//Robban-e a balkáni puskaporos hordó?
A Srbska Cast (Szerb Becsület) tagjai. Önmagukat humanitárius szervezetnek tartják, miközben mások szerint inkább paramilitáris formációról van szó

Robban-e a balkáni puskaporos hordó?

MEGOSZTÁS

Egyre nagyobb figyelmet fordítanak újabban az amerikai agytrösztök a Nyugat-Balkánra, ahol most már egyenesen a nyugati országok „proaktív” beavatkozását sürgetik. Sőt, különös szerepet szánnak a NATO-nak is, amely szerintük végre stabilizálná a térséget. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük az elmúlt időszak történéseit a Balkánon, könnyen észrevehetjük, hogy ezek az elemzések egy jól megfontolt geopolitikai játszma eszközei.

A Srbska Cast (Szerb Becsület) tagjai. Önmagukat humanitárius szervezetnek tartják, miközben mások szerint inkább paramilitáris formációról van szó
A Srbska Cast (Szerb Becsület) tagjai. Önmagukat humanitárius szervezetnek tartják, miközben mások szerint inkább paramilitáris formációról van szó
Forrás: Facebook

A cselekvés ideje a Nyugat-Balkánon – ezzel a címmel jelent meg a nemrégiben az EastWest nevű think-thank, illetve a National Committee on American Foreign Policy (NCAFP) nevű független amerikai külpolitikai szervezet közös jelentése, melyben sürgős lépéseket indítványoznak a Balkán stabilitása érdekében.

Ez az elemzés ugyanakkor nem az első figyelmeztetés a közelmúltból, márciusban a Foreign Policy Research Institute (FPRI) nevű agytröszt riadóztatta az amerikai döntéshozókat. A think-thank szakértői a Bosznia a favágó tuskón: az erőszak lehetősége és a lépések a megelőzés érdekében című anyagukban például egyenesen azt állították, hogy Oroszország újabban aktívan támogatja azokat a politikai és félkatonai szereplőket Boszniában, amelyek az ország feldarabolását követelik. Teszik mindezt azért, hogy egy európai kliensállamot hozzanak létre, amellyel gyengíteni tudják a NATO-t. Az elemzés szerzői a destabilizáció egyik példájaként megállapították, hogy a Szerb Köztársaságba az elmúlt két évben több mint 4000 automata puska érkezett, ami szükségtelen a szerb entitás biztonsági erőinek. Azt ugyanakkor már nem tették hozzá, hogy a beszerzett fegyvereket – amelyekről egyébként maga Milorad Dodik, a Szerb Köztársaság elnöke is nyíltan beszélt – a rendőrség fogja használni, a beszerzésre pedig azért került sor, mert az eddigi fegyvereik még arra sem voltak alkalmasak, hogy segítségükkel egy terrortámadást megakadályozzanak. Az elemzés végén ezért a szakértők ezért azt javasolták, hogy az Egyesült Államok és a NATO azonnal és „proaktív módon” előzze meg a Balkán destabilizálódását úgy, hogy megerősíti a biztonsági jelenlétét Boszniában.

Az Eastwest és a NCAFP most ugyan nem ment idáig, azonban az elemzésükben számos új fejleményt említettek, ami miatt indokolt, hogy végre lépéseket tegyenek a nyugati országok. Kiindulópontjuk szerint a hidegháború után, a kilencvenes években az Egyesült Államok sokat tett a Balkán stabilitása érdekében, azonban három tényező továbbra is kockázatot jelent. Szerintük a kormányzás hiányosságai és a gyenge gazdaságok, a különböző etnikai csoportok és országok közti folyamatosan feszült kapcsolatok, valamint a külső erők ártalmas befolyása miatt Washingtonnak most újra figyelmet kellene szentelnie erre a régióra.

