Kezdőlap » x-demokrata » Prohorovka — a páncélosok csatája
A kurszki csata #moszkvater

Prohorovka — a páncélosok csatája

A világtörténelem egyik legnagyobb páncélos ütközetét a Citadella hadművelet keretében vívta meg 1943. július 12-én a kurszki kiszögellésért folytatott csatájában a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg

A kurszki csata #moszkvater
A kurszki csata
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Még alig heverte ki a náci Németország a sztálingrádi ütközetben elszenvedett vereséget, az offenzívát indító Vörös Hadsereg 1943 tavaszáig több száz kilométerrel vetette vissza a németeket. Ám ekkor a Wehrmacht magához tért a sokkból, és a keleti front déli szakaszán ellentámadást indítva visszafoglalta a katonailag fontos Harkovot, de Kurszk térségében egy mintegy 120 kilométer mély, 190 kilométer széles, 550 kilométer hosszú, a német állásokba mélyen belenyúló kiszögellés szovjet kézen maradt.

„Hitler és vezérkara kidolgozta az úgynevezett Citadella hadműveletet, melynek egyértelmű célja a kurszki kiszögellés visszafoglalása volt, és a német hadvezetés 1943 nyarán északról és délről támadva akarta katlanba zárni az itteni szovjet csapatokat”

A hadművelet kezdeti időpontját többször is elhalasztották, de ennek ellenére minden fontos információ eljutott a szovjet félhez, többek között a legendás magyar hírszerző, Dóra, azaz Radó Sándor jóvoltából. Persze nem is maradhatott mindez teljes titokban, hiszen a fent említett területen elképesztő mennyiségű hadfelszerelés, katona várt a nagy ütközetre.

„A németek az offenzívához a Középső és Dél hadseregcsoport több mint 50 hadosztályát, 900 ezer katonát, tízezer löveget, 2500 harckocsit és rohamlöveget és 1370 repülőgépet vontak össze, a térségben összpontosult a keleti fronton lévő német páncéloshadosztályok 70, a repülőgépek több mint 65 százaléka”

Itt vetették be a félelmetes Tigriseket és Párducokat, valamint az önjáró Ferdinand rohamlövegeket.

A szovjet erőket Georgij Zsukov marsall irányította, a kurszki kiszögellést a Konsztantyin Rokosszovszkij vezette Központi Front és a Nyikolaj Vatutyin vezette Voronyezsi Front tartotta, a tartalékot a védelemre és támadásra egyaránt bevethető, Ivan Konyev vezette Sztyeppi Front képezte. A három front állományába 10 összfegyvernemi, 3 harckocsi- és 2 légi hadsereg tartozott mintegy 1 millió 900 ezer katonával, ötezer harckocsival és rohamlöveggel, 31 ezer tüzérségi löveggel és 3600 repülővel. Szovjet részről ekkor „debütált” az új T-34-es harckocsi. Maga a német offenzíva 1943. július 5-én indult, és a hadművelet szinte mindent eldöntő csatája július 12-én bontakozott ki Prohorovka térségében. A modernkori hadviselés egyik legnagyobb páncélos csatája Hermann Hoth 4. páncélos hadserege és Pavel Rotmisztrov 5. gárda-harckocsihadserege között zajlott le.

„Ennél nagyobb páncélos erőket csak az 1991-es Öböl háborúban vetettek be”

A szovjet Voronyezsi Front haditanácsa egyébként már július 10-én úgy értékelte a helyzetet, hogy a déli német csoportosítás már nem rendelkezik számottevő bevethető tartalékkal az Obojany–Kurszk irányban, ezért a további támadáshoz már csak a szárnyak meggyengítése árán biztosíthat további csapatokat és eszközöket. A haditanács javaslatát 11-ére virradó éjjel Sztálinnak és a főhadiszállásnak is jelentette. A SZTAVKA jóváhagyása alapján a Voronyezsi Front parancsnoksága elhatározta, hogy július 12-én hajnalban – az Orjolnál megindítandó szovjet ellencsapással egy napon – öt hadsereggel, nevezetesen az 1. harckocsi hadsereggel, a 6. és 7. gárdahadsereggel, valamint a Sztyeppi Front által tartalékból átadott 5. gárda-harckocsihadsereggel és 5. gárdahadsereggel hatalmas ellencsapást mér a német 4. páncélos hadseregre.

„A szovjetek célja az volt, hogy a beékelődött német II. SS- és XXXXVIII. páncélos hadtestet bekerítsék és megsemmisítsék”

A július 11-én napközben és este vívott harcok felborították a Voronyezsi Front parancsnokának terveit a 12-én hajnalra tervezett ellencsapással kapcsolatban. A német csapatok az 1. harckocsi, a 6., 7. és 5. gárdahadsereg magasabb egységeit ugyanis olyan kedvezőtlen állásokba szorították vissza, ahonnan a tervek szerint ezek már nem támogathatták Rotmisztrov altábornagy erőit. A harcok neheze ebből kifolyólag a megerősített 5. gárda-harckocsihadseregre várt.

Rotmisztrov altábornagy, az 5. gárda-harckocsihadsereg parancsnoka július 12-én Prohorovkától nyugatra, illetve délnyugatra csupán négy harckocsi hadtestét vetette be. Történészek között azóta is dúl a számháború, hogy az ütközetben végül hány szovjet és német páncélos csapott össze.

