//Oroszország Európa?
„Vajon nem Európára nyitott ablakot Nagy Péter, aki nem átallotta cárként végiginaskodni Hollandiát, tanult, hogy hazajőve lenyírja a bojárok szakállát és olyan útra lökje Oroszországot, ahonnan nem volt már visszatérés?” #moszkvater

Oroszország Európa?

MEGOSZTÁS

Sokan felkapják erre a címre a fejüket. Micsoda kijelentés egy az orosz történelem, kultúra, műveltség jobb megértését is szolgáló internetes újságban. Egy embertől, aki életének fél évszázadát éppen ennek a szép célnak szentelte. Kérem, ha él még Önökben bizalom irántam, ne lépjenek ki a cikkből. Olvassák végig, s remélem, hogy a végén megértik, miért a cím. És talán igazat is adnak.

„Vajon nem Európára nyitott ablakot Nagy Péter, aki nem átallotta cárként végiginaskodni Hollandiát, tanult, hogy hazajőve lenyírja a bojárok szakállát és olyan útra lökje Oroszországot, ahonnan nem volt már visszatérés?” #moszkvater
„Vajon nem Európára nyitott ablakot Nagy Péter, aki nem átallotta cárként végiginaskodni Hollandiát, tanult, hogy hazajőve lenyírja a bojárok szakállát és olyan útra lökje Oroszországot, ahonnan nem volt már visszatérés?”
Fotó:EUROPRESS/Alexei Danichev/Sputnik/Sputnik via AFP

2012-ben Szentpétervárott jártam, turistaúton. A városban, ahová a hatvanas évektől minden évszakban, és a korántsem végig egyszínű szovjet rendszer minden időszakában ellátogattam. Tudtam, ha egy hét alatt mindent látni akarok, bejutni az Ermitázsba, az Orosz Múzeumba, eljutni PetrodvorecbaCarszkoje Szeloba, és a többi nevezetes helyre, akkor nincs más megoldás.

Így vetődtem el Novgorodba. És az egyik X. századi templom hatalmas öntöttvas kapuját csodálva – szobrászati remekmű, az évszázadokkal későbbi olasz reneszánsz mesterekével vetekedő – felfigyeltem az ismertető tábla egy mondatára. Német mesteremberek öntötték formába a kaput, s ha nevük nem is, de a sok alak között arcuk örökül hagyták – névjegyként. Állítólag Mainzból érkeztek meghívásra. Ma pár óra repülővel, de akkor gyalogszerrel egy örökkévalóság. Jöttek, elvégezték a megbízást, s hazamentek. Remélem épségben.

Akkor és ott értettem meg, hogy hol voltak és vannak Európa határai. S talán még tovább is nyúlnak, Kelet felé, az Urálban és azon túl gombamód szaporodó orosz városokig, a kis szigetekig, melyek fénye világosságot vitt a szibériai vadon homályába.

„Oroszhon minden különbözősége ellenére mindig is része volt a kontinensnek. Másképp és máshogy, de része. Ahogy a spanyol-mór, a balkáni-török, vagy az éppen az Uráltól odatelepült magyar kultúra is része, István királyunk bölcs döntésének eredményeképp”

A cári Oroszország ázsiai államalakulat volt. Nem a csillogó Petersburg, az iparosodó és gazdagodó nagyvárosok vékony polgári rétege határozta meg az agyaglábakon álló birodalom képét, még a polgárosodás felemásan meddő harcai ellenére sem.

Szovjetunió megszűntével Oroszország magára maradt. Éppen azok a köztársaságok hagyták el, ahol próbálta elhinteni az európai civilizáció magjait. Ahol felszámolta a járványokat, vasutat, utat épített, megszervezte a postát, a gyógyítást, kórházakat, iskolákat emelt.

„Vajon nem az orosz nyelv mankójára támaszkodva alakult ki a helyi értelmiség?”

A szükség túlmutatva a napi politika ellenszelén lehetővé tette számukra az orosz segítségével a csatlakozást egy más, gazdagabb világhoz, mert szükség volt a nyugati fejlett szakirodalom megismerésére – ha nem is a marxizmust tagadókra.

Értelmetlen dolog feltenni a kérdést, megérte-e politikai célokból fűtve szétverni egy államalakulatot. Hogy évszázados, nem mindig nemes és jogos szenvedélyeket felszítva a békétlenkedés, a háborúskodás, a gyilkolás földje legyen a hatalmas vidék. És sok helyütt maradjon még ma is. Ezt megtapasztaltuk a szomszédunkban, a Balkánon.

„Vajon nem Európára nyitott ablakot Nagy Péter, aki nem átallotta cárként végiginaskodni Hollandiát, tanult, hogy hazajőve lenyírja a bojárok szakállát és olyan útra lökje Oroszországot, ahonnan nem volt már visszatérés?”

Vajon a kiűzött Napóleon után az orosz télben hátramaradt, és a muzsikok által kegyelemből agyon nem vert franciák nem a felvilágosodás eszméit hagyták Oroszországra,? S vele a francia nevelőnők gyakorlatát, és a Szent Szövetség által eltiport Franciaország kulturális örökségét? (Puskin előbb tudott franciául, mint oroszul). Amit három évvel később felerősített az orosz hadak művelt tisztikarának Lipcse, majd Waterloo utáni sajátos, „európai kirándulása”.

„A cári sereg tisztjei 1849-ben a dekabristák utódai voltak, s nem a gyűlölet vezette őket, hogy elfojtsák a magyar szabadságharcot, hanem az állampolgári engedelmesség. Hányszor történt meg ez az orosz történelemmel oly gyakran példaként szembeállított európai történelemben is?”

