„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Várkonyi Zsolt írása a #moszkvater.com számára
Az orosz-ukrán háború vége csak racionális kimenetellel zárulhat az európai ember számára. A hosszútávú, évezredes történelmi előzményekkel bíró európai-orosz együttműködésnek nincs alternatívája
Fotó:EUROPRESS/Kirill KUDRYAVTSEV/AFP
Az elmúlt napokban-hetekben egyre többen szólalnak meg nyugati szakértői (katonai, történészi) és politikusi körökből, hogy az orosz-ukrán háborúnak ideje már véget vetni. Másrészt pedig, mind többen ismerik fel mind Európa-, mind világszerte, hogy ennek a háborúnak immár sokkal nagyobb a tétje, mint az orosz-ukrán hatalmi viszony újragondolása, netán a határok újrarajzolása, végső soron Ukrajna szövetségesi rendszerének az újraértelmezése. Harmadrészt, egyre többen merik kimondani mértékadó európai politikai körökben is azt a felismerést, hogy
„az ukrán-orosz háború egyetlen valós <eredménye> Európa, jelesül az Európai Unió az Amerikai Egyesült Államokhoz kapcsolódó alárendeltségi viszonyának a megszilárdítása”
Guiseppe Conte, Olaszország volt miniszterelnöke, jelenleg az Öt Csillag Mozgalom ellenzéki politikai párt vezetője a minap fejtette ki ezt a véleményét Facebook oldalán: „Ez a régi Európa szívében zajló konfliktus felfedte, hogy az Európai Unió képtelen hatékony közös stratégiát kidolgozni, valamint autonóm vezetést, politikai és gazdasági szerepet kifejezni. Ezzel pontosan ellenkezőleg létrehozta politikánk és politikusaink alárendeltségi viszonyát az Egyesült Államok felé.”
Ha mindez nem lenne elég, a BRICS nemrégiben lezajlott találkozóján meghirdetett bővítési politika félreérthetetlen üzenetet és kihívást dob a világot jelenleg uraló nyugati liberalizmus (értsd: angolszász dominancia) arcába.
„Mindezek nyomán egyre többen beszélnek egy egész világot átfogó, minden szinten zajló totális civilizációs konfliktusról, amit egyszer törvényszerűleg követni fog, mert követnie kell, egy teljes politikai, gazdasági, kulturális és ideológiai újrarendeződés”
Ellentétben a széles közvélekedéssel, bárki is legyen a folyó orosz-ukrán háborúban a bűnös vagy az áldozat, a végső nyertes vagy vesztes, bármi is legyen annak a vélt vagy valós, közvetett, vagy közvetlen kiváltó oka, a sérelmek hamissága vagy igazságossága, súlyossága és időrendi sorrendisége, eredeti vagy menet közben megváltozott stratégiai vagy taktikai célja, a majdani békekötés pillanatában a frontvonalak aktuális fekvése; ennek a háborúnak a végkimenetelét Európa dönti el. Egész pontosan az Európai Unió, annak arctalan, névtelen politikai-bürokrata elitje, zárt ajtók mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával.
„Ha az EU ugyanis végre észhez tér, és ledobja magáról az amerikai béklyót, ezzel egyidejűleg saját érdekei és feltételei szerinti, önálló (kül)politikát kezd el folytatni, akkor az racionális alapokon nem vezethet máshoz, mint az európai-orosz politikai és gazdasági együttműködéshez”
Az első érv, ahogy már számtalan tanulmány rámutatott, hogy a német – és ezzel a teljes közép-európai – gazdaság az olcsó orosz energiahordozókra és nyersanyagokra volt és van utalva. Ez a ráutaltság persze jelentősen csökkenni fog a megújuló energia rendszerek térnyerésével az elkövetkezendő évtizedekben, de teljesen nem szűnik meg. A második érv, hogy Nyugat- és Közép-Európa, valamint Oroszország közös politikai, kulturális, vallási és etnikai öröksége determinációs jelleggel, természetes szövetséggel bír a jövőben is. A harmadik, és talán legfontosabb érv, hogy Európa – értsd az Európai Unió – jelen pillanatban minden téren alárendeltje az Egyesült Államoknak, valós, önálló döntéshozatali lehetőség és gyakorlat nélkül, ami egyre nyilvánvalóbbá és aggasztóbbá válik, egyre több érdekellentétbe torkoll. Az EU nemhogy nem globális politikai-hatalmi tényező többé, de lassan már a saját európai hátsó udvarában történő eseményekbe sem tud beleszólni amerikai jóváhagyás nélkül.
