//Szentlászló nem felejt
„Kelet-Szlavóniát a háború még jobban megviselte, mint Baranyát. Az embereket is” #moszkvater

Szentlászló nem felejt

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Hét évvel a Baranyán és Kelet-Szlavónián végigsöprő háború után jártunk a térségben. Jártunk magyar lakta falvakban, Kórógyon és Szentlászlón. Szörnyülködtünk a háború tépte sebekben, és láttuk, ahogy lassan mégis csak újraindul az élet. S hallgattuk az ott élőket, akik szerint megbocsátani lehet, de felejteni nem. Időutazás 1998 Horvátországába.

Pietsch Lajos — Stier Gábor helyszíni riportja 1998-ból

„Kelet-Szlavóniát a háború még jobban megviselte, mint Baranyát. Az embereket is” #moszkvater
„Kelet-Szlavóniát a háború még jobban megviselte, mint Baranyát. Az embereket is”
Fotó:EUROPRESS/SRDJAN SULEJMANOVIC/AFP

Hét éve már, hogy egy őrült eszme pusztító vihara söpört végig e vidéken, és magával sodorta évszázadok hagyatékát, a még a romok között is felsejlő gazdagságot. Vérszomjas „hősök” űzték el Vukovárról a város neolitkorból származó jelképét, a vučedoli galambot, a béke szimbólumát. Sztálingrádhoz vagy Hirosimához téve hasonlatossá az egykor virágzó ipari központot, földre buktatva vonzó, gótikus épületeit. Hasonlóképpen járt, bár kevesebbet beszéltek róla, a magyarok lakta kelet-szlavóniai falu, Szentlászló is, amely még ma is úgy néz ki, mint a németek által lerombolt Lidice.

„Vész és halál honolt mindenütt, tovább mérgesítve az itt élő népek között régtől feszülő ellentéteket”

Emberek ezrei váltak földönfutóvá, családok szakadtak szét, és űzettek ki otthonaikból. Helyüket menekültek, haszonlesők foglalták el, s bitorolják mind a mai napig. A horvát Duna mentén, Kelet-Szlavóniában, Baranyában és a Nyugat-Szerémségben azonban ha lassan, nehezen is, de újra indul az élet, miután az öt évig szerb kézen lévő, majd két évig ENSZ-igazgatás alatt álló térség két hónapja visszakerült horvát fennhatóság alá.

A baranyai háromszög magyar falvaiban viszonylag kevés épületkárt okozott a háború. Elsősorban azért, mert a horvát nemzeti gárda szinte harc nélkül adta fel e részt. A katolikus, református templomok azonban ennek ellenére romokban hevernek. Ezek valahogy nagyon irritálták a szerbeket.

„Úgy gondolták, ha nincs templom, nincs vallás, nincs hit, s nincs nép sem. Az etnikai tisztogatás e sajátos módját elősegítendő tehát a templomtornyokon gyakorolták a céllövészetet”

No, meg errefelé is dívott a szabad rablás. Akkor elvitték az értékesebb dolgokat. Aztán jöttek a menekültek vagy a helyi szerbek, s ha egy ház megtetszett nekik, beköltöztek. Így volt ez a baranyai kis magyar faluban, Csúzán is. A szomszéd, többségében szerbek lakta hercegszőllősiek kalauzolták messziről érkezett testvéreiket. Persze volt úgy, hogy magyar is „segített”. Természetesen ma mindenki tudja, kik voltak akkor a „bátrak”.

– Hozzánk egy Sósa nevű hercegszőllősi szerb jött a menekültekkel, amikor már azt hittük, a borzalmaknak vége – mondja Márta.

Márta valamikor Újvidéken tanított irodalmat. Férjével és két gyermekével aztán itt építettek szép nagy házat, s szőlő-, illetve bortermelésből éltek. A háború aztán szétszórta a családot. Férje és a két gyerek előbb Eszékre, aztán Magyarországra menekült. Márta maradt. Őrizte a házat, s hordta a süteményt, valamint az értékeket Pécsre, a családhoz.

– Nem is a szomszéd falu vagy a lövések tartottak félelemben, inkább az állandóan felröppentett rémhírek, hogy mikor hány embert fognak elvinni – emlékezik.
„A nőket nem nagyon bántották, inkább a férfiakat. Kényszermunkára vitték, megverték őket. Jóska arcán látszik a szenvedés, de a túléléshez elengedhetetlen az erő és a hit is. Miközben néhányszor elvitték, s agyba-főbe verték, 133 napig ásott lövészárkokat”

– Körbeástuk egész Baranyát – meséli. – Senki sem tudta, hogy a saját sírját ássa vagy a horvátok ellen kell az árok. Ma már világos, az egészre csak azért volt szükség, hogy állandó rettegésben tartsák ezzel is az itt maradtakat.