Ami a külső erők befolyását illeti, az amerikaiak szerint a régióban az orosz külpolitika fókuszában Szerbia van, ami káros hatást fejt ki az egész Nyugat-Balkánra. Itt is felmerül a vád, hogy az oroszok „közvetlenül és erőszakosan” meg akarták akadályozni, hogy Montenegró a NATO tagja legyen, Boszniában pedig a szeparatista erőket támogatják a Szerb Köztársaság nevű entitásban. Szerintük ezért az Egyesült Államoknak és európai partnereinek közös stratégiát kell kidolgozniuk az orosz destabilizációs kísérletek ellen úgy, hogy lehetővé teszik a térségbeli országoknak a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozást.

Mindemellett indítványozzák, hogy „objektív alternatív információs forrásokkal” és a független média támogatásával küzdjenek az „orosz média manipulációja” ellen, valamint a NATO-val és az EU-val erősítsék a cyber-biztonságot ebben a térségben.

Érdekes módon azonban az elemzők nem állnak meg Oroszországnál. szerintük az „ártalmas külső erők” közt találjuk Kínát és Törökországot is. Ami az előbbit illeti, 2016-ban egy 10 milliárd eurós alapot hozott létre a régió számára, s amellett, hogy Szerbiával és Horvátországgal stratégiai partnerségre lépett, számos infrastrukturális projektben vesz részt Macedóniában, Bosznia-Hercegovinában és Montenegróban – így pedig a kínaiak veszélyt jelentenek az unióból érkező tőkebefektetésekre. Törökország jelenléte viszont azért fenyegető, mert az iszlám autoriter kormányzati modellt kínálja a térségnek.

Mi tehát a megoldás? Az amerikai think-thank számos lépést javasol, melyben különös szerepet szán a NATO-nak. Míg Bosznia esetében a kapcsolatok megszilárdítását nevezik prioritásnak, Koszovóban már azt javasolják, hogy a NATO vegyen részt a kisebb, könnyűfegyverekkel ellátott, védekező képességek fejlesztésében. Míg Szerbia esetében csak a NATO-tagság lehetőségének meghagyásáról, Macedónia esetében már NATO és EU-tagságról beszélnek, ami prioritást kell élvezzen az elkövetkező időszakban.

Ha azonban górcső alá vesszük az elmúlt évek biztonságpolitikai kihívásait a Nyugat-Balkánon, könnyen észrevehetjük, hogy a két elemzés leginkább egy geopolitikai játszma eszköze. Ugyanis könnyedén átsiklanak olyan tények felett, amelyek jóval nagyobb kockázatokat jelentettek a térségben. Így például 2015 után ezen a területen haladt át a balkáni migráns útvonal, ami a rosszul védett határok miatt nem csak nemzetbiztonsági problémákat okozott, hanem diplomáciai feszültségekhez is vezetett a szerb-horvát kapcsolatokban. Hasonlóan, az iszlám radikalizmus terjedéséről – különösen a Boszniába és Koszovóba visszatérő egykori Iszlám Állam-harcosokról – is megfeledkeznek az elemzők, ahol a biztonsági kihívásokat veszik sorra.

Ami a konkrét megállapításaikat illeti, a boszniai szerb vezetés jelenleg csakugyan egy olyan alkotmányon dolgozik, amely lehetővé tenné az elszakadást Boszniától. Mindezt Dodik jelentette be novemberben a Banja Luka-i Jogi Karon, ahol úgy fogalmazott: az új alkotmány „nem lesz szeparatista jellegű, de lehetővé teszi majd az elszakadás kérdésének megnyitását”. Minderre Bakir Izetbegovic, a háromtagú boszniai államelnökség bosnyák tagja minden korábbinál élesebben reagált: a Deutsche Wellének kijelentette, hogy a Szerb Köztársaság esetleges függetlenségi lépése esetén nem zárja ki a háború lehetőségét sem. S bár Tomislav Nikolic volt szerb államfő ez év januárjában a boszniai Szerb Köztársaság napja alkalmából az egybegyűlteknek kijelentette, hogy önállóságot és függetlenséget kíván nekik, a Szarajevó és Belgrád közti feszültség gyorsan lecsillapodott.

