Kezdőlap » x-demokrata » „Oroszország egyszerre elragadó és elrettentő”
Krzysztof Zanussi #moszkvater Tóth Tibor

„Oroszország egyszerre elragadó és elrettentő”

A Valdaj Klub vendége Krzysztof Zanussi, aki szerint a pravoszláviában a lélek bezárva, az anyag, a valóság ketrecében ül

Krzysztof Zanussi #moszkvater Tóth Tibor
Krzysztof Zanussi
Fotó:Tóth Tibor

„A művészet, benne a film az én értelmezésemben az önkifejezés mellett eszköz a nevelésre. Az ember esendő, ezért állandóan fel kell emelni, nem egyszerűen csak szórakoztatni. A művészet emellett megtanít álmodozni, vágyakozni az ideálok után. Enélkül ugyanis az életnek nincs sok értelme. A film, a művészet tehát eszköz arra, hogy elvezessen bennünket az életben, amely látszólag nem más, mint séta egy szépen nyírt parkban. Ez a park azonban a valóságban dzsungel, ahol egy rossz lépés a véget jelentheti”

– fogalmazta meg még 2006-ban művészi credóját Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező. Szavai az elmúlt 12 évben semmit sem veszítettek aktualitásukból.

– Filmje, a Persona non grata leszámol bizonyos illúziókkal, nagyon szomorú, ám sokak szívéből szól. Az egykor a Szolidaritás mozgalomból induló, pályája vége felé közeledő, rokonszenves főszereplő ugyanis valójában vesztes. Még akkor is, ha a film egyik üzenete, hogy az ember győztes lehet, ha élete végéig megmarad idealistának. Annak a generációnak a képviselője, amelyik tetterővel, reménnyel és álmokkal tele vágott neki a rendszerváltásnak, mára azonban megkeseredve látja, hogy 17 éve megváltoztatott valamit, de ez nem volt elég, többet kellett volna tennie. Hol romlott el a mi közép-európai átmenetünk? 

– Nem volt elég tapasztalatunk. Naiv módon azt hittük, a szabadság mindent megold, mindenre választ ad. Hittünk ebben, s hitt benne a nép, amely más országokkal ellentétben a változások motorja volt. Nem szűk értelmiségi kör harcolt csupán a kommunizmus ellen, hanem a nép, amely nem egyszer szidta is az intelligenciát, mondván, túl közel került a rendszerhez. Ez a nép, a munkások nem akartak többé a szocializmus posványában élni, egyre inkább lemaradni a világtól. Az egyszerű emberek is érezték, értették ugyanis, hogy egyre nő a szakadék köztünk és a világ között. Sokan eljutottak a határokon túlra, s látták, hogy ami nálunk zajlik, az nem fejlődés, hanem zsákutca. A munkásokat ez a rendszer ellen hangolta, akkor azonban nem jutott el teljesen a tudatukig, hogy a demokratikus világ gazdagsága mögött rengeteg munka és verejték van. A kommunizmus sokakat a biztonság, a szociális értelemben vett biztonság bűvöletébe ringatott. Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szomszéd akkor sem lesz gazdagabb, ha tízszer annyit dolgozik. Ennek elmúltával sokan becsapottnak érzik magukat. Nem értik, miért lehet a szomszéd gazdagabb, miért rosszabbak ők, mint mások. Igazából abban hibáztunk, hogy fel sem fogtuk, milyen kegyetlen lesz szembesülni a rideg valósággal. Kisebbségi érzésekkel küszködtünk, miután rájöttünk, hogy nem is vagyunk olyan jók, tökéletesek, mint gondoltuk. Nekünk, lengyeleknek ráadásul elbizonytalanodott az identitásunk. Feltettük a kérdést, mennyire vagyunk szlávok s mennyire latinok. S mivel a nyugati orientációt választottuk, egyértelmű volt, hogy ez utóbbiból több van bennünk. Vitathatatlan, hogy a mentalitásunkban van valami a szláv szentimentalizmusból, Bizáncot azonban legyőzte bennünk a Nyugat, a polgári társadalom.

– Ez az identitáskeresés bizony nem lehet egyszerű! Az erőszakos szakítás fóbiákat ébreszthet a társadalomban. A szláv lélek, mentalitás ugyanis egy sor érték hordozója, amelyet nem szabad összekeverni a homo sovieticussal… 

– Így van, nem szabad azonban azt sem elfeledni, hogy a homo sovieticus táptalaja kollektivizmusával, a hatalomhoz való sajátos viszonyulásával valahol Bizánc, a pravoszlávia. A latin, a földközi-tengeri gondolkodás sokkal pragmatikusabb. Nem az Istentől eredeztet mindent, megengedi, hogy az egyénnek is legyen valamije a földön, ami az övé, ami hozzá tartozik. A pravoszlávia ezzel szemben mindent az Úr kezébe ad, s ez a gondolkodás áthatja a mindennapokat is. Semmi nem tartozik senkihez, legfeljebb ideiglenesen, s az állam az, amely ad és elvesz. A nyugati gondolkodásban ezzel szemben erős az individualizmus. Nem mondom, hogy ebben nincs rossz, jobban benne van azonban a fejlődés.