„Az önálló európai fellépésnek, politikának, Európának, mint önálló hatalmi-gazdasági-pénzügyi centrumnak az újjászerveződő világban semmi esélye nincs Oroszország, a már említett orosz erőforrások, piac, embertömeg és – ez a lényeg – katonai erő nélkül”
Különösen igaz ez az állítás a Brexit után, és itt érhető tetten az EU vezetésének vaksága, önteltsége és koncepciótlansága, amikor is az Egyesült Királyságot végérvényesen eltaszítva magától azt az Egyesült Államok karjába lökte. Márpedig az egész világon átívelő brit közösség súlya nélkül Európa, az EU nem jöhet többé szóba, mint komoly játékos a globális asztalnál.
Függetlenül attól, hogy Oroszország végül relatív értelemben nyertesen vagy vesztesen jön ki ebből a háborúból, amennyiben Európa tovább folytatja az elszigetelését, azzal Oroszországot egyértelműen Kína karjaiba löki. Egy olyan Európa, amely elvágja magát mind az orosz, mind a kínai gazdaságtól, erőforrásoktól és piacoktól, és kizárólag az angolszász hatalmak által dominált világ kénye-kedvére bízza magát, végképp megszűnik minden értelemben önálló tényező lenni. Önálló hatalmi tényezőként is lehet létezni, mégpedig elég jól. Példálózhatnánk most Luxemburg, Monaco és Svájc esetével. Azonban ezen országok mindegyike olyan sajátságokkal rendelkezik, amely nem lehet általános a teljes európai termelési viszonyokra nézve. Minden kétséget kizáróan,
„az Egyesült Államoknak történő alávetettség, a vele való egyenlőtlen versenykényszer, – ennek már látjuk jeleit -, az európai gazdasági-pénzügyi rendszer fokozatos kimúlásához, ezzel pedig az európai lakosság életszínvonalának gyors csökkenéséhez vezet majd. Márpedig ezt egyetlen választott politikai vezető sem engedheti meg magának”
Vagy mégis? Jelenleg ugyanis nem egészen világos, hogy az EU politikai vezetése kiket képvisel, milyen érdekek vezérlik, milyen elveket követ? Mert annyi bizonyos, hogy nem az európai emberekét.
Kérdés, hogy mikor lesz az Európai Uniónak olyan vezetése, amely el mer jutni eddig a felismerésig, majd előbb annak kimondásáig, végső soron pedig az önálló politika megvalósításáig? Ezt illetően jelenleg nem táplálunk sok reményt. Az európai politikai elit saját legelemibb és legnyilvánvalóbb gazdasági érdekeivel is képes szembe menni – hogy ez amerikai sugallatra, netán a „zöldek” nyomására, vagy esetleg „koalíciós kényszer” következtében történik, édes mindegy -, és ez ellen a politika ellen mind kétségbeesettebben, de egyelőre teljesen hiábavalóan figyelmeztetnek a legnagyobb gazdasági szereplők is, mint például a német autógyárak.
Az orosz-ukrán háború vége csak racionális kimenetellel zárulhat az európai ember számára. A hosszútávú, évezredes történelmi előzményekkel bíró európai-orosz együttműködésnek nincs alternatívája.
(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Kis Sándor says:
Euróőpának azt is be kell ismernie.hogy amerikai narratívákat elfogadva, Csak Oroszország nem esett hasra! Az eszmei igazság,mindenképpen Oroszország mellett áll! Hiszen minden segéjkiáltását elküldte a nemzetközi szervezetekhez, ahol érdektelen süket füleket találtak,hát lett,ez a háború! Oroszország inkább Európa része,mint az évtizedek óta bűnözéssel és korrupcióval átitatott Ukrajna! Vissza kell térni Oroszországhoz,ha gazdaságilag nem is függőn,de vissza kell, és ott meg van a világ egyensúlyára való készség!
