Putyin negyedszázada

Egy nemzeti liberális autokrata története. Éppen negyedszázada, 1999. Szilveszterének alkoholgőzös estéjén jelentette be, vagy inkább motyogta el a lemondását Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció első elnöke. Lemondása világszenzáció volt, amelyhez képest másodlagos információnak tűnt, hogy az előrehozott elnökválasztásokig a pár hónapja regnáló miniszterelnöke, egy bizonyos Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin tölti be az ügyvezető államfő tisztjét. Kevesen, de talán senki sem gondolhatta, hogy a színtelennek és jelentéktelennek tűnő ember negyedszázaddal később is Oroszország elnöke, a 21. század talán legismertebb politikusa, a folyamatosság jelképe lesz.

Hegyi Gyula írása a #moszkvater.com-on

„Ha mindenáron valamilyen politikai fogalomba kellene beleszorítanom Putyint, akkor nemzeti liberális autokratának nevezném, mindhárom jelzőt komolyan gondolva”
Fotó:EUROPRESS/ALEXEY DRUZHININ/RIA-NOVOSTI/AFP

Putyin családi háttere ismert, szüleit és nagyszüleit a bolsevik forradalom emelte fel a hatalom külső köreibe. Mégis érdemes kiemelni néhány olyan egyéni részletet, amely meghatározhatta érzelmi fejlődését. Két bátyja, Albert és Viktor még kiskorukban, Vlagyimir születése előtt meghaltak, utóbbi Leningrád náci blokádja alatt. Látszólag apróság, de a szülők a második világháború előtt a „proletár internacionalizmus” szellemében idegen nevet adtak fiaiknak, míg a náci támadás után már a nagyon hazafias, „Urald a világot” jelentésű Vlagyimirt választották keresztnévként. És valóban keresztnévként, mert az amúgy párttag és NKVD-feleség anya megkereszteltette, és időnként templomba is elvitte a fiát, amihez 1952 Leningrádjában kellett egyfajta kurázsi. A mama apját és bátyjait egyébként a német megszállók ölték meg a Nagy Honvédő Háború forgatagában. Putyin gondolkodása az elmúlt hét tizedben nyilván sokat változott, kommunista párttagsága például szinte nyomtalanul múlt el.

„De a gyermekkora három meghatározó imprintje, a náci megszállás másodlagos emléke, az orosz hazafiság és a pravoszlávia ma is meghatározója a közéleti személyiségének”

1990. január elsején egy teljes anarchiába süllyedt, a szétesés előtt álló Oroszország vezetője lett. A jelcini tíz évtized a sokkterápiás privatizációval testben és lélekben majdnem teljesen elpusztította az orosz társadalmat. Scheiring Gábor angolszász szerzőkre is hivatkozó tanulmányában kimutatja, hogy az önpusztítás évtizede öt és fél-hat millió orosz ember többlethalálával járt. Elsősorban a középkorú férfiakat gyilkolta meg az ipar összeomlása, az alkohol, a gengsztervilág, a korrupció és az oligarchák kényuralma. Az ország kifelé köznevetség tárgya lett. A kilencvenes éves közepén, az Európa Tanács tagjaként engem is felkeresett egy orosz diplomata a budapesti követségről. Megdöbbenésemre azt bizonygatta, hogy Oroszország végzetesen meggyengült, és ezért el kell fogadnia az európai hatalmak normáit, alkalmazkodnia kell a nála hatalmasabb Nyugat elvárásainak. Először azt hittem, hogy provokál, kigúnyolja a kremlinológusok hasonló jóslatait, de hamar kiderült, hogy komolyan beszél. Már nem emlékszem, hogy mit feleltem neki. De magamban biztos voltam abban, hogy Oroszország Oroszország marad, túljut a válságán, hiszen történelme, területe, szellemi és természeti kincsei stabil értékek, szemben a múló ideológiákkal.