Krzysztof Zanussi Fotó:Tóth Tibor #moszkvater
Krzysztof Zanussi
Fotó:Tóth Tibor

– Visszatérve a Persona non gratához, hallgatva önt mindjobban értem a film másik szálát, amely az én olvasatomban az örök bizalmatlanság és a vonzódás között csapongó lengyel–orosz viszonyról szól. Az orosz embert, tágabb értelemben Oroszországot a filmben nem más, mint Nyikita Mihalkov jeleníti meg, aki lubickol a rá írt szerepben. Jól érződik ugyanakkor az is, hogy az alkotó már-már a csodálatig ismeri alanyát, mégis igyekszik távolságot tartani tőle. Lengyel szemmel valóban ilyen ellentmondásos Oroszország? 

– Oroszország egyszerre elragadó és elrettentő. Olyan ország, amely keleti cinizmussal viszonyul a világhoz, s ahol hatalmas a szakadék az elérhetetlen, érinthetetlen ideálok és a sötét realitás, a szárnyaló szent eszme és a valóság sara között. Míg a nyugati gondolkodásban a lélek a matériában gyökerezik, addig a pravoszláviában bezárva, az anyag, a valóság ketrecében ül. Nyikitát egyébként régről ismerem, most is dolgozunk egy projekten, s mindig mondom neki, hogy csodálom, de félek is tőle. Mihalkov kiválóan testesíti és jeleníti meg az orosz jellem meghatározó vonásait. Mélyen hisz oroszságában, s nem véletlen, hogy a nézők érezték, a szerep mögött ott van országának ereje.

– Most már azt is értem, miért merült fel az ön neve nemrég Lengyelország moszkvai nagykövetjelöltjei között. Miért utasította el végül az ajánlatot? 

– Erre csak az általam mélyen tisztelt volt külügyminiszterünk szavaival válaszolhatok. Mint nagyon találóan fogalmazott, személyesen többet veszíthetek ezzel a kinevezéssel, mint amennyit Lengyelország nyerhet vele. Beláttam, hogy igaza van. Biztosan érdekes lett volna a dolog három hónapig, aztán a körülmények szép lassan maguk alá temettek volna. Oroszországban rendkívüli módon megnőtt az Amerika-ellenesség, ám e világhatalommal nem tudnak mit kezdeni. Sokkal könnyebb és egyszerűbb Lengyelországot Amerika szolgájaként kárhoztatni. A lengyel társadalomban is van frusztráltság, amely ma abban testesül meg, hogy időnként piszkálgatjuk a Nagy Testvért. Egy nagykövet ebben a helyzetben nem sokat tehet, s egyébként is, csinovnyiknak kevésbé vagyok alkalmas, mint szabadságomat megtartva filmesnek, tudós tanárnak.

– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy térségünk válságban van. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy Európa – ha lehet – még nagyobb gondokkal küszködik, mégpedig többek között éppen túltengő individualizmusából fakadó szűklátókörűsége miatt. 

– Valóban. Már abban is látszik az európai ember egoizmusa, ahogy ma a Nyugat térségünkhöz viszonyul. Csupán az azonnali haszonra gondol, pedig az ember bölcsessége egyebek mellett az előrelátásban, a jövő építésében rejlik. Nyugat-Európa számára a legnagyobb veszélyt abban látom, hogy Amerikával, Kínával, de még Oroszországgal ellentétben is csak a mára gondol, s nem több lépéssel előre kombinál. Mintha nem értené, hogy szenvedni kell ma ahhoz, hogy a jövő jobb, szebb legyen. Vegyük például az amerikaiak űrprogramját, amelyből világosan látszik, messze előretekintenek. Európa is épít például új reaktorokat, ám ez kevés. Vagy nézzük Szingapúrt, amely jövedelmének jóval nagyobb százalékát fekteti a jövőbe! Nyugat-Európa ezzel szemben nem gondol a következő nemzedékekre. Nincsenek víziói, gyenge, s ma már képtelen olyan példa, húzóerő lenni, mint egykor. Ha összehasonlítjuk Amerikával, szembetűnő, hogy Washington nemegyszer rosszul lép, Nyugat-Európát azonban még ez a veszély sem fenyegeti, hiszen nem csinál semmit.

– Az alapok is válságban vannak. Mint egy helyütt fogalmazott, Európa szellemi állapota mélységesen zavarodott. Jól jelzi ezt az unió alkotmánya, amely nem hajlandó tudomást venni a keresztény gyökerekről. 