M.I. says:
Az invázió napjáig azt hazudták, hogy ugyan már nem is akarunk támadni, nyugati hazugság az egész, dehogy akarunk mi támadni. Aztán a lerohanás után 180 fokos fordulattal már azt mondták, hogy nem tehettek mást, addig pont az ellenkezőjét mondták. Aztán azt mondták, hogy nem akarnak területeket elfoglalni, de annak is pont az ellenkezőjét tették. Az igazság nem a hazugok oldalán áll.
Ha Oroszország vissza akar térni Európához, akkor az a minimum, hogy békén hagyják az európai szomszédaikat.
Rác Gábor says:
…”Oroszország sorsát Európa dönti el?”… Még jó, hogy a cím végénél ott a kérdőjel, de azért megkérdezem, hogy csaknem 10 év múltán a “szankciók” kinek ártottak? Nem mellesleg, a szankciósdi már a 2014-es események után kezdődtek. Nagy tévedés Európa országait az EU-nevű konstellációval azonosítani. Az európai államok már sokkal régebben léteztek, mint ez a “szövetségi”-rendszer… Európa már eldöntötte a maga sorsát az EUval és NATO-val együtt. A történelmi mintázatot követve (főleg a II.Világháború következményeit véve alapul), ehhez nem kell lángésznek lenni…
csakafidesz says:
Valóban a II. világháború következményei döntötték el Európa sorsát. Jaltában dőlt el ahol egy lendületes vonallal kettéosztották Európát és a Szovjetunió összeomlása után a két rész összeforrasztása -mondjuk így- nem sikerült maradéktalanul. Anno Oroszországot a cári Oroszország jogutódjának tekintették, és most a mai Oroszországot a Szovjetunió jogutódjának, holott ez utóbbi azért mégis sántít. Az orosz-ukrán háború ezen a prizmán át nézve a volt Szovjetunió egykori belső ellentéteit is hordozza, és valamennyi utódállamnak vannak nem egészen lezárt ügyei Moszkvával. Tehát nem lehet a régiót nyugodtnak mondani, ergo Oroszország militarizálódik a saját egykor volt tagállamai miatt is, a NATO miatt is. Vagyis az egykori Szovjetunió bizonyos vonatkozásokban még itt van a közelünkben, az árnyéka még sokfelé látható.
Jelenleg Európa sorsát egy újabb tényező befolyásolja, és kereken ki kell mondanunk. A majdnem korlátlanná tett bevándorlással rohamosan veszíti el gazdasági erejét amit Ukrajna mértéktelen támogatása csak fokozni fog, ha nem hátrál ki a konfliktus mögül. Ennek az Európai Uniónak amelyik saját magát teszi tönkre értelmetlen szankciókkal nincsen jövője. Véleményem szerint az Európai Unió felbomlása jelentős mértékben megnövelné a tagállamok mozgásterét és ezzel sokkal ellenállóbbá válna Európa. Lássuk be, hogy az Európai Unió egy teljesen félresikerült projekt. Ráadásul olyan belső harcokkal, ellenmondásokkal küzd amelyek az összes tagállam gazdasági erejét és lehetőségeit gyengíti. Az Európai Gazdasági Közösséget nem lett volna szabad politikai síkon átszervezni egy Európai Unióvá.
M.I. says:
Akinek nem tetszik az Európai Unió az bármikor kiléphet. Ez nem a Szovjetunió ami erőszakkal láncol magához. Mindenki szabadon csatlakozott és szabadon távozhat is ha akar.
csakafidesz says:
Óh igen persze, hogyne. Elvégre szabadok vagyunk..
Kedves M.I. !
A demagógiának is vannak határai! Nagy Britannia is sokáig harcolt érte, hogy végül távozhasson. Ez az Unió pont olyan mint a bolondokháza. Nemcsak a politikai csatározásokban. Abban is hasonlít a diliházra, hogy az ajtókon belülről nincsen kilincs..
M.I. says:
Nem harcoltak érte, fel sem merült a harc lehetősége. Brüsszel nem Moszkva, hogy erőszakkal tartsa vissza a távozni akarókat. A kilépés mellett döntöttek, senki sem tartotta vissza őket. Bárki szabadon kiléphet aki akar, senkit sem fognak harccal visszatartani.