„Van olyan értékelés, miszerint mintegy 500 harckocsival és önjáró löveggel indította meg támadását a Vörös Hadsereg a közel 300 német SS-páncélos ellenében, azaz legfeljebb 900 szovjet és német páncélos csapott össze Prohorovka nyugati és délnyugati körzetében, míg mások 1200 vagy 1500 harcjármű csatájáról írnak”

Tény, hogy a prohorovkai ütközetről író beszámolók zöme az utóbbi adatokat fogadja el.

A szovjet harckocsizók határozott parancsot kaptak arra, hogy a lehető legnagyobb sebességgel rohamozva, minél hamarabb zárkózzanak fel a németek harcrendjére és kényszerítsék közelharcra a német páncélosokat. Ez egyrészt a Tigrisek ellen vélt sikeres taktika lett volna – ám a csatában egyes adatok szerint mindössze 15 Tigris vett részt a II. SS-páncéloshadtesthez beosztva –, másrészt ugyanakkor  a Párducok ellen nem vált be, ugyanis minél közelebb jöttek a szovjet T-34-sek, a páncélgránátok annál nagyobb energiatartalékkal rendelkeztek a páncél átütése után. Ráadásul a szovjet harckocsik a nagy sebességgel való előretörés érdekében menetből tüzeltek, jóval pontatlanabbul lőttek, mint a németek rövid megállásokból tüzelő páncélosai.

A felhős égbolt alatt kibontakozó ütközet nem kizárólag páncélosok között folyt. Több esetben támogatták a szovjet harckocsi dandárokat lövészalakulatok, vagy éppen fordítva, a lövészzászlóaljak támadtak harckocsi-támogatással. A német páncélosok is gyakran támaszkodtak hadosztályaik páncélgránátos-gyalogságára, és a tábori és páncéltörő tüzérség, valamint a légierő mindkét oldalon teljes erőkifejtéssel vette ki részét a csapatok harctevékenységéből. A tömegesen támadó szovjet páncélosokról a hatalmas tűzviharban a németek sokszor a szó szoros értelmében választották le a deszantként felkapaszkodott támogató gyalogságot. A szovjetek ennél fogva hiába értek el kisebb betöréseket, a német páncélos csoportok, vagy éppen a német páncélgránátosok felszámolták azokat. A frontvonal ide-oda hullámzott, és kétnapi szakadatlan harc után a II. SS-páncéloshadtest csapatai lényegében ugyanazon a vonalon álltak, mint 11-én este, a támadások megindításakor. A németek tehát nem jutottak sokkal közelebb Kurszkhoz, de a szovjet ellencsapás is kudarcba fulladt, mivel nem sikerült bekeríteni és megsemmisíteni a betört német páncélos erőket.

„A felek egyike sem ürítette ki a harcteret, így ebből a szempontból a prohorovkai páncélosütközet döntetlennek tekinthető”

Hogy a németek támadása, vagy maga az ütközet nem folytatódott tovább, abban nagy szerepe volt a nyugati szövetségesek szicíliai partraszállásának. Még tartott Prohorovkánál az ütközet, július 13-án a Dél és Közép Hadseregcsoportok főparancsnokai, Manstein és Kluge tábornagyok Hitler főhadiszállására repültek, hogy megbeszéljék a kialakult helyzetet.

„A július 13-i megbeszélés Hitler bejelentésével vette kezdetét, miszerint a szicíliai helyzet, ahol a nyugati hatalmak július 10-én partra szálltak, kiéleződött. Az olaszok egyáltalán nem harcoltak. A sziget elveszítése valószínű. Az ellenfél következő lépése egy balkáni vagy dél-olaszországi partraszállás lehet. Új hadseregek létrehozása vált szükségessé Olaszországban és a Balkán nyugati felében. A keleti frontnak ehhez erőket kell leadnia, így a Citadella nem folytatható. Pontosan az a helyzet állt elő, amelynek eshetőségére én május 4-én Münchenben felhívtam a figyelmet, amennyiben a hadműveletet elhalasztanák” – olvasható Manstein visszaemlékezéseiben, mi is zajlott le a megbeszélésen.

Ráadásul július 12-én a szovjetek Kutuzov fedőnéven Orjol irányában két front erőivel támadást indítottak, és három helyszínen mélyen betörtek a német vonalakba. Hitler végül a visszavonulás mellett döntött, hiszen a balkáni és olasz csapatokat a keleti frontról átdobott egységekkel akarta megerősíteni. A Citadella hadművelet véget ért, és a német csapatok délen 35 kilométert, északon azonban mindössze 14 kilométert nyomultak előre. Noha a német támadó hadművelet kétségtelenül kudarcba fulladt, és számos német harckocsi, illetve rohamlöveg vált átmenetileg harcképtelenné, a Wehrmacht közel sem „vérzett el” a kurszki ívben.

A kurszki térségben 1943 nyarán lezajlott ütközetsorozat súlyos áldozatokat követelt mindkét fél részéről. A szovjetek mintegy kétszeres létszámfölényben voltak, többszörös fegyverzetbeli fölénnyel bírtak, de veszteségeik a németek sokszorosát tették ki.

„Egyes források szerint a Wehrmacht mintegy 54 ezer embert, 250-320 páncélost, 500 löveget és 160 repülőgépet, míg a Vörös Hadsereg 178 ezer embert, 1600-1900 harckocsit, 3900 löveget és legalább ötszáz repülőgépet veszített”

Egy azonban biztos, a katonai kezdeményezés ettől kezdve végképp átment a szovjetek kezébe.