szükség Viszockijokra az egészségügyben, vagy a vízgazdálkodásban? Dehogynem! Csak elmegy az ambíció a választásokra, meg a PRIDE-ra”
„Két végén égette a gyertyát”, mondjuk egy-egy infarktus után. De tudni kell ám azt is, hogy miért hal meg az ember. Népének szerető részvétele, meg Papernij Doktor Úr kámfor injekciói nélkül bármilyen soká élt volna is, Viszockij nem válhatott volna azzá, aki lett. És mi sem lehetünk azok, akiknek lennünk kellene. Ha nem vállaljuk magunkat, és őket. Marina Vladynak is nehéz ember jutott. De a könyvéből az tűnik ki, hogy nem bánta meg.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
csakafidesz says:
„Szólj, Uram, s mi meghalunk”
Azért ez a dolog sokkal prózaibb a valóságban.
– Jöjjön, most adunk egy morfiumot és várjon a folyóson.
– Jöjjön, kezdődik a vizsgálat, feküdjön oda. A csontvelőből veszünk egy keveset. Ez nem lesz kellemes..
Egy hét múlva az eredmény:
– Szerencsére ezzel még sokáig el lehet élni, de minden hónapban vérvételre kell jönni. Esetleg majd rosszabb lehet.
Nem, uram, ne szólj, mert én még nem akarok elmenni!
brüsszelta says:
Én nem tudom mit hájpolnak ezen az emberen, kemény alkoholista volt némi színészeti beütéssel, fogott három akkordot a gitáron részegen, ami már akkor se volt csoda úgy emlékszem. Persze biztos én vagyok bunkó, hogy nem értem a művészetet, csakhogy Moszkvában a hetvenes évek végén már az is bátorságnak számított, ha valaki üvöltött a színpadon rekedtes hangon, mert nem fért bele a Magamajev-Kobzon stílusba. Ezért felsőbb körökben úgy gondolták, hogy a harlemi fekákra hajazhatott, ami akkor tiltott volt, csak ahhoz a dzsezz és a blúz, no meg a racka haj hiányzott, de arról nekik fogalmuk se volt. Viszockijnak ennél több érdemét nem vélem felfedezni, bár én is láttam annak idején a Taganka színházban, ahova a magamfajta ugrimókus csak protekcióval szerezhetett jegyet, kár volt rám pocsékolniuk az ismerőseimnek. Sőt idehaza is láttam korábban a Nagymező utcában még gimnazista koromban a Hamlettben, bár különösebb benyomást már akkor se tett rám az Omega koncertek után, főleg mert oroszul alig tudtam, viszont voltak, akik elcipeltek magukkal. Na mindegy, ízlések és pofonok különbözőek, ahol nekem a pofon jutott, mert nekem még most is feláll a szőr a hátamon, amikor a bugyuta dalszövegeit hallgatom, Cseh Tamáson viszont szívesen nosztalgiázom.
Stier Gábor says:
Háát, tényleg ízlések és pofonok.
brüsszelita says:
Viszockij nem volt semmivel se nagyobb lázadó, mint Szörényi-Bródi, vagy akár Koncz Zsuzsa, és Boldizsár Iván családja, csak ők hál’ istennek még most is élnek, mert nem itták halálra magukat – őrizzék meg jó szokásukat!
Viszont ők ugyanúgy a rendszer kegyeltjei voltak mint Viszockij, hisz akkoriban nem volt szokás francia nővel házasodni, évente nyugatra utazni, és az ország elit színházában játszani, mint ahogy nálunk sem a rendszer kritikusainak aranylemezeket kiadni.
De hogy visszautaljak magamra, az Omegának végképp nem volt politikai mondanivalója, hisz még benyalni se tudott rendesen, – vagy igen? – mert ha jól tudom, Kóbor lányát Lénának hívják, de ne legyünk rosszindulatúak, mert a daluknak története van. Isten nyugosztalja az apját, aki hajlott korában sem kopaszon, hanem hosszú hajjal halt meg, és nem alkoholizmusban, hanem Kovidban!