M.I. says:
Az EU vezetőinek van neve, van arca, nem zárt ajtók mögött döntenek hanem a nyilvánosság előtt, teljesen nyíltan és átláthatóan támogatjuk Ukrajna jogos önvédelmét, nyíltan és átláthatóan szankcionáljuk az agresszor Oroszországot.
Nem az USA miatt, hanem az EU saját elveiből következik, hogy elítéli a szuverenitás megsértését, a határok erőszakos tologatását, a brutális területszerző háborút. Ha az USA nem is létezne az EU elveiből akkor is ez következne.
Európa és Oroszország együttműködésének sorsát Moszkvában döntik el. Ha visszatérnek a békés európai államok közé, ha tiszteletben tartják az államhatárokat és mások szuverenitását, akkor lehet együttműködés ahogy korábban is volt.
De ha maradnak a birodalmi terjeszkedés politikájánál amit brutális pusztítással és tömeggyilkossággal érnek el, akkor nem lesz együttműködés. Lehetetlen, hogy az EU ezekben együttműködjön.
csakafidesz says:
Nagyon örülnék, ha a szerzőnek történeti szemlélete is lenne, pontosabban az sokkal erősebb lenne. Amerika 1948-ban megkezdte a Marshall segély, azaz George C. Marshall amerikai külügyminiszter által 1947-ben meghirdetett pénzügyi akcióját az Európa gazdasági helyreállításához. Sztálin aki nem volt hülye, sőt nagyon is éberen volt azonnal elvágta az összes lehetséges gazdasági együttműködést Európa általa megszállt fele és az amerikaiak között. Ő pontosan látta, hogy ennek a pénznek nagyon nagy ára lesz és az ükunokák is nyögni fogják. Ludwig Erhard már 1949-ben ráharapott Adenauer kancellár megbízásából, holott nagyon jól tudta kereskedő létére, hogy ez egyáltalán nem ingyenpénz, nem ajándék, a német “gazdasági csoda” az inkább politikai lépésnek van szánva, és nem a németek megsegítésére. Noha a német vállalatok részvényei szédítő ütemben mentek át Amerikába. Akkoriban gyorsan talpra állított német gazdaság bemutatta a “ha pénz van, minden van” c. operett előadást és a hatvanas évekre a világ egyik legdinamikusabb fejlődését produkálta Nyugat-Németország. A japán gazdasági csoda mögött is ott van az amerikai tőke, de nem ennyire látványosan és nem ilyen nagy mértékben. A franciák és a többiek jogos irigységét a Montánunióval, majd a Közös Piac segítségével tompították le. Helmut Schmidt kancellár érzékelte először, hogy a folyamatos tőkebeáramlás nélkül nem lehet fenntartani a jóléti államot és lassan, de átgondolva elkezdte különböző takarékossági programokkal leépíteni a jóléti államot. Ekkor hozták Európába a Pershing rakétákat is, és ekkoriban gyűrűzött be az olajválság hatása. Az amerikaiak megkezdték a pénzek átszivattyúzását és visszaáramoltatását. A választóvonal tehát a hetvenes évek közepe-vége.
Tegyük fel a nyilvánvaló kérdést, amit már Sztálin felismert. A Marshall segély önzetlen segítség volt? Nos nem, és az, hogy Európa ma az Egyesült Államoktól függ gazdasági, katonai és politikai téren az már 1948-ban már eldőlt. Ehhez az Amerikához láncolt Európai Unióhoz, az EGK (Európai Gazdasági Közösség) utódjához csatlakoztunk, és minden tőkebeáramlás nélkül kaptuk a nyakunkba az amerikai gyámságot, még a meglévő adósságunkat sem engedték el cserébe. Sőt az Antall kormány, majd a baloldali bagóért árusították ki a saját nemzeti vagyonunkat is, holott különösebben nem voltunk kényszerhelyzetben, hogy mindent eladjunk áron alul.
Hogyan jön ide Oroszország?