A háború azonban nemcsak házakat döntött romokba, családokat szórt szanaszét, megmérgezte a lelkeket is. Immár nem csak szerbek és horvátok békés együttélését terhelte meg hosszú időre súlyosan, hanem éket vert magyar s magyar közé is. Nem problémamentes a viszony a Vajdaságból áttelepültek, s az itteniek, valamint a Duna menti térség magyarsága és a Horvátország más területein élők között, s mindennapossá vált a két legnagyobb szervezetnek, a baranyaiak többsége által támogatott Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének és a Horvátországi Magyarok Szövetségének a marakodása. Kitapintható a feszültség a szülőföldre most visszatérők, s az otthon maradottak között is.

– Voltam én már „magyar fasiszta”, majd a szerbek évekig „usztasaként” bélyegeztek meg, most pedig „csetnikként” tekintenek ránk a menekültsorsból visszatérők – panaszolja az otthon kitartók egyike.

„Még testvérek között, családokon belül is akad példa az ilyesfajta elszámoltatásra”

A menekültek sokszor még azt is zokon veszik, ha valaki a kényszermunka alól próbált kibújni orvosi papírral, mondván, „megalázkodott egy szerb előtt”. Persze, aztán ők is meg-megkapják válaszul, hogy „könnyű volt Magyarországon kihúzni a nehéz napokat, s onnan okoskodni”. A háború viharait otthon átélőknek valahogy a megbocsátás is könnyebb. Számukra a szerb nem csak „vad rácot” jelent, mert a másik oldalon átélt tragédiákat, a becsapottakat is ismerik.
Ez az ellentét átszövi a két szervezet viszonyát is.

– A HMSZ vezetője, Csörgics József egyszemélyben, saját egyéni ambícióitól vezetve osztotta meg az itteni magyarságot – nevezik nevén a baj okozóját többen is.

Nem bocsátják meg neki, hogy folyamatosan kollaboránsoknak nevezte, „lecsetnikezte” az otthon maradottakat. A Tudjman-párt meghosszabbított kezének tartják, aki a helyi választásokon elszenvedett súlyos veresége ellenére továbbra is megtéveszti Budapestet. Sajnos, mind a HMDK, mind pedig a HMSZ vezetőit hiába keressük, mint megtudjuk, nagyrészt Magyarországon tartózkodnak. Mindehhez járul még, hogy nem teljesen gond nélküli a horvátok s magyarok együttélése sem.

„Az új hatalom az újjáépítéskor saját fiait részesíti előnyben, s több helyütt hiába keressük a magyar nyelvű helységnévtáblát is”

A magyarok és szerbek viszonyát a házfoglalások terhelik erősen. Tóth Attila, akit egykor osztrák vendégmunkásként ért a háború kitörése, nem az egyetlen, aki nem mehet be saját házába, s csak másoktól tudja, hogy a berendezés javát már a szerbek csillagzatának hanyatlásakor a Vajdaságba hordták az egyébként jómódban élő bentlakók.

– Az erő most az én oldalamon áll, s nehéz megállni, hogy ne éljek vissza vele – mondja maga elé a vállalkozó, akinek családja még „odaát”, Magyarországon van, s most ő hétvégenként jár „otthonról haza”. – Többen is ajánlkoztak már, hogy „lerendezik” a dolgot, de én megpróbálom keresztény emberként feldolgozni e tragédiát. Nem akarok én is az ő szintjükre lesüllyedni – válaszol kérdő tekintetünkre.

A vérmesebbek persze már nehezebben tűrik ezt az állapotot, rá-ráijesztenek a házfoglalókra. Nehezen emésztik meg, hogy többeknek meg van bocsátva az elkövetett gazság, s az új hatalom nemzetközi nyomásra tétlenül nézi, hogy egyesek még ma is mentik át Szerbiába mások keservesen szerzett vagyonát, nyugodtan élnek más házában, s kártérítést követelnek a hatóságoktól esetenként saját kezűleg felgyújtott házaikért.

„Az igazság persze ennél összetettebb, de az tény, hogy a feszültség egyre gyűlik”

– Akkor lesz itt csak igazán rend, ha majd nem Dayton, nem a horvát állam, hanem a szomszéd garantálja a biztonságot – állapítja meg Sója Dénes, a hercegszőllősi járás tanácsának elnöke.