„Ahogy a Kínai Kommunista Párt hatalmának morális alapja máig a „szégyen évszázada”, az idegen uralomnak való alávetettség meghaladása, úgy Putyin uralmának is a jelcini mélypontból való kiemelkedés a sarokköve”

A nyomor és a parttalan korrupció mellett a „liberális évtized” amúgy diktatórikus is volt. 1993-ban Jelcin szétlövette a szabadon választott, neki nem engedelmeskedő parlamentet. 1996-ban pedig a kommunista Zjuganovval szemben nagy valószínűséggel csalással nyerte meg az elnökválasztást, a Nyugat jóváhagyó félrenézése mellett, sőt segédletével. Sok tekintetben persze Vlagyimir Putyin rendszere is „szabályozza” a választásokat a jelöltek engedélyezése, a központi kampány, az ellenzék megosztása, az államigazgatás mozgósítása és hasonló eszközök révén. De az urnákban levő szavazócédulák sok milliós meghamisítására, és az ellenzéki képviselők tömeges letartóztatására nincs szüksége.

„A putyini belpolitika negyedszázadának vannak látványos eredményei. Huszonöt esztendő alatt nyolc évvel nőtt a születéskor várható élettartam, és kialakult egy sok tízmilliós középosztály, a közép-európainál nem rosszabb életszínvonallal. Moszkva ma Európa talán legelegánsabb fővárosa”

A hipermodern és ragyogó tisztaságú moszkvai metró képeit a  csodálkozó nyugati turisták az interneten szívesen hasonlítják össze a vizeletben úszó, lerobbant nyugati földalatti állomásokkal. Sokáig csak orosz rakéták segítségével jutottak fel az űrbe az amerikai asztronauták, a Szputnyik oltóanyag megelőzte a kínai és amerikai covid injekciót. De az orosz fejlődés mégis inkább csak pontszerű, egyes területekre, szakmákra, projektekre korlátozódik. A putyini negyedszázadnak nem sikerült olyan ütemben modernizálnia, hagyományos tespedtségéből felráznia a hatalmas birodalom egészét, mint amire az elnök teljhatalma lehetőséget adhatott volna. De éppen azért nem sikerülhetett, mert Putyin nem valódi diktátor, nem a tűzzel-vassal való modernizáció sztálini harcosa. A Szovjetunió széthullása és a csecsen kiválási kísérlet megtanította arra, hogy a tizenegy időzónában élő, száznál több nyelvet beszélő, eltérő hagyományú tartományokat veszélyes lenne sokkszerűen modernizálni.

„Ha mindenáron valamilyen politikai fogalomba kellene beleszorítanom Putyint, akkor nemzeti liberális autokratának nevezném, mindhárom jelzőt komolyan gondolva”

Vlagyimir Putyin egyik ritkán említett, de annál fontosabb tulajdonsága a piacgazdaságba, és a magánvállalkozásba vetett hite. A kilencvenes évek szabadrablására nem újra államosítással, hanem az oligarchák megrendszabályozásával, adózásra és törvénykövetésre kényszerítésével válaszolt. És Hodorkovszkij fenyegető példájával elrettentette őket az önálló politizálástól. Míg a Nyugat az orosz állami és magántulajdonok befagyasztásával reagált az ukrajnai háborúra, Moszkva nem sajátította ki a területén maradt nyugati cégeket. A mégis távozók helyére fürge és dinamikus helyi magánvállalkozások léptek. A vélt vagy valós korrupciós ügyekben indított eljárásokkal ugyanakkor újra osztja a nyereséges vállalkozásokat, fiatal, rendszerhű vállalkozókat juttatva előnyös kezdő pozícióba. Senki sem sajnálja a korrupt politikusokat és oligarchákat, de kétségtelen, hogy a korerupció elleni jogi közdelem Oroszországban és Kínában a központi hatalom megszilárdításáról is szól. Egyszerre népszerű és hasznos eszköz ez elsőszámú vezető kezében.