– Ebben például tanulhatnánk Amerikától, ahol a hangsúly a közös dolgok elfogadásán van. A különböző etnikumok számára meghagyja otthon, a konyhában a saját szokások, hagyományok gyakorlását, ám megköveteli, hogy mindenki amerikai módon gondolkozzon, dolgozzon, viselkedjen. S ebben van az ereje. Ezzel szemben az európai multikulturális társadalom befogad mindenkit, a maga korrupciójával, világlátásával, családhoz viszonyulásával, s németországi, franciaországi kolóniák, kis Törökországok, Algériák keletkeznek, a rendszer pedig nem működik.

Krzysztof Zanussi Fotó:Tóth Tibor #moszkvater
Krzysztof Zanussi
Fotó:Tóth Tibor

– Amerika azonban szintén súlyos gondokkal küzd, mintha hanyatló ágba került volna az elnehezült birodalom. Ez jelenthet valamiféle esélyt Európa számára? 

– Aligha. Nagyobb esélye van annak, hogy együtt fogunk veszíteni. Amerika első háborúját Vietnamban bukta el, amelynek egyáltalán nem katonai, hanem pszichés okai voltak. Ma egyre többet veszít, míg Európa gyáván meghúzódik. Hibázni még mindig jobb, mint nem csinálni semmit!

– Európa megújulásának alapja lehet, ha visszatalál régi értékeihez, ismét felvirágoztatja korábban mindenkitől megkülönböztető kultúráját. Ehelyett a filmben mindent elsöpör Hollywood, az utcán pedig a McDonald’s… 

– Álljunk meg egy pillanatra! A McDonald’s nem amerikai, hanem plebejus kultúra. Franciaországban például csak a külföldiek járnak ezekbe a gyorsétkezdékbe. De említhetném a családomat, ahol McDonald’sba járni büntetés volt. Először tehát magunkban kell rendet tenni. Belül kell szabaddá válnunk. A szabad embernek megvan ahhoz is az ereje, hogy kikapcsolja a tévékészüléket, s ne fogyassza a plebejus kultúrát, ne nézze a sekélyes filmeket. Ám mára az elhízottak száma a földön meghaladta az éhezőkét. Nem ez utóbbiakból van kevesebb, hanem azokból, akik nem képesek az önmegtartóztatásra, rosszul sáfárkodnak a szabadsággal. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, mert szabadok vagyunk. A szabadságnak ára van. A szabad embernek joga van a világ minden ostobaságát megtenni, ugyanakkor nem háríthatja el magától a felelősséget. Kezünkben a választás szabadsága, amely régen csak egy szűk körnek adatott meg. Élnünk kell vele, ezzel szemben mintha megzavarna bennünket. Eltűnőben vannak a hagyományos értékek, s ha nem lépünk túl zavarodottságunkon, a hanyatlás köszönt be. A dekadencia jelei ma is láthatók. Európa például demográfiai értelemben már egy ideje nem képes reprodukálódni, ami önmagában is elég okot adna a nyugtalanságra. A szegény országokat ez nem fenyegeti, mint ahogy a bevándorlásra épülő Amerikát sem. De árulkodó az is, hogy a világ tíz legjobb egyeteme közül ma már talán egy sem európai. Európa forrásai mélyebbek, mint amelyekkel Amerika rendelkezik, az öreg kontinens ma mégis folyamatosan veszít erejéből. Ahhoz, hogy megtaláljuk régi önmagunkat, elengedhetetlen a dinamizmus, az emlékezet visszanyerése és az egyetemes világlátás. A globalizáció túléléséhez olyan vízióval kell rendelkezni, amely mindenki számára vonzó. Ehhez a remény, a lelkesedés új szelére van szükség. Túl kell lépni a ránk oly jellemző pesszimizmuson, csalódottságon, önostorozáson, s így meghaladhatjuk a mai nyomasztó kulturális depressziót is.

– A megújulás alapja lehet a vallás, a kereszténység. Ön immár több mint egy évtizede tagja a pápai kulturális tanácsnak. Nem gondolja, hogy az egyháznak is szüksége van megújulásra ahhoz, hogy erőt tudjon adni? 

– Az egyház, mint szervezet nyugodtan maradhat olyan, mint amilyen évszázadokon át volt, hiszen nem a püspökök, hanem a szentjei tartják a vállukon. A jövő tehát attól függ, hány új szent lesz, s milyen példát tudnak mutatni. Emlékezzünk csak az egyházat megmentő Szent Ferencre, akit kizárhattak volna, ha nem olyan erős benne a lélek. Mert ő maga volt az egyház, nem pedig a pápa. A püspökök botrányai, az időnként felbukkanó korrupció ellenére látok ma is hasonló jeleket, mozgást, erőt a fiatalokban, s úgy gondolom, nincs minden veszve.

Krzysztof Zanussi Fotó:Tóth Tibor #moszkvater
Krzysztof Zanussi
Fotó:Tóth Tibor

 

 

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.