//Pincéből a Parnasszusra…
„Kik is szerepeltek a kis színpadon? Csak néhány név: Majakovszkij, Gumiljov, Mandelstam, Ahmatova, Gumiljov, Szeverjanyin, Hlebnyikov, Balmont, Avercsenko, és még sorolhatnánk. Hosszú és impozáns sor. Illusztris, sokszínű társaság” #moszkvater

Pincéből a Parnasszusra…

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az irodalmi kávéházak, törzshelyek világába kalauzol el bennünket. Az első világháború előtt lüktető Petrográdba, és hova máshová, mint az orosz irodalom, főként a költészet nagyságainak gyülekezőhelyére, a „Kóbor kutyába” térünk be. S ha már a „Kóbor kutyában” járunk, kibontakozik előttünk az irodalmi kabaré ötletgazdájának, a nyughatatlan újítónak, a született álmodozónak, Borisz Pronyinnak az élete is.

„A <Kóbor kutya> pontosan tükrözte a poéták elismertségét és társadalmi státuszát” #moszkvater
„A <Kóbor kutya> pontosan tükrözte a poéták elismertségét és társadalmi státuszát”

Lehetséges?  Az irodalomban, művészetekben az.

A költő, író is ember. Bölcs, biológiailag helytálló megállapítás. Kell neki a társaság, a találkozás az olvasókkal, főleg ha azok a rajongói. Ennyi önzés ugye megengedhető a zsenik esetében?  De kell egy olyan hely is, ahová elvonulhat, és csak a sajátjai között lehet.

Ezek a zsenik törzshelyei. Ilyen volt a Bateau-Lavoir (Úszó mosoda) egy nyomorúságos épületegyüttes a párizsi Montmartre-on, a Rue Ravignan 13. szám alatt. Ezt a funkciót töltötte be az első párizsi kávéház, az 1686-ban megnyílt Café Procope Saint-Germain- des-Prés negyedben, ahová a francia és világirodalom nem kisebb alakjai is bejártak, mint La Fontaine, Rousseau, Balzac, Victor Hugo, Verlaine, Anatole France, hogy csak a legnevesebbeket említsem. Budapest sem szűkölködött írói törzshelyekben. Primus inter pares, az elsők között is első volt a New York, melynek kulcsát megnyitásakor a tulajdonos színpadiasan a Dunába hajította. Kedvelt „otthona” volt a magyar íróknak, Karinthynak, Kosztolányinak, Móricznak, Déry Tibornak a budai Hadik Kávéház is.

„Petrográd a századfordulón és a XX. század első éveiben semmiben nem maradt el az európai nagyvárosok mögött”

Nem maradt el szemkápráztató fényűzésben. A petrográdi dámák ugyanolyan divatos ruhákban jártak, mint párizsi kortársaik. A szabónők ugyanazon a Singer varrógépen varrták csodás toalettjeiket. S hogy milyen nagy lehetett a cég forgalma, azt jól mutatja, hogy nagyszerű palotát emelt a Nyevszkijen, ami még ma is Észak-Velencéjének egyik ikonikus épülete. És persze nyomorban sem maradt el az európai fővárosoktól, legalább olyan izgalmasan ijesztő a petrográdi oldal, mint Zola és a naturalisták műveiben Párizs nem igazán csillogó szögletei.

„És közben születőben volt egy új költő nemzedék, pezsgett az irodalmi élet. Peterburg ebben szintén nem maradt le a nyugat-európai nagyvárosok mögött. És volt egy fiatalember, színész, talán kissé kalandor természetű, aki rájött, hogy kell egy hely, ahol a költők, az Ezüstkor nagy alakjai összejöhetnek, és nem mellesleg találkozhatnak a közönséggel”

Borisz Konsztantyinovics Pronyin (1875-1946) tagja volt a Sztanyiszlavszkij vezette moszkvai Povarszkaja utcai stúdió színháznak, még a nagy naturalista rendező titkára is volt egy ideig. Majd mit tesz a sors, átpártolt a Sztanyiszlavszkijjal merőben ellentétes színházi elveket valló Vszevolod Meyerhold stúdiójába. Pronyin igazából nem színészi játékával írta be magát az orosz irodalom történetébe, pontosabban az irodalom kulisszái mögé bekukkantó érdekes és értékes lábjegyzetei közé.

Nevezetesen azzal tette magát ismertté, hogy egy petrográdi bérház alagsori helyiségeiben irodalmi kabarét nyitott, amely 1911 és 1915 között gyülekezőhelye volt az orosz irodalom, főként a költészet nagyságainak. Nem előkelő helynek szánta. A neve sem erre utalt.