Macedónia elsősorban a belpolitikai viharai miatt került az elmúlt időszakban a média figyelmének középpontjába. A hosszú ideig tartó zűrzavaros idők után Macedónia végre stabilizálódott, Zoran Zaev miniszterelnök pedig számos olyan intézkedést tett, ami a belpolitikai megbékélést szolgálja az albán-macedón relációban is.

Szerbia és Horvátország kapcsolatát az elmúlt években leginkább a hideg és meleg időszakok állandó váltakozásával lehet leírni. Itt a történelmi sérelmeken túl számos olyan aktuálpolitikai fejlemény is előkerült, amely nem csak a két ország viszonylatában okozott problémákat – elég csak a migrációs válság kezelésére gondolnunk. Ám Belgrád és Zágráb az elmúlt években még a nehézségek ellenére is rendezni tudta ezeket a nézetkülönbségeket anélkül, hogy a nagyhatalmaknak közvetítőként kellett volna fellépniük.

Nem ez a helyzet Szerbia és Koszovó esetében, ami már hosszú ideje megoldatlan problémát jelent a Balkánon. Ugyan a brüsszeli párbeszéd keretében Belgrád és Pristina már számos kérdésben megegyezett, Oliver Ivanovic koszovói szerb vezető januári meggyilkolása óta a tárgyalások elakadtak. Legutóbb ugyan Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök vetette fel, hogy más országokat is be kell kapcsolni a párbeszédbe (itt a szerb államfő minden bizonnyal Oroszország és Kína szerepvállalására gondolhatott), Sam Fabrizi, az Európai Unió belgrádi misszióvezetője azonnal jelezte, hogy a Belgrád és Pristina közötti dialógus továbbra is az EU közvetítésével folyik, és senki sem kezdeményezte ennek a formának a módosítását. Jól látható ugyanakkor, hogy az Európai Unió képtelen rávenni Pristinát a szerb községek közösségének megalakítására, viszont az is, hogy Washington igazi befolyással bír Koszovóra. Így jelenleg leginkább az Egyesült Államokon múlik, hogyan alakul Szerbia és az egykori déli tartományának viszonya.

Be kell-e avatkozni Washingtonnak a Balkánon? Amennyiben ez diplomáciai közreműködést jelent a problémák megoldásában, akkor kétségtelenül van ennek helye – nem csak Koszovó, hanem minden olyan esetében, ahol az Európai Unió kudarcot vallott. Brüsszel ugyanis az elmúlt időszakban leginkább követte az eseményeket, csak januárban álltak elő egy olyan javaslatcsomaggal, amely azzal számolt, hogy Szerbia és Montenegró 2025-re csatlakozhat az unióhoz. Az unió sokévnyi hanyagolás után többek közt azért fordult akkor a Balkán felé, mert a migrációs válság is rámutatott, milyen fontosak az itt található országok az egész kontinens biztonsága szempontjából. A NATO hathatósabb szerepvállalását szorgalmazó amerikai agytrösztök azonban mintha nem is számolnának azzal, hogy a Nyugat-Balkán európai integrációja már megindult.

A legújabban megjelent amerikai elemzéseket így leginkább egy geopolitikai játszma eszközeinek tekinthetjük, amelyben a szerzők ellenséget látnak mindenütt, ahol jelen van Oroszország. Eltekintenek ugyanakkor attól, hogy a globális biztonsági kihívások a Balkánon is éreztetik a hatásukat, nem csak az országokon belül, hanem a diplomáciai kapcsolatokban is. Nem nehéz így észrevenni, hogy a NATO hathatósabb szerepvállalására való javaslattétel leginkább a (NATO számára) „ártalmas külső erők” eliminálását szolgálja, és legkevésbé sem azt, hogy az etnikai csoportok és országok közti ellentéteket feloldják.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.