Szerinte a legnagyobb gond a gazdasági helyzet kilátástalansága. Nincs munkahely, a megélhetési lehetőségek a nullával egyenlőek. Emiatt olyan lassú a hazatelepülés is. Normalizációról még aligha lehet beszélni a horvát Duna mentén, erősíti meg Zdenko Kramaric, Eszék ellenzéki polgármestere is.

– A nemzetközi közösség rossz sorrendben lépett – véli. – Politikai jobbulást akarnak, de ehhez előbb gazdaságilag kellett volna rendbe tenni a térséget – mondja.

Ehelyett óriási a munkanélküliség. Baranya például nagyrészt a beljei mezőgazdasági kombinátból élt, amely most alig működik. Kelet-Szlavónia fejlett ipara is romokban hever. Az újjáépítés lassan megy, a külföldi tőke a szerencsétlen politikai helyzet miatt nem mozdul, s így mindenki a túlélésre rendezkedett be. Jellemző az is, amit Tóth Attila mondott, hogy vagyona felét egyelőre otthon még nem tenné kockára.

– A horvátoknak sohasem ez a rész volt a fontos, hanem Hercegovina – mondja az egyik helybeli vállalkozó. – Ezért aztán akkor is és most is könnyen feláldoznak bennünket egyéb politikai céljaik érdekében – indokolja pesszimizmusát a vállalkozó.

„Érthető hát, hogy Márta nemrég hazatért férje sem nagyon érzi, hogy véget ért volna a háború”

– Majd akkor talán elfelejtem ezt a sok szörnyűséget, ha egyszer ismét úgy élek, annyi pénzem lesz, mint ’91 előtt – mondja.

Azért már tervez, s ebben sokat segítene, ha az anyaország például hitelekkel segítene, bankot létesítene e céllal.

– Közeledik ugyanis a privatizáció, s itt az lesz az úr, akié a föld lesz – figyelmeztet.

Kelet-Szlavónia persze még más gondokkal küszködik, először is a térségben lévő 600 ezer aknát kell felszedni, a házakat , gyárakat kell újjáépíteni. Vukováron már ennek is vannak jelei, több helyen építkeznek, már nemcsak a kávéházakban pezseg az élet, a bank előtt sor áll. A helyzet normalizálódásával a tavasz visszacsalogatja a lerombolt falvak lakóit is.

„Kelet-Szlavóniát a háború még jobban megviselte, mint Baranyát. Az embereket is”

Szentlászlón és Kórógyon még mindig félnek attól, hogy egy újságírói beszélgetéshez a nevüket adják. Emlékeztetnek egy interjúra, amely a magyar televízió Panoráma című műsorában hangzott el valamikor 1992-ben, s az interjú alanynak, egy idősebb kórógyi férfinak néhány nap múlva nyoma veszett. Minden bizonnyal a szerbek ölték meg.

Szentlászlón és Kórógyon 1991-ben kezdődött a pusztítás. Hirosimával és Nagaszakival 1945 augusztusában szinte pillanatok alatt végzett az atombomba. Szentlászló és Kórógy elpusztításához mintegy három hónapra volt szükség, de a rombolás annál szisztematikusabb volt.

Kórógy valamivel jobb helyzetben van. Kevésbé pusztult el. A kórógyiak legfőbb problémája az, hogy a legtöbb házban még mindig szerbek laknak, akiket nem lehet kiköltöztetni.

– A házunkból jóformán mindent elvittek. Tegnap azt mondták, hogy addig nem is mennek el, ameddig nem vihetik el a fagyasztót és a sparheltet. Mondtam nekik, vigyék, csak tűnjenek el minél előbb – mondja Piroska. – Nagyon nehéz ezt elmesélni. Hét év, ki kellett tartani.

„Szentlászló viszont valóságos romhalmazzá vált. Csak sejteni lehet, hogy 1991 előtt gyönyörű kis falu lehetett. De ilyen az ember, már Szentlászlón is újraindul az élet, néhány helyütt a romokat takarítják”

– Az aknákat is csak az elmúlt év végén kezdték felszedni, s a legtöbb helyen csak a kertekig mentek el. De legalább biztonságban vagyunk, a kert végéig tudjuk a romokat pucolni – mondja Erzsiké, aki legalább azt megengedi, hogy keresztnevén szólítsuk. – Reméljük, hogy kapunk segítséget, a papírokat beadtuk. Talán segít az állam.

Erzsike és férje az elmúlt hét évben hihetetlen viszontagságokon ment keresztül.

