Fegyveres lázadásba és tömegtüntetésekbe torkollott Üzbegisztán autonóm régiójában, hogy Taskent ki akarta venni az új alkotmányból Karakalpakisztán jogát az önállósodásra. Savkat Mirzijojev államfő gyorsan és rugalmasan reagált a történtekre, és visszavonulót fújt, a szeparatizmus problémáját azonban ezzel nem oldotta meg. Jogos volt-e az üzbég hatalom félelme attól, hogy elveszítheti az ország területének a felét? Ragadós lehet-e a Krím és a Donbassz példája Közép-Ázsiában? Érdeke lehet-e Moszkvának a szeparatizmus támogatása ebben a térségben?
Nem sokon múlott, hogy Karakalpaksztán a Szovjetunió szétesése után a térség Abháziához, Dél-Oszétiához, a Dnyesztermellékhez és Hegyi-Karabahhoz hasonló forró pontjává válik. A posztszovjet szeparatizmus tombolásának időszakában ugyanis Taskent sem ellenőrizte a helyi hatalmat. Néhány év elteltével aztán a helyzet egy megállapodás aláírásával rendeződött, amelynek értelmében Karakalpaksztán Üzbegisztán része maradt, ám széles körű autonómiával, megőrizve a jogot arra, hogy referendummal függetlenné válhat.
„Három évtized elteltével Taskent úgy gondolta, hogy az új alkotmányból már kiveszi a szuverenitásra vonatkozó garanciákat, így az orosz-ukrán háború nyomán egyre turbulensebbé váló helyzetben elejét veszi az elszakadásnak”
A szuverenitás védelmében Karakalpaksztán Autonóm Köztársaság fővárosában, a 300 ezres Nukuszban tiltakozások kezdődtek, amelynek során középületeket támadtak meg, és megpróbálták elfoglalni a város repülőterét is. A hatóságok azonnal felléptek a tiltakozások ellen, és még csírájában elfojtották a lázadást. A tömegmegmozdulások mérlege 18 halott, többszáz sebesült. A történtekre elődjével ellentétben rugalmasan és kompromisszumkészen reagáló, és azonnal a régióba siető Savkat Mirzijojev államfő visszavonta az alkotmány módosításának a tiltakozásokat kiváltó pontját, egy hónapra rendkívüli állapotot vezetett be, az élet pedig lassan visszatér a normális kerékvágásba.
„A konfliktust formálisan megoldották, a nemzeti kérdés, ezzel párhuzamosan a törzsek közötti egyensúly fenntartása továbbra is az iszlamizmushoz hasonlóan komoly kihívás a térségben”
Éppen ezért a karakalpaki szuverenitás kezelésére tett kísérlet egyáltalán nem tekinthető egyértelmű hibának az utóbbi években a stabilitás megerősítése mellett a gazdaság liberalizásására, az országot a befektetők előtt vonzóbbá tevő reformokra, a nyitottságra törekvő Taskent részéről.
S hogy a stabilitás kérdése mennyire égetően fontos kihívás a közép-ázsiai térségben, azt jelzi, hogy a Tádzsikisztánban a karakalpakihoz hasinló autonóm területen, Badahsanban tört ki tavaly ősszel fegyveres lázadás, az év elején Kazahsztán borult lángba, és most „felébredt” Karakalpak is. Emellett még ott van a víz körül zajló tádzsik-üzbég konfliktus, és a tádzsik-kirgiz határvillongások. De a 21. század egyik legnagyobb etnikai tisztogatása is Közép-Ázsiában történt, amikor a kirgizek éppen esedékes forradalmuk során lekaszabolták az üzbégeket. De az afganisztáni háborúnak is van nemzeti, törzsi vonatkozása, hiszen a tálibok mozgalma nemcsak iszlamista, de erősen pustu nacionalista is. Nem véletlen, hogy vele szemben ott vannak az üzbégek (Dosztum) és a tádzsikok (Maszud).
„Közép-Ázsiában tehát minden adott ahhoz, hogy a körülmények kedvezőtlen együttállása esetén véres szembenállás alakuljon ki a népek és törzsek törésvonala mentén. Főképp úgy, ha a nagyhatalmak is elkezdenek a zavarosban halászni”
A régióban korábban Oroszországgal szemben évtizedeken át „nagy játszmát” folytató brit birodalom most újra visszatérőben van, közben pedig e két hatalom mellett jó ideje megjelent a térségben Kína, az Egyesült Államok, és aktivizálódott Törökország is. S ahogy már Zbigniew Brzezinski megmondta, Üzbegisztán kulcs a térség ellenőrzéséhez. Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, ha ebben a régióban időről időre konfliktusok törnek ki.
S hogy mennyire bonyolultak a viszonyok, azt jelzi a karakalpaki helyzet is. Az Üzbegisztán közel felét elfoglaló területen élő kétmilliós népesség harmada karakalpak, harmada üzbég, harmada pedig kazah. De karakalpakok élnek Kazahsztánban is, így Taskent attól is tart, hogy az autonóm köztársaság esetleg a regionális vetélytárs Kazahsztánhoz csatlakozna. Nem alaptalanul, hiszen egyes körök folyamatosan keresik a kapcsolatot Kazahsztán Népeinek Gyűléséhez. Nem véletlen, hogy a mostani helyzetben Mirzijojev üzbég elnök egyeztetett kazah kollégájával, Tokajevvel is.
„Az alkotmányreform fókuszában azonban nem a karakalpaki kérdés, hanem az elnöki ciklusok lenullázása – Mirzijojev így még kétszer újraválasztható, ráadásul nem öt, hanem hét évre -, a reformok és az új Üzbegisztán álltak. Egyes erők azonban megpróbálták fű alatt becsempészni ezt a kérdést is”
Ezek a körök ugyanis már 2014 óta tartanak attól, hogy előbb vagy utóbb a Kreml a krímihez hasonló forgatókönyvet előveszi Közép-Ázsiában is. Ezért próbálták becsempészni a karakalpaki szuverenitás megnyirbálásának kérdését az alkotmányba. Ilyen reakcióra azonban nem számítottak, és az ilyen meggondolatlan lépések a jövőben csak a bizalmatlanságot növelhetik Karakalpak és Üzbegisztán között. E tekintetben tehát elhibázott és éppenséggel kontraproduktív lépés volt az autonómia előkészítetlen és durva visszaszorításának kísérlete még akkor is, ha a szeparatizmust tényleg felerősítheti a posztszovjet térségben (is) az orosz-ukrán háború.
♦