Vajon 1917 mélyén nem volt ott az évszázadokkal korábban elvetett változtatás szelleme, ami az első világégés után forradalmakkal söpört végig nem csak Oroszhonon, de Európán is? Micsoda érv, hogy Lenin vagonba zárt kis csapatával német kémként csiholt forradalmat egy 150 milliós, hatalmas országban? Plehanov, Buharin, Kamenyev, Trockij és társaik az huszadik század eleji európai értelmiség krémjéhez tartoztak.

De nézzük a kultúrát, művészetet. Sokszor hivatkoztam rá, mert tény, hogy Turgenyev Maupassanttal vadászott, ismerték, elismerték egymást. Ahogy Victor Hugo vagy az erkölcsit tisztaság mintája, Emile Zola is tudta, hogy ki az a Rivolin lakást bérlő Tolsztoj gróf.

„Vajon a századfordulón és még évtizedekig utána nem az orosz modern művészetre figyelt a világ? Párizsban és az európai fővárosokban pontosan tudták, ki az a Kandinszkij, Malevics, Chagall”

Nagy tudású, de a napi politikától nem maradéktalanul független történészek már 1917-ben felfedezni vélik egy későbbi gyötrelmes kor csíráit. S fel sem merül bennük, hogy milyen állapotban próbált Szovjet-Oroszország magához térni, a kívülről mozgatott 15 ország nem éppen önzetlen és a liberális demokrácia szellemtől átitatott intervenciója után? S ettől kezdve kialakult a gyilkos szembenállás.

Ki kit hagyott cserben, ki kiben nem bízott s saját érdekeit szem előtt tartva, kit milyen útra lökött a nagy második világégésben, – ezt nehéz ma eldönteni. De a mérlegnek mindig két serpenyője van. A koncentrációs tábor búr háborús brit találmány, Hitler fejlesztette tökélyre. Mégis sokaknak csak Sztálin és a Gulag jut érvként eszébe.

„Vajon csak a szovjet csapatok voltak megszállók 1945 után? Milyen címkét ragasztanánk az 1945 után kontinensünkön ragadt amerikai csapatokra?”

Mikor már három évtizede nincs a NATO után 10 évvel alapított Varsói Szerződés? Ők senkit nem veszélyeztetnek? Nem volt politikai nyomásgyakorló szerepük abban, hogy az úgymond demokratikus Franciaországban, Olaszországban kiszoruljon a baloldal az 1945 utáni első kormányokból. Semmi közük nem volt a görög szabadságharc legyűréséhez? Vietnam, Kuba példája a nyugati demokráciák makulátlan dicsőségét hirdeti? Vajon csak a kontinens keleti részén voltak politikai gyilkosságok, szégyenlősen elfeledkezve a Kennedyek, Marthin Luther King, vagy Aldo Moro sorsáról? És nem volt mccarthyzmus? És ki folytatja az afganisztáni civilizációs hadjáratot? Milyen – ma már tudjuk, hogy nem létező vegyi fegyverüzemre hivatkozva számoltak le Irakkal? Hogyan próbálták a Líbiában a szaharai homokra felhúznia a nyugati demokrácia épületét? S ami a fontosabb, vajon a béke alapjait rakták le ott? Rokonszenvet keltettek ezzel az évezredes európai kultúra és politikai hagyományok iránt?

„Vannak közös bűnök, melyek ódiumát nem lehet háborítatlanul és büntetlenül csak egymásra hárítani. Néha úgy érezzük, hogy mindkét oldalon a klasszikus leckét folytatva, konok cicerói elszántság csendül fel a nyilakozatokban: Quousque tandem abutere, Catilina, patientia nostra”

És akkor ott vagyunk mi, naiv öregek, akik még emlékezünk arra, hogy volt idő, amikor a moszkvai Művész Színház, a Taganka éppúgy járt nálunk, mint Peter Brook társulata. Amikor nemcsak az orosz balettban gyönyörködhettünk, de Bejart táncművészetében is. Amikor a nemrég elhunyt Jevgenyij Nyesztyerenko mesterkurzust tartott Budapesten, de szinte mindennapos vendég volt és ma is Placido Domingo. És a bár nem indokoltan túlsúlyos szovjet irodalom jelenléte mellett azért olvashattuk Sartre, Camus, Böll, Italo Calvino, Gabriel García Márquez és mások műveit. Lám, milyen szépen megfértek egymás mellett.

„Térjünk vissza a kérdéshez. Oroszország Európa? Ha igen, melyik? Kelet? Nyugat?”

Harminc éve azt hittük, hogy Európa csak egy van. És csatlakoztunk hozzá. Most hatalomvágyó politikusok lelkesen szeletelik darabokra, mint hentes a parizert. Minden áron, harcban, gyűlölködve, ütéseket kapva és adva? Oroszország nem lehet tét, csali, csapda, hatalmi játszmák zsoldja.

A nagy ország pedig köszöni szépen, létezik, járja a maga saját útját. Közelebb van hozzánk, vagy messzebb tőlünk? Semmi kétség, a kontinensen van, nélküle szegényebbek lennénk. Ismerjük meg történelmét, kultúráját sine ira et studió, leszokva a sablon panelekről. Mert vannak értékek és érdekek, amelyekre szükségünk van. Próbáljuk megérteni, követve Tyutcsev örökérvényű sorait:

Oroszhont ész nem éri fel, 

És puszta rőf hiába méri: 

Ő más mértéket érdemel.

Lehet, hogy tévedek, de ebben hiszek, és ezt igyekszem szolgálni a #moszkvater baráti és megértő hasábjain.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.