– Hosszú időn keresztül Magyarországon voltunk, most pedig Eszéken lakunk. Ez már a kilencedik hely, ahol vagyunk. Reggel jövünk, estig dolgozunk, azután megyünk vissza Eszékre. Ez így megy minden áldott nap. Az egész 1991-ben kezdődött, hirtelen kellett itt hagyni mindent. A legtöbben Magyarországra menekültünk. Egymás után hajtottak ki bennünket a faluból. Azután pedig a szerbek sorra porig lőtték a házakat. Számunkra 1991. november 23. Szentlászló elestének a dátuma. Az épen maradt házak falára odapingálták saját győzelmi jelüket, amely Nagy-Szerbiát jelképezi. Néhány romon még ma is látható Nagy-Szerbiát akartak, de hál’ Istennek abból nem lett semmi. 1991 novemberétől három hónapon keresztül lőtték a falut. Ami kellett nekik, azt természetesen elvitték. Bútorokat, állatokat, traktorokat, mindenfélét. Miután mindent kiraboltak, szétlőtték a házakat. Több mint 460 házat. Négy ház maradt épen, amelyet szerbek laktak – meséli.

„Egyre több helyen látni embereket. Takarítják a romokat, nézik, mi maradt. Arcukon mintha az látszana, hogy nem is tudják, hol kezdjék. De élni akarnak, itt Szentlászlón”

– Tavaly novemberben kezdődött az aknátlanítás, először akkor mertünk visszajönni a faluba. Azután jött a tél, félbehagyták az aknák felszedését, s most kezdték újra – mondja Erzsike férje.

Szentlászlón a háború előtt csak nem kétezren laktak. Szinte kivétel nélkül magyarok. Három vagy négy szerb család volt csak itt. Azok már elmentek innen. A szentlászlói temlom tornya annyira épen maradt, hogy látni lehet, az épület tényleg templom volt. Magyarok segítenek a helyreállításban.

– Nem hibáztatunk senkit. De nem szeretnék erről beszélni. Azt hiszem mindenkinek meg kellene bocsátani. De mondja meg, hogy lehet megbocsátani, hisz látja, mit tettek velünk. Annak idején lakott itt néhány szerb család és jól kijöttünk egymással. Senki nem haragudott a másikra. Együtt műveltük a földet, együtt csináltunk mindent. A háború után néhányukkal találkoztam. Mikor legelőször szembejött velem, nem szólt semmit. Azóta néhány szót váltottunk egymással. A traktoromat kerestem, de nem találtam meg. Ha nem volna két unokám, nem is nagyon küszködnék. De van a két unoka, s itt van a föld. Dolgozni kell, újra kell kezdeni. Először az utcákat aknátlanítják, ha azzal készen lesznek, kezdik a kerteket, a földeket, mennek ki a határba. Akkor talán nagyobb biztonságban tudunk majd dolgozni. ígérnek mindenfajta segítséget, de ebből egyelőre semmit nem láttunk. Még a szemetet is nekünk kell elvitetnünk pénzért, miközben a szomszédos horvát faluban már szinte be is fejeződött a helyreállítás – mesélik Erzsikéék.

„Feltűnt, hogy a kémények néhány helyen megmaradtak. Azok erősebben vannak építve, biztos azért. Meg azért is, mert van állítólag egy olyan szerb babona, hogy aki másnak a kéményét lerombolja, annak a családjában többé nem születik fiúgyermek. Ezért hagyták viszonylag épen a kéményeket?”

A falu szélén egy egész család dolgozik a romokon. Lehetnek vagy hatan, ők már nem félnek, a beszélgetéshez nevüket is adják. A nagyszülők, a fiúk, a feleségek. Kovács Mariska néni 84 éves, ő is a romokat takarítja. 1991 novemberében menekültek el ahányan voltak, jóformán annyi felé.

– Három évig Szigetváron voltunk – emlékezik Kovács Antal, a családfő. – A fiamék pedig Németországban, most pedig mindnyájan Eszéken lakunk, s abból a pénzből élünk, amit ők Németországban gyűjtöttek össze. Szerencsére a családból senki nem pusztult el. Újra tudjuk kezdeni, csak egészséggel bírjuk. Talán kapunk valamilyen segítséget, de egyelőre nem indult be semmi. Csak azt engedik, hogy a romokat takarítsuk. Látják, az aknaveszélyt jelzik a kertben kifeszített sárga szalagok. De azért valamit már csináltunk. Lemeszeltük a fákat, felszántottuk a kertet. Reszkettünk ugyan, hogy mikor robban a bomba, de a Jóisten megsegített. Mit csináljunk, élni kell tovább.

– Három háborút éltem már át – veszi át a szót Mariska néni, de egyik sem volt ilyen borzalmas, mint ez a mostani. De bízunk abban, hogy lesz még itt élet, s talán szebb is, mint korábban. Hogy meg lehet-e mindezt bocsátani? Talán igen. Megbocsátani lehet, de felejteni nem.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.