„Vlagyimir Putyin elmúlt 72 éves, még ha fizikai és szellemi állapota egyelőre kiváló is. Legfontosabb támogatói, mint Szergej Lavrov külügyminiszter, Elvira Nabiullina jegybank elnök, Mihail Misusztyin miniszterelnök idősödő technokraták, akik mögött nem áll szervezett, friss erő”

Az ukrajnai háború formálissá tette az Állami Duma működését, nemcsak az ellenzékét, hanem a kormánypártét is. Az Egységes Oroszország nevű kormánypárt soha, még a 2021-es választásokon sem tudta megszerezni a listás szavazatok többségét. Putyin ezért nem is e párt színeiben, hanem úgynevezett független jelöltként indult a 2024-es elnökválasztáson. Az így elnyert 87 százalékos győzelme imponáló eredmény, feltehetően nem is történtek nagy csalások az urnáknál a színtelen-szagtalan ellenjelöltek kárára. De a többpártrendszer, a kormánypárt és a tolerált ellenzék versengése, a kommunisták és a liberálisok helyi sikerei 2022 előtt mégis felismerhető politikai áramlatokat jelenítettek meg. Ezt a dinamizmust azóta az államhatalom fokozódó centralizációja váltja fel, ami a távlatos jövőt még bizonytalanabbá teszi. A rendszer alapjait elfogadó, de komoly társadalmi támogatással rendelkező ellenzéki pártok (elsősorban a kommunisták) széthullása válságos időkben még visszaüthet, radikális erőket szabadíthat fel. Amint az is, hogy ha nincs stabil kormánypárt, akkor az utódlásról egyelőre ismeretlen szereplők dönthetnek majd.

„A putyini belpolitikánál a világot természetesen jobban érdekli az a szerep, amelyet Vlagyimir Vlagyimirovics szán országának a nemzetközi politika színpadán”

A jelcini mélypont idején hódított az a buta szlogen, mely szerint Oroszország nem több mint egy nukleáris fegyverekkel rendelkező benzinkút. Bármennyire idióta megjegyzés is volt, annyi valóságtartalommal mégis bírt, hogy Oroszország kifelé elsősorban az energia és a nyersanyag forrását, plusz a félelmetes nukleáris arzenált jelentette. Putyin ennél sokkal többet, a nagyhatalmi szerep visszaállítását, és az ehhez járó nemzetközi tisztelet megszerzését tűzte ki céljának. Ehhez két szinten kellett aktivizálnia magát. A függetlenné vált egykori szovjet köztársaságokban, és a nagyhatalmak világpolitikai játszmájában.

Először is biztosítania kellett, hogy az úgynevezett „közel külföld” új államai ne kerülhessenek nyugati befolyás alá, és ne jelentsenek katonai fenyegetést Oroszország számára. A három kis balti köztársaságot elengedte azzal, hogy a kalinyingrádi bázis ellensúlyozni képes katonai jelentőségüket. Grúziában, Moldovában. Fehéroroszországban és Ukrajnában a békés és katonai befolyásolás eszközeit is bevetette céljai érdekében.

„Szerintem súlyos tévedésben vannak, akik azt állítják, hogy Putyin a volt Szovjetunió teljes területét, netán Kelet- és Közép-Európa jelentős részét is el akarja foglalni. A Szovjetunió széthullása jó lecke volt számára arra, hogy ugyanazokat a belső problémákat nem érdemes újra teremtenie, más európai országok meghódítását pedig a NATO nukleáris ereje nem is engedné. A grúz és ukrán háború jól példázza ezt a politikát”

Grúziából pár nappal a győzelme után kivonta a csapatait, mert a két kis szakadár állam megerősítésével ellensúlyozni tudta a potenciálisan ellenséges grúz törekvéseket. Ukrajnából először csak a szevasztopoli katonai kikötő birtoklása volt fontos számára, aztán a nyugatos kijevi fordulat után a Krím megszerzése és a Donbassz egy részének ellenőrzése következett. Amikor ez sem térítette el az ukrán NATO-csatlakozás kísérletét, akkor beszállt a mostani konfliktusba. Ez a lépése morálisan megkérdőjelezhető, és Oroszország jövője szempontjából is kockázatos lehet. De szervesen illeszkedik külpolitikájának negyedszázados elveihez, a „közel külföld” ellenőrzéséhez a biztonsága megerősítése és a világpolitikai befolyás visszaszerzése érdekében.