„A <Kóbor kutya> pontosan tükrözte a poéták elismertségét és társadalmi státuszát”

Ahogy ez szinte minden rendszerben megszokott. A különös cégtábla nem a fővárosi arisztokrácia tagjait, hanem az új poézis iránt érzékeny polgárokat csalogatta be a kissé lebujos, bohém kinézetű intézménybe. A költészet iránt rajongókból volt bőven – mondanánk erre ma, hogy olyan költészetért lehetett is rajongani… Az irodalmi esteken a vendégek zsúfolásig megtöltötték az aprócska termeket. Két kategóriába sorolták őket, művészekre és patikusokra. Hogy miért éppen patikusokra, arról hallgat a fáma. A törzsvendég művészek szerint mindenki, akit nem érintett meg a művészet alkotó szelleme oda tartozott.… Ezek az egyszerű földi halandók elég borsos áron szerezhettek jogot a kabaré eseményeinek látogatására.

„Kik is szerepeltek a kis színpadon? Csak néhány név: Majakovszkij, Gumiljov, Mandelstam, Ahmatova, Gumiljov, Szeverjanyin, Hlebnyikov, Balmont, Avercsenko, és még sorolhatnánk. Hosszú és impozáns sor. Illusztris, sokszínű társaság”

Külföldi vendégek is betértek a poézis alagsori barlangjába. Itt fellépett a szimbolizmus egyik jeles alakja a francia Paul Fort. Tartott a pincében előadást a futurizmusról az akkor a fasizmussal magát még el nem jegyzett Tommaso Marinetti. Az ő szereplését később szívesen elfelejtették a petrográdi irodalmi élet krónikásai.

Nem csak a szó művészei, vagy inkább bűvészei kaptak helyet a kabaréban. Dimitri Tiomkin, az orosz származású, filmzenéivel négy Oscar-díjat is bezsebelt zeneszerző visszaemlékezéseiben ezt írja: „Sokat vitatkoztunk a tánc különös új formáiról, kezdve az afrikai törzsek kultikus szertartásaitól a kígyómozgású indiai templomi táncosokig. Sőt, még a kubista balettet sem zártuk ki a balett bűvköréből.” Különleges vendégszereplésnek is helyet adott a kabaré. Az Olga Pavlovával azonos rangon elismert Tamara Karszavina a francia Jean-Baptiste Lully zenéjére táncolt a kis színpadon. Ő később bejárta a világot a Gyagilev vezette orosz balettel, éveken át volt partnere Vaclav Nyizsinzskijnek. A színpadról visszavonulása után alelnöke lett a londoni Királyi Balett Akadémiának.

„Nem csak a kabaré színpadán fellépők voltak illusztris személyek, de a látogatók is. Gyakran benézett a festő Marc Chagall, Nagyezsda Teffi, Mihail Kuzmin, Meyerhold, Alekszej Tolsztoj és Anatolij Lunacsarszkij is”

Az akmeisták különös bohém társasága szinte saját otthonának tekintette a pincét. Az 1938-ban szovjetellenes összeesküvéssel vádolt és kivégzett (1957-ben rehabilitált) futurista költő, Venegyikt Lifsic visszaemlékezései szerint jó kedélyű és kicsapongó költőtársai éjfél körül gyűltek össze a kabaréban, s csak reggel felé tértek nyugovóra otthonukba. A szerepek gyakran felcserélődtek: a költőből színész lett, az olvasóból pedig néző.

„Kik is szerepeltek a kis színpadon? Csak néhány név: Majakovszkij, Gumiljov, Mandelstam, Ahmatova, Gumiljov, Szeverjanyin, Hlebnyikov, Balmont, Avercsenko, és még sorolhatnánk. Hosszú és impozáns sor. Illusztris, sokszínű társaság” #moszkvater
„Kik is szerepeltek a kis színpadon? Csak néhány név: Majakovszkij, Gumiljov, Mandelstam, Ahmatova, Gumiljov, Szeverjanyin, Hlebnyikov, Balmont, Avercsenko, és még sorolhatnánk. Hosszú és impozáns sor. Illusztris, sokszínű társaság”

A kabaré élete tükrözte az Oroszhon életében végbemenő változásokat. Az első világégés kitörése gyorsan lemosta a mosolyt a bohém költők arcáról. Ugyanez elmondható a közönségről is. Az irodalom barátainak épp az irodalom és a vigadozás lett a legkevésbé fontos a nehéz háborús esztendőkben, a kabarét hamarosan bezárják. Az indok tiltott alkohol árusítás volt, ám valójában gazdasági okok miatt szűnt meg a pincekabaré. Később a város ostroma idején, mint óvóhely szolgálta a város lakóit, akik talán nem is sejtették, milyen neves intézmény vastag falai óvták meg életüket.

„Az alapító és nyughatatlan természetű Pronyin nem törődött bele szülöttének bezárásába, és <Komédiások menhelye> néven, a Mars mezőhöz közel egy másik kabarét nyitott. A házban bérelt lakást Pronyin, a futuristaköltő, Vaszilij Kamenszkij, a prózaíró Leonyid Andrejev”

Itt már a prímet nem annyira a költők, mint inkább az orosz színház- és képzőművészet nagyjai, köztük Meyerhold vitték, bár Blok többször fellépett és tartott itt előadásokat Lunacsarszkij is. Felesége, Ljubov Dmitrijevna sokszor elszavalta Blok korszakos, és a kort ábrázoló poémáját, a „Tizenketten”-t.

