„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
„Hogy Putyin erre gondolt, és nem Lengyelország 1772-es felosztására, azt onnan is tudhatjuk, hogy 2021-es, az ukrán és orosz nép egységéről szóló cikkében részletesebben is utalt erre”
Fotó:EUROPRESS/Ramil SITDIKOV/SPUTNIK/AFP
Putyin állítása, amely a magyar sajtót elgondolkodtatta, egészen pontosan így hangzott: „Jusson eszünkbe, a múlt század harmincas éveiben a Nyugat gyakorlatilag utat nyitott a nácik előtt a Németország feletti hatalomhoz. Napjainkban pedig Ukrajnából csinálnak «ellen-Oroszországot». A projekt lényegében nem új. Azok, akik egy kicsit is elmélyednek a történelemben, nagyon jól tudják: ennek a projektnek a gyökerei a XIX. századba nyúlnak vissza, gondozták már az Osztrák-Magyar Birodalomban is, Lengyelországban is, és más országokban is, egyetlen céllal – hogy elszakítsák ezeket a történelmi területeket, amelyeket ma Ukrajnának neveznek, az országunktól. Ebben áll a céljuk. Semmi új nincs, semmi újítás, mindent megismételnek.”
Ezzel összefüggésben a legtöbben arra gondoltak, hogy Putyin Lengyelország 18. századi felosztására gondolt, esetleg a Monarchia első világháborús részvételére. Előbbivel kapcsolatban egy ismert történész, illetve ellenzéki szereplő a Telexen még azt is megjegyezte, hogy a KGB-főiskolán vélhetően felületesen oktatták Közép-Európa történetét, és Putyin állításának semmi köze a valósághoz.
Putyin azonban a Telex két cikkben is megjelenő állításaival szemben nem Lengyelország felosztására gondolt, és jó eséllyel nem is Galícia elszakítására (arról nem is beszélve, hogy a szovjet történetírás nem igazán kezelte önálló egységként Közép-Európát, Nyugat-Ukrajna pedig amúgy is a Szovjetunió része volt).
„Ha ugyanis valaki kicsit is elmélyedt Ukrajna történelmében, az vélhetően ismeri az <ukrán Piemont> vagy <galíciai Piemont> kifejezéseket, amelyeket az olasz egyesítés után az ukrán nemzeti mozgalom vezetői hoztak forgalomba. Ez a fogalom arra utalt, hogy Olaszországhoz hasonlóan a két birodalom között megosztott ukrán nép egyesítéséhez is szükség van egy olyan nemzeti központra, amely a függetlenségi és egységfolyamatok motorja lesz”
Miután az 1860–70-es években az úgynevezett Valujev-körlevél, és az emsi rendelet gyakorlatilag ellehetetlenítette az ukrán/kisorosz nyelvű oktatást és könyvkiadást az Orosz Birodalom területén, a Dnyeper-melléki ukrán nemzeti mozgalom vezetői az Osztrák-Magyar Monarchia felé fordultak, ahol kedvezőbb körülmények álltak fenn egy ukrán kulturális és persze politikai mozgalom kibontakozásához. Amit Putyin „kifelejtett” a beszédéből, az az, hogy a galíciai ukrán mozgalmak fellendüléséhez éppen ezek az Orosz Birodalomból érkezők járultak hozzá a 19-20. század fordulóján, az ukrán nemzeti mozgalom ugyanis eredetileg inkább a Dnyeper-melléken alakult ki.
„Az ukrán mozgalmárok törekvései az 1880-as évektől egybevágtak az osztrák kormány érdekeivel is, mivel ekkoriban Galícia ruszin lakossága körében egyre nagyobb népszerűségnek örvendett az orosz cár, értelmiségi és felsőbb körökben pedig a lengyelekkel való ellentét miatt a moszkvofil nézetek domináltak. Bécs így gyakorlatilag felkarolta – ha nem is teljes következetességgel – az ukrán nemzeti mozgalmat, amelynek köszönhetően Galícia vált annak központjává, és mai napig az ukrán nacionalizmus bástyája maradt”
Ehhez hozzájárult az is, hogy Ausztria-Magyarország és Oroszország kapcsolata ugyanezekben az években egyre feszültebb lett a Balkánon való szembenállásuk miatt, és ukrán (!) történészi munkák sora ír arról, hogy a bécsi vezetők egyre komolyabban érdeklődtek a Dnyeper-melléki területek iránt, beleértve az ukrán lakosságot és az ukrán mozgalmakat is. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a galíciai moszkvofilek eközben orosz támogatást élveztek. Tehát a nagyhatalmi szembenállás „természetes” velejárójaként valóban egymás területei felé szemezgettek ezek a birodalmak, a nyugati területek Oroszországtól való elszakítása pedig olyannyira nem hipotézis, hogy amikor 1918-ban lehetőség nyílt rá, akkor a breszt-litovszki békében a központi hatalmak meg is tették – ahogyan aztán 1939-ben, már más történelmi körülmények között Moszkva kapott az alkalmon, hogy Galíciát is a Szovjetunióhoz csatolja.