Akiket nem téveszt meg a paródiába fulladó nyugati propaganda Putyin vérszomjáról, elmebajáról, hasonmásairól és hasonló ostobaságokról, azok tudják, hogy Lenin óta ő az első orosz vezető, aki valóban ismeri, és részben tiszteli is a Nyugatot. Leningrád legliberálisabb egyetemén diplomázott. keletnémet évei alatt a Nyugat megfigyelése volt a dolga, majd a jelcini években az orosz kapitalizmus elvi és jogi bevezetésén dolgozott. Nagy kritikusa, az ukrán Olekszij Aresztovics joggal mondja, hogy

„eredeti szándékait tekintve Putyin a leginkább nyugatbarát orosz politikus”

Elnöksége elején Bill Clintonnak felvetette Oroszország NATO-tagságának ötletét. És bár ebből nem lett realitás, a NATO-Oroszország Tanács és egyfajta partnerség egészen 2022-ig fennmaradt a két fél között. 2001. szeptember 11. után Putyin teljes támogatásáról biztosította a terrortámadás sújtotta Egyesült Államokat, és komoly logisztikai segítséget nyújtott az USA afganisztáni háborújához. Hasonló partneri kapcsolatot épített ki az Európai Unióval, az űrkutatástól a kulturális együttműködésen át a gázimportig rengeteg közös projekt született. Vlagyimir Putyin és Angela Merkel stabil partnersége sokunk számára másfél évtizeden át az európai béke jelképe volt.

„Az első nyilvános töréspont Ukrajna NATO-tagságának kérdése volt. Putyin hiába figyelmeztetett ellene 2007-ben a müncheni biztonsági konferencián, a 2008-as bukaresti csúcson az ő jelenlétében ígérték meg Ukrajnának a majdani NATO tagságot”

Ezután az oroszellenes washingtoni elit kelet-európai politikusok animálásával is kampányt kezdett Moszkva ellen, a brexitelő Egyesült Királyság pedig az „orosz veszély” emlegetésével próbált valamit saját süllyedő jelentőségéből megmenteni. Oroszország természetesen maga is válaszolt a növekvő hidegháborús kihívásra. Ebből az orosz diplomácia és titkosszolgálat is alaposan kivette a maga részét.

Amikor Putyin nevezetes, két órás interjúját adta Tucker Carlsonnak, Ukrajnát illetően az Alekszandr Szolzsenyicintől átvett és tanult nézeteit adta elő. Ez a bevezetőnek szánt, húsz perces történelemóra sokat elárult Putyin gondolkodásáról. A vele rokonszenvező, de ízig-vérig amerikai újságíró Carlson láthatóan attól félt, hogy a hosszas történelmi fejtegetés untatni fogja az amerikai tévénézőket. De Putyinnak az amerikai nézők szórakoztatásánál fontosabb volt, hogy a valódi döntéshozókkal tudassa,

„Ukrajna számára prioritás, az a kérdés, amelyben semmi áron sem enged a Nyugatnak”

Az invázió megindításakor feltehetően nem volt felkészülve arra, hogy a Nyugatnak is ennyire fontos lesz Ukrajna. Az idő kipörgi majd, hogy elszámította magát, vagy végső soron mégis bebiztosította néhány évtizedre országa nyugati határait.

A „közel külföld” semlegesítésével párhuzamosan Putyin fokozatosan erősítette meg Oroszország nemzetközi súlyát. Biztos kézbe vette és korszerűsítette az orosz nukleáris arzenált, amely ma is belépő az igazi nagypolitika játéktermébe. Amilyen mértékben gyengült a nyugati partnerség, oly mértékben kezdte kiépíteni személyes és stratégiai együttműködését Kína új vezetőjével, Hszi Csin-pinggel.