A három terem színpadiasan artisztikus, elegáns kialakítása élesen eltért a „Kóbor kutya” intimebb hangulatától. A háború sem tett jót az intézménynek, volt olyan fellépő, aki a pódiumról egyenest a frontra ment, majd évekkel később összeomlott idegekkel tért vissza. Nyikolaj Gumiljov a lövészárkok poklából érkezett a mini-színházba verseit felolvasni.

Az évek során egyre kevesebb lett az igazi művész, és több az önjelölt zseni vendég. A forradalom idejére a helyből előkelő vendéglő lesz, lassan elveszíti művészi jellegét, és a spekulánsok fényűző éttermévé vedlik át. Így működik egész 1919-es bezárásáig. Nem a forradalom, hanem az 1924-es árvíz mossa le a falakról az unikális rajzokat, bejegyzéseket.

„Pronyin időközben, hogy szerencsét próbáljon másutt is, felköltözik Moszkvába. Ott szeretné folytatni, ahol Petrográdon abbahagyta. Egy ideig nincs is gond, a NEP burjánzó kapitalizmusa megfelelő lehetőségeket nyújt egy bohém intézmény fenntartásához. 1922-ben „Csavargó rajongó” néven művész-kabarét nyit, majd 1925-ben klubot indít be, a „Manzard” néven”

Ennek hasznát már nem sokáig élvezheti. Változnak az idők. Pronyint 1926-ban szovjetellenes tevékenység vádjával letartóztatják, majd egy igazából Isten háta mögötti helyre telepítik ki, a mari a nemzetiségi terület fővárosába, Joskar-Olába.

A vidék korántsem vevő kabaré szervező szenvedélyére. Csak a harmincas években éri el, hogy visszaköltözhessen az akkori Leningrádba. Szerencséjére ugyanabba a házba, ahol első kabaréját megnyitotta. Az egykori Sándor, majd később Állami Dráma Színházban játszik, melyet a ’20-as években a „rendezők Mekkájának” hívtak. A társulatot a blokád idejére kalandos úton a Ladoga-tó jegén át Novoszibirszkbe telepítik.

„Pronyin 1946-ban térhet csak vissza szeretett városába, itt fejezi be még ugyanebben az évben színészi pályafutását. Lánya, Marina Pronyina annak a színháznak a művészeti-műszaki stábjában tölti le díszlettervezőként aktív éveit, ahol édesapja is fellépett”

Pronyint sem kímélték meg az átalakulás éveinek gyanúsítgatásai. A fehér mozgalom híve, az íróként igazán rangot magának ki nem vívó Borisz Sirjajev, aki a Sztavropolból visszavonuló német csapatokkal kollaborálva vonult emigrációba, meglehetősen elítélő véleményt mondott Pronyinról: ”Fogalmam sincs, miféle utat járt végig az éjszakai bohém kocsmák fenntartója, az Ezüstkor költőinek barátja, de azt tudom, hogy a Szolovki táborban a húszas években több olyan emberrel találkoztam, akiket az ő árulása alapján végeztek ki. Volt köztük több fiatal költő és színész is.”

A vádakat mind a mai napig nem erősítik meg dokumentumok és hiteles tanúk.

Szergej Szugyejkin, a francia emigrációban meghalt színházművész és avantgarde festő viszont egészen másképp emlékezett kollégájára:

„Borisz Pronyin a színházban ugyan semmi érdemlegeset nem tett, azonban Meyerholdnak, miként nekem is, nagy szüksége volt rá, mint a levegőre, reményre az álmatlan éjszakákon, nyughatatlan újítóra. Pronyin örök diák volt, képzetlen forradalmár, viszont született álmodozó, aki lelkesen rajongott mindenért, ami új és értékes. És nem tévedett! Nem ésszel, ösztönösen érezte mi a jó. Feledhetetlen Pronyin!”

Pronyinra már kevesen emlékeznek. A „Kóbor kutyát”, miután megnőtt az érdeklődés a forradalom előtti időszak és az ezüstkor iránt, 2001-ben, mint irodalmi kegyhelyet ismét megnyitották. Másutt is őrzik a művész-kabaré emlékét. A kazanyi Gorkij Irodalmi Emlékmúzeumban hasonló névvel irodalmi kávézót nyitottak, míg Novoszibirszkben, ahol Pronyin a háború idején társulatával játszott hasonló cégtábla alatt kabaré-kávéház működik.

Manapság más a trendi, de ne feledkezzünk meg a nagy elődök szerényebb hajlékairól sem. Érdemes egy rövid kirándulást tenni az orosz poézis felújított szentélyében.

 

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.