„Hogy Putyin erre gondolt, és nem Lengyelország 1772-es felosztására, azt onnan is tudhatjuk, hogy 2021-es, az ukrán és orosz nép egységéről szóló cikkében részletesebben is utalt erre”
Ez a cikk azért is fontos, mert benne Kárpátaljáról is szót ejtett az orosz elnök, ezzel kapcsolatos nézetei pedig szintén témává váltak a magyar sajtóban, először a Mandineren, ahonnan többen is átvették azt a tézis, hogy Putyin szerint Kárpátalja „ősi orosz föld”.
Az angol szövegben valóban a félreérthető „Old Russian lands” kitétel szerepel, az eredeti oroszban azonban a „древнерусские земли” (drevnyerusszkije zemli) kifejezés, ami nem annyira ősi oroszt, mint inkább „óoroszt” vagy „óruszt” jelent. A drevnyerusszkij népesség, illetve nyelv egy történelmi koncepció, amely azt feltételezi, hogy a Kijevi Rusz kötelékébe tartozó keleti szláv népcsoportok a kijevi uralom évszázadaiban többé-kevésbé egységes etnikummá/néppé olvadtak össze, amelynek széthullását követően alakult ki a 14. századtól kezdve az orosz, ukrán és belarusz nép. Ez a koncepció orosz és ukrán történész körökben is vitatott, azonban Oroszországban, ahogy korábban a Szovjetunióban is, értelemszerűen a hivatalos emlékezetpolitika hajlik felé.
„De hogy jön ide Kárpátalja, ami nem is volt a Kijevi Rusz része?”
Úgy, hogy az orosz történetírásban hagyományosan úgy vélik, a mai Kárpátaljának legalábbis egy része egy ideig, annak fénykorában a Kijevi Ruszhoz tartozott (amit az orosz történetírásban óorosz államnak neveznek), és csupán a kijevi nagyfejedelmi hatalom hanyatlásával, a 11. század második felében szilárdult meg/alakult ki a magyar uralom ezeken a területeken. Tegyük hozzá, ugyanígy vélekedik a kérdésben az ukrán történetírás is (ahol újabban viszont az Ukrajna-Rusz kifejezés vált bevetté a középkori kijevi állammal kapcsolatban), sőt, az ukrán tankönyvek szerint még a 13. században is kiterjedt a halics-volinyi (galíciai-volhíniai) fejedelmek uralma Kárpátalja egy részére.
„Tehát ebben a kérdésben nem egy putyini teóriával vagy radikális koncepcióval, hanem az orosz (és némi módosítással az ukrán) történetírásban evidensnek tekintett, szó szerint tankönyvi állításról van szó. Amivel a magyar történetírás persze nem ért egyet, az ilyen jellegű viták szomszédainkkal azonban meglehetősen gyakoriak”
Az ominózus tanulmányban még egy helyen szerepel Kárpátalja, egészen pontosan annak második világháború utáni sorsa. Az orosz elnök Kárpátalja szovjetek általi felszabadításáról beszél, ezen passzusának tagadása megint csak szembe megy nemcsak az orosz, de az ukrán állásponttal is, hiszen 2009 (!) óta Ukrajnában is „Ukrajna fasiszta hódítóktól való felszabadításának napja”-ként ünneplik október 28-át, amikor 1944-ben az utolsó német/magyar csapatokat kiszorították a mai Kárpátalja területéről (a harcok valójában valamivel tovább tartottak Csap környékén, de a hagyományban az október 28-i dátum rögzült).
„Putyin a cikkében emellett azt állítja, hogy a vidék ortodox lakossága közvetlenül a Szovjetunióhoz akart csatlakozni (az angolban Carpathian republic [Kárpáti Köztársaság], az oroszban Karpatorusszkaja reszpublika [Kárpátorosz Köztársaság] szerepel”
Ilyen törekvések valóban voltak, más kérdés, hogy a helyi ortodox vezetők által szervezett kis létszámú gyűlést mennyire lehet reprezentatívnak tekinteni. Persze, ilyen kétségek a szovjetek által végül támogatott másik gyűlés kapcsán is felmerülhetnek, amelyen az Ukrán SZSZK-val való egyesülésről döntöttek. Ebben a kérdésben a gyakorlatban a szovjet és az ukrán álláspont egybecseng, és Putyin helyezkedik szembe mindkettővel – ezt fontos figyelembe venni, az orosz elnök viszonya, ahogy arról korábban máskor már írtam is, a szovjet múlttal jóval árnyaltabb, mint ahogyan azt a publicisztikákban szokták tárgyalni.
(A szerző történész, a XXI. Század Intézet vezető kutatója)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
A tényekkel nehéz vitatkozni, de hadd említsem meg, hogy Galicia amely Lengyelország felosztása után Ausztriához, majd az Osztrák-Magyar Monarchiához került igen jelentős zsidó nemzetiséggel bírt. Ráadásul Lembergben (Lvov, Lviv) nagy volumenű iparosítás folyt és a textiliparáról elhíresült város tőkéseinek jórésze szintén zsidó származású volt. Köztudott, hogy Ukrajna területén máshol is jelentős számban élt zsidó népesség, amelynek nagyrészét Sztálin az 1930-ban a mesterségesen létrehozott “zsidó autonóm területre”, Birobidzsánba telepített ki. Ez a terület Moszkvától nagyon távol volt, pont ezért tetszett Sztálinnak. A kitelepítés módszerei nem voltak túlságosan finomak, de a kijelölt területen is meglehetősen mostoha körülmények várták a zsidókat. (Igazából Hitler is innen merítette az ötletét, hogy kitelepíti Németországból a zsidókat. Sajnos más megoldást választott.)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Birobidzsan
Mivel már az I. világháború előtt jelentős számú zsidó települt át Galiciából Magyarországra, akik természetesen más irányba is emigráltak (Ld. Sólem Alechem: A Motl gyerek c. regényét). Ez is jól mutatja a zsidó nemzetiség helyzetét a cári Oroszországban. A maradék zsidóság is meglehetősen nagyszámú volt, és Sztálin éppen azzal az antiszemitizmussal üldözte a zsidókat amellyel korábban is bántak velük. Persze szavakban deklarálták, hogy minden ember egyenlő a Szovjetunióban. (Önkéntelenül George Orwell Állatfarmja jut az ember eszébe, miszerint “Minden állat egyenlő, de egyesek egyenlőbbek.”) Azt sem szabad elhallgatni, hogy a zsidó-ukrán ellentétek fokozására jórészt zsidó nemzetiségű komisszárokat küldtek ki, és a második világháború során még a németeket is meglepte az a buzgalom ahogyan az ukrán lakosság nekilátott a zsidók felkutatásához.
Ez a kisebb kitérő azért is fontos, mert a XIX század végén voltak olyan települések Galíciában ahol a zsidóság lélekszáma elérte, sőt meghaladta a 30%-ot is, és ez a fentebbi írásban egyáltalán nincsen megemlítve. Vagyis az etnikai összetételt említve nem szabad figyelmen kívül hagyni a jelentős számú, jiddis nyelvet beszélő zsidóságot.
Néhány ismert zsidó személyiség Ukrajnából:
https://zsido.com/rebbek-irok-szineszek-zsidok-az-ukran-tortenelemben/
Hozzá kell tenni még két ismert írót is: Iszaak Babel író (agyonlőtték 1940-ben.) és Ilja Ehrenburg író, újságíró. Persze sok más neves író, tudós és művész nevét is fel lehetne itt sorolni. Gondolom a mai ukrán vezetés sem túl büszke erre a múltra, ahogyan arra sem, hogy Ukrajnában ma is nagyon erős antiszemitizmus tapasztalható.
HandaBandy says:
Fontos mozzanat, szintén köszönet. Már a cári Oroszországban is meglehetős erővel volt jelen az antiszemitizmus, ezt a SZU
negatív tradícióként folytatta. A zsidó autonóm területnek egyesek szerint az volt a másik hátsó gondolata, hogy kollektív
likvidáláshoz sokkal megfelelőb egy koncentráltabb lakosságú terület, no meg a hely eldugottsága is kedvez az ilyesminek.
Szerencsére JVSz eltárs pajtás egyéb gondokkal is el volt foglalva, így Birobizsánban is “csak” a szokásos tisztogatásokat
hajtották végre. Mindenesetre amikor Sztálin már az agyvérzése után eszméletlenül feküdt a halálos ágyán az apparátus
még mindig a kezelő orvosok “cionista öszeesküvéséről” beszélt. Végülis a hallhatatlan Generalissimus csak úgy nem tehiti
le a kanalat, dukál neki minimum egy merénylet (Lásd! A tanú).