„Az amerikai és vele a nyugati külpolitika végzetes tévedése volt Oroszország Kínához tolása, a két keleti nagyhatalom párhuzamos kirekesztése, és ezzel szövetségük összekovácsolása”

Az ismert cinikus mondás szerint ez több mint bűn, ez hiba volt. Oroszország partnerként sokkal kevesebb gondot okozott volna a Nyugatnak, mint ellenségként és Kína szövetségeseként. Az orosz gazdaság relatíve gyenge, Moszkva afrikai és latin-amerikai játszadozásai is legfeljebb karcoltak volna bizonyos nyugati érdekeket. Ukrajna uniós segélyekkel kitömve meg lett volna NATO-tagság és a Krím nélkül, Fehéroroszország és Moldova is jól profitálhatna a semlegességből. Oroszország „közel külföldi” igényeinek és belső rendszerének elfogadása talán rontott volna valamit a Nyugat erkölcsi önképén, már ha Irak, Líbia, Szaúd-Arábia és hasonlók után még maradt ilyen. De hol van ez attól a valós veszélytől, amit a világ legnépesebb és legnagyobb területű nukleáris hatalmának katonai szövetsége jelentene a Nyugat ellen? Szédítő látni azoknak a nyugati politikusoknak az ostobaságát, akik ezt nem látták előre. És igen, sokáig Putyin elnök is tévedett, amikor azt hitte, hogy a Nyugat racionális érdekei legyőzik a több évszázados, félelemmel vegyes lenézést Oroszországgal szemben.

„Az Egyesült Államok abszolút hatalmának megrendülése, és a többpólusú világ kialakulása már az ukrajnai háború előtt megkezdődött, de 2022 februárja után látványosan felgyorsult”

Míg a Nyugat negyven körüli országa az orosz agressziót látja a konfliktusban, addig az úgynevezett globális Dél százhatvan nemzete Oroszország és az Egyesült Államok közti proxy háborúként értékeli azt. És gyarmati múltjuk, antiimperialista hagyományaik miatt jóindulatú semlegességet, vagy éppen rokonszenvet mutatnak Oroszország iránt. Putyin szinte hetente találkozik ilyen vagy olyan formában a BRICS, a Sanghaji Együttműködés, a szovjet utódállamok és hasonló szerveződések vezetőivel, látványos cáfolatául állítólagos elszigeteltségének. De azért nyilvánvaló, hogy elsősorban nem a Moszkva melletti, hanem a Washington elleni érzések és érdekek motiválják ezeket az államokat.

Putyin rangidősként és Amerika kihívójaként ma tiszteletbeli vezetője lehet a „globális Délnek”, de a többpólusú világban Oroszország nem lesz USA-súlyú centrum, vagy ellenpont. Ehhez kevés a gazdasági ereje, lakossága, hosszú távú politikai potenciálja. Putyin Oroszországa az USA és Kína mögött, talán India mellett a világ harmadik-negyedik hatalma lehet, de a két szuperhatalommal már nem versenyezhet a befolyásban. Még ennek a szerepnek a megtartásához is át kell alakítania Európa és Amerika központú kereskedelmi, diplomáciai és titkosszolgálati apparátusát, ha tetszik, nyugatos beidegződéseit.

„Az új külpolitikához új, Nyugat-kritikus ideológia is kell. Ennek szellemi előkészítése már a kétezres évek elején megkezdődött. Az orosz gondolkodást hagyományosan megosztó nyugatos-szlavofil ellentét úgy született újjá, hogy a nyugatosokkal szemben most az eurázsiai identitás lett az új vezéreszme”

Ezt jelképezik az elit értelmiség olyan vezéregyéniségei, mint Alekszandr Szolzsenyicin, Alekszandr Dugin és a halála után felfedezett Lev Gumiljov. Ők személyükben a kommunista Szovjetunió áldozatai voltak, ami erkölcsi tekintélyüket is megalapozza. A gazdasági élet szintjén pedig azok váltják rubelre és jüanra az ő tanaikat, akik Ázsiában az európainál jobb és kevesebb macerával járó üzletet látnak. A moszkvai Kijevi pályaudvar előtti Európa teret most már Eurázsia térnek hívják, és nyilván hasonló gesztusok következnek országszerte. Az Eurázsia gondolat halványan amúgy a nyugat-európai jobboldali gondolkodás peremén is jelen van, a „borális népek” (azaz az északi emberek) kulturális hasonlósága nyílt rasszizmus nélkül utal a fehér emberek közösségére.

„Az orosz közvélemény egyre jobban elfordul a néha okkal, néha ok nélkül ruszofóbnak beállított Nyugattól”

A német szocdem Friedrich Ebert Alapítvány 2021-ben izgalmas közvélemény-kutatást készített az orosz fiatalság értékválasztásáról. A 14 és 29 közti orosz fiatalok mindössze 20 százaléka vallotta magát európainak és 36 százalékuk gondolta úgy, hogy Oroszország európai ország. A legjobban elutasított intézmény a szemükben a NATO volt, és hogy ez nem konformizmus, azt jól jelzi, hogy az orosz pártok és az egyházi intézmények sem sokkal népszerűbbek a körükben. Egyedül Vlagyimir Putyin és az orosz hadsereg kapott tőlük pozitív értékelést. Ha a nyugati döntéshozók ismerték volna ezt a felmérést, akkor talán kevesebb olyan szankciót hoznak Oroszország ellen, amely semmilyen hasznot nem hoz Ukrajnának, de megalázza az orosz embereket.

„Az eredendően nyugatos Putyin örök realistaként élére állt, de ugyanakkor igyekszik kordában is tartani a nyugatellenes ideológiai fordulatot”

Az internet nem felejt, őrzi azokat a jeleneteket, amikor angolul énekelte a Blueberry Hillt, németül beszélt Kantról a Bundestagban, és az osztrák külügyminiszter asszonnyal táncolt annak esküvőjén. Ezeken a felvételeken láthatóan jobban érezte magát, mint amikor új ázsiai és afrikai szövetségeseivel fotózkodik. De nyilván az egész orosz értelmiség így van ezzel. A moszkvai zeneiskolákban a diákok szívesebben tanulnak Schubertet, mint kínai népdalokat, és a szentpétervári balettművészek sem térnek át a pas de deux-ről az afrikai törzsi táncokra.

„Az orosz történelem több évszázados hullámzását látva biztosak lehetünk abban, ha a nyugati kultúra vissza is szorul, semmiképp sem tűnik el az orosz szellemi életből. A ma európai emberét ennél persze jobban érdekli, hogy helyreáll-e valaha a kölcsönösen előnyös együttműködés az Európai Unió és Oroszország között”

A klímaváltozás, a potenciális járványok, a dzsihád és az illegális migráció elleni  védekezés ugyanúgy közös érdekünk lenne, mint az Északi Sarkkör környezetbarát hasznosítása, az energia és a nyersanyagok kereskedelme, a tudományos együttműködés és kulturális együttműködés, és még folytathatnánk a sort. Sajnos, Európa ma már ahhoz is akaratgyenge, hogy washingtoni engedély nélkül rendezze a kapcsolatát Oroszországgal. Vlagyimir Putyin életműve így a külpolitika terén is felemás. Ismét nagyhatalommá emelte országát, de szándéka és baráti gesztusai ellenére a Nyugat sohasem nem fogadta el egyenrangú, tisztelettel kezelt partnerként. Így a nagyjából rendbe tett országa élén egy új, még ki nem próbált nyugatellenes szövetség másodhegedűs vezetője lett. Kár, hogy így történt, és talán csak a magamfajta optimisták hiszik, hogy talán még egymásra talál Európa és Oroszország. Addig is mindenki eldöntheti magában, hogy ki rontotta el a történetet.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com