Tulajdonképp úgy, hogy másokkal ellentétben Oroszország egyáltalán nincsen elkötelezve Amerika felé és ez rettenetesen bántja az amerikai politika irányítóit.Úgy gondolták anno, hogy a háborús fegyverszállításokkal, stb. sikerül befolyást szerezni, de a Szovjetunió keményen elutasított minden gazdasági befolyásolást és a saját tönkremenetelét is inkább felvállalta, semhogy függjön a Nyugattól..
Kérdés: Lehet-e önálló Európa Oroszország nélkül, nos nem lehet, most sem független. Oroszország pedig nem akar függeni sem Európától, sem Amerikától.
Tehát az Európai Stabilizálási kísérletekben egyfajta megoldás kínálkozik. A ténylegesen kölcsönös, a valóban be nem avatkozásra törekvő együttműködés amelyre a liberális, azaz tökéletesen intoleráns nyugat nem hajlandó. Tehát nem Oroszország az amelyik nem hajlandó értelmes együttműködésre, és a “Nyugat” sziegetli el önmagát Amerika vezetésével a világ többi részétől azzal, hogy dirigálni akar mindenkinek. Ennek a következménye pedig csak egy Nagy Bumm lehet, azaz a “Nyugat” teljes összeomlása belátható időn belül.
Talán nem kellett volna már az 1947-48 években világuralomban gondolkodni, és ehhez makacsul ragaszkodni.
M.I. says:
Akik Marshall segélyt kaptak ott fejlődő gazdaság, jólét és szabadság volt, Nyugat-Európa talpra állt és virágzott. Nekünk, akiket elvágtak a Marshall segélytől lemaradó gazdaság, áruhiány és elnyomás jutott. Egyértelmű volt melyik felében jobb élni Európának.
Az oroszok se jólétet se szabadságot nem adtak Kelet-Európának, csak zsarnokságot amit erőszakkal tartottak fenn. Amikor meggyengültek mindenki azonnal lelépett mellőlük és senki nem vágyik vissza hozzájuk. Semmit se változtak, most is csak erőszakkal terjesztik a zsarnokságukat.
Ha egyszer megváltozik Oroszország Európa kész lesz együttműködni velük, de amíg békés együttműködés helyett csak arra képesek, hogy brutális erőszakkal igába hajtsák a szomszédaikat addig nincs miben együttműködnünk
csakafidesz says:
Legyünk realisták! Az a Nyugat Európa amelyik a háború után virágzóvá fejlődött:
1./ Már kétszáz évvel korábban is sokkal fejlettebb volt, mint Európa keleti fele.
2./ A II. világháborúban sokkal kevesebb ingó és ingatlan vagyon pusztult el. (pl. Lengyelország – Hollandia stb. összehasonlítása)
3./ A volt gyarmatbirodalmukban jelentős gazdasági pozíciókat szerezve külső forrásokkal is rendelkeztek. (pl. Franciaország)
4./ Szinte valamennyi Nyugat Európai ország rendelkezik tengerrel.
A Szovjetunió (nem az oroszok, hanem a bolseviki szörnyállam) valóban tönkretette a gazdaságokat elmebeteg ötletekkel. Teljesen idegen struktúrák kikényszerítésével, mint Sztálinváros vagy Nowa Huta. A KGST minden volt, csak piac nem. Akkor tudtuk meg, hogy mennyi mindent gyártanak a szomszédaink mikor a lengyelek árulni kezdtek a Keleti pályaudvar környékét a hátizsákokból. Ebből tényleg lehetett volna választékot és némi versenyt is kreálni, de nem tették.
Oroszország pedig Oroszország. Nagyhatalmi politikát folytat és ez a jövőben is így lesz. Kár abban reménykedni, hogy másképp fog viselkedni. Talán nekünk kellene alkalmazkodni hozzájuk és nem fenyegetőzni a NATO kitolásával az orosz határig. Én nem látok reményt arra, hogy változik a helyzet amíg egy állítólag tanult külügyminiszter “360 fokos fordulatot” vár el tőlük. Az Európai Unió jelenlegi vezetői teljesen alkalmatlanok és tárgyalásra képtelenek. Velük sem az unión belül, sem azon kívül nem lehet megállapodni. Magyarokat és a lengyeleket, vagyis az unió tagjait is becsapták és ellopták a jogosan